Hiszem, hogy minden új év egy új kezdet is egyben.
"Istentől megkapjuk a szó szerinti teljesen új lehetőséget a következő esztendő még el nem fogyasztott, el nem kapkodott, el nem rontott napjainak kínálatában." Tiszta lapon írhatjuk élettörténetünket tovább. Mindannyian a magunk útját járjuk. Az óév útja véget ért, és szinte elölről kezdjük számolni a kilométereket (mint ahogy az autóban is néha lenullázzuk a kilométerórát).
Mit teszünk még ilyenkor? Én például visszagondolok az eddig megtett útra. Mennyi kanyar, akadály és huppanó volt. Néha olyan helyről jött a veszély, a kihívás, ahonnan (talán) nem is vártam. Néha majdnem az volt az érzésem, hogy lesodródom az útról, amikor éppen nem sikerült jól bevennem az élet kanyarjait. Az élet viszont így is, úgy is megy tovább és nem árt megfeledkezni arról sem, hogy az út nem csupán a nagyoké. "Aki azt hiszi, hogy neki gyorsan kell mennie ő meghatározóbb és nagyobb, mint bárki más, nem biztos, hogy célba ér. A
közlekedés nagy igazsága szerint előbb-utóbb mindenki alárendelt
útvonalra is kerül."
Máskor meg megkérdőjeleztem, hogy volt-e értelme éppen az adott úton haladni. Ilyenkor viszont rájöttem arra, hogy nem feltétlenül az út a lényeges, nem is a szabályok, vagy a tempó, hanem az, aki láthatatlanul magát az utat adta nekem és ott van minden mögött. Mert az út valójában felfelé mutat: Istenre, aki rám és rád vár idelent, itt és most. "Aki megismeri Urunk teljes jóságát, az nem sokáig bizonytalankodik, az nem tévelyeg úttalan lelki utakon, az nem lesz hitet csereberélő, hazát és egyházat váltó türelmetlen vándor.
Hogy mit kívánok magamnak 2019-re? Azt, hogy megtaláljam a lelki békét, hogy továbbra is kellő türelemmel és a rám jellemző higgadtsággal és udvariassággal tudjak viszonyulni az ismerőseimhez, kollégáimhoz, hogy vegyem kicsit lazábbra a dolgokat és a feladatokat, mivel sajnos sokszor túl komolyan veszem az életet (igen, ezt már sokan mondták). De mindenekelőtt egészséget, hiszen még most is bennem él a tehetetlenség érzése, amikor még az ágyból is nehezemre esett felkelni.
2019, új év, új lehetőségek és az életem következő fejezete. Kíváncsi vagyok, hogy mi mindent (bánatot és örömet egyaránt) tartogat a Fennvaló számomra!
Jókívánságom pedig családomnak, barátaimnak és ismerőseimnek:
"Uram, vezess engem a Te igazságodban! Egyengesd előttem útjaidat!" (Zsoltárok 5,9)
2019. január 3.
2018. szeptember 12.
27. Budapest Borfesztivál
Tájak, ízek, történetek. Ezek voltak a hívogató szavai egykori kedvenc tv-műsoromnak a Borvacsorának. Viszont ugyanúgy érvényesnek tartom a Budapest Borfesztivál esetében.
Akik jól ismernek, azok tudják, hogy az év egyik kedvenc eseménye számomra ez a fesztivál, ahol minden évben minőségi kínálattal szembesülhet mindenki (legyen szó laikusról, vagy borkedvelőről). Ráadásul mindezt csodálatos környezetben élvezhetjük a Budai Várban (a helyszín adja a rendezvény egyik különlegességét).
Köztudott, hogy a bor nélkülözhetetlen része a gasztronómiának, viszont azt is elmondhatom, hogy ugyanígy Borfesztivál sincs változatos kulináris élvezetek nélkül. Idén is a terített asztalos jegy mellett döntöttem (a tavalyi pozitív élmények után), bár az étlap kínálatán nem változtattak, ennek ellenére nem bántam meg, főleg mivel kiváló VinAgora díjnyertes borkínálat társult a finom fogások mellé, köztük nagy kedvencem a Thummerer pincészettől a Rébus Egri Cuvée Superior (2012).
Ezzel rögtön a nap végére sikerült szaladnom. De akkor haladjak szépen, kronologikus sorrendben.
Ott voltam az idei fesztivál nyitó napján, bár számomra ez inkább szakmai nap volt (riportkészítés). Ennek ellenére sikerült magamba szippantani a fesztivál hangulatát. Tömeg szempontjából is kellemes volt, bátran és nyugodtan lehetett sétálni a standok között, ideális lehetőséget kínált számomra arra, hogy felmérjem a terepet, megtaláljam a kedvenc borászatokat.
Másnap (péntek) viszont már teljesen átadhattam magam a jobbnál, jobb boroknak. Nagyjából 15:45-re érkeztünk és 23:30-ig a fesztivál "rabja" voltam. Alapvetően két stratégia közül lehet választani:
1) sétálgatós megoldás (közben jó beszélgetések és borkóstolások);
2) kis szerencsével sikerül "lestoppolni" egy-egy asztalt, amelyek a standok között vannak, ez főleg akkor jó, ha pl. egy remek kis sajttálat is szeretnél elfogyasztani a borok mellé (állva azért ez kicsit nehezebb);
Mi, az utóbbi mellett döntöttünk és idén az "alapbázis" pontosan egy másik kedvencem a Mészáros pincészet standja mellett volt. Átlapoztuk a programfüzetet és kialakítottunk egy "haditervet" arra vonatkozóan, hogy milyen borokkal és nagyjából milyen sorrenddel haladjunk. Én inkább a klasszikus borfogyasztónak tartom magam, így a könnyedebb fehérekkel indítottunk és lépcsőzetesen haladtunk a komolyabb, testesebb vörösborok irányába (jó, mondjuk sikerült radikálisan váltani, ugyanis a fehér borokat követően, jól "beletenyereltünk" a Balla Géza pincészet remek Sziklaborába Cabernet Franc + Feketeleányka (2013), ami azért egy nagyágyúnak számít).
A kóstolgatások közepette érdekes volt megfigyelni, a fesztivál látogatóit, voltak fiatalabbak és idősebbek egyaránt, családosok, baráti társaságok és mindenkit egy közös cél kötött ott össze, ez pedig a bor iránti szeretet.
Hogy mennyi mindent kínált még a borfesztivál, az pedig kiderül az alábbi interjúból, amit Zilai Zoltánnal, a Magyar Borkultúra Kft. ügyvezető-igazgatójával, a fesztivál szervezőjével készítettem (a linkre kattintva elérhető): Zilai Zoltán interjú - 27. Budapest Borfesztivál
Akik jól ismernek, azok tudják, hogy az év egyik kedvenc eseménye számomra ez a fesztivál, ahol minden évben minőségi kínálattal szembesülhet mindenki (legyen szó laikusról, vagy borkedvelőről). Ráadásul mindezt csodálatos környezetben élvezhetjük a Budai Várban (a helyszín adja a rendezvény egyik különlegességét).
Köztudott, hogy a bor nélkülözhetetlen része a gasztronómiának, viszont azt is elmondhatom, hogy ugyanígy Borfesztivál sincs változatos kulináris élvezetek nélkül. Idén is a terített asztalos jegy mellett döntöttem (a tavalyi pozitív élmények után), bár az étlap kínálatán nem változtattak, ennek ellenére nem bántam meg, főleg mivel kiváló VinAgora díjnyertes borkínálat társult a finom fogások mellé, köztük nagy kedvencem a Thummerer pincészettől a Rébus Egri Cuvée Superior (2012).
Ezzel rögtön a nap végére sikerült szaladnom. De akkor haladjak szépen, kronologikus sorrendben.
Ott voltam az idei fesztivál nyitó napján, bár számomra ez inkább szakmai nap volt (riportkészítés). Ennek ellenére sikerült magamba szippantani a fesztivál hangulatát. Tömeg szempontjából is kellemes volt, bátran és nyugodtan lehetett sétálni a standok között, ideális lehetőséget kínált számomra arra, hogy felmérjem a terepet, megtaláljam a kedvenc borászatokat.
Másnap (péntek) viszont már teljesen átadhattam magam a jobbnál, jobb boroknak. Nagyjából 15:45-re érkeztünk és 23:30-ig a fesztivál "rabja" voltam. Alapvetően két stratégia közül lehet választani:
1) sétálgatós megoldás (közben jó beszélgetések és borkóstolások);
2) kis szerencsével sikerül "lestoppolni" egy-egy asztalt, amelyek a standok között vannak, ez főleg akkor jó, ha pl. egy remek kis sajttálat is szeretnél elfogyasztani a borok mellé (állva azért ez kicsit nehezebb);
Mi, az utóbbi mellett döntöttünk és idén az "alapbázis" pontosan egy másik kedvencem a Mészáros pincészet standja mellett volt. Átlapoztuk a programfüzetet és kialakítottunk egy "haditervet" arra vonatkozóan, hogy milyen borokkal és nagyjából milyen sorrenddel haladjunk. Én inkább a klasszikus borfogyasztónak tartom magam, így a könnyedebb fehérekkel indítottunk és lépcsőzetesen haladtunk a komolyabb, testesebb vörösborok irányába (jó, mondjuk sikerült radikálisan váltani, ugyanis a fehér borokat követően, jól "beletenyereltünk" a Balla Géza pincészet remek Sziklaborába Cabernet Franc + Feketeleányka (2013), ami azért egy nagyágyúnak számít).
A kóstolgatások közepette érdekes volt megfigyelni, a fesztivál látogatóit, voltak fiatalabbak és idősebbek egyaránt, családosok, baráti társaságok és mindenkit egy közös cél kötött ott össze, ez pedig a bor iránti szeretet.
Hogy mennyi mindent kínált még a borfesztivál, az pedig kiderül az alábbi interjúból, amit Zilai Zoltánnal, a Magyar Borkultúra Kft. ügyvezető-igazgatójával, a fesztivál szervezőjével készítettem (a linkre kattintva elérhető): Zilai Zoltán interjú - 27. Budapest Borfesztivál
2018. július 15.
Foci-vb 2018 Oroszország, ahogy én láttam
A világon ez az egyik olyan kimagasló sportesemény (ha nem éppen a legnagyobb), amelyet rengetegen várnak, követnek (még akkor is ha nem fanatikus futball rajongók). Számos oka lehet ennek például az, hogy csupán négy évente rendezik meg, vagy éppen azért mert ez a sportág krémje, itt a világ összes részéről (elvileg) a legjobb országok, csapatok vannak jelen.
Van egy olyan jelenség, ami viszont ezt az eseményt is óhatatlanul utoléri, ez pedig a változás. A foci, és főleg a világbajnokság már nem arról (vagy nem csak arról) szól, ami a sportág lényege. Napjainkban egy ilyen rendezvényre egy teljesen más iparág is ráépül, ami nem más mint a szórakoztatás. Sőt komoly gazdasági és még politikai vonzata is van egy ilyen jellegű világeseménynek. Így nem csoda, hogy rengeteg igényt törekszik kielégíteni.
Viszont nem szeretném túlmisztifikálni a foci-vb jelenséget, így maradok azoknál az értékeknél, amelyek időtállóak. Ilyen például a közösség összehozó ereje, hiszen ilyenkor összeülnek a kisebb-nagyobb baráti körök és ki egyik, ki másik csapatnak drukkol, aztán meg jöhetnek a "heves" viták arról, hogy a bíró miért úgy döntött ahogy, vagy éppen, hogy ez les volt vagy sem. Hihetetlen, hogy egy-egy gól, egy győzelem vagy éppen egy vereség milyen érzéseket, indulatokat tud felszabadítani. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi EB-re, ahol szinte örömmámorban törtek ki komoly tömegek Budapest utcáin, az otthonokban vagy éppen a munkahelyeken az osztrákok elleni győzelmet követően, vagy éppen a rendkívül kiegyenlített portugálok elleni összecsapás után.
Egy szó, mint száz a világbajnokságnak a labdarúgás ünnepének kellene lennie (játékos és rajongói oldalról egyaránt), ennek ellenére a látottak alapján egyre ritkábban találkozni jó, izgalmas és színvonalas meccsekkel.
Ennek ellenére az idei világbajnokság több meglepetést is okozott. A teljesség igénye nélkül: Olaszország vagy Hollandia nem is kvalifikált, az argentin, spanyol, portugál és még a német válogatott is harmatgyenge teljesítményt produkált. Pozitív oldalon viszont érdemes megemlítenem a japánok abszolút szimpatikus és szerethető játékát, hozzáállását.
A végére maradt Franciaország és Horvátország, vagyis egyik részről a fiatalság, lendületesség, másik oldalon pedig a rutin és tapasztalat. Eleinte azt gondoltam, hogy itt menni fog ezerrel az agyalás (a franciák első félidőben nyújtott teljesítményén ez érződött is) és jóval gólszegényebb összecsapást látok majd, mint a kisdöntőn. A második félidőre viszont ez már alaposan megváltozott és rendkívül szimpatikus volt az is, hogy a horvát csapat talán a végsőkig megőrizte a küzdő szellemét (fogalmam sincs, hogy honnan merítettek ennyi lelkierőt, főleg az utolsó percekben).
Lehet sok mindent kritizálni: például a bíró döntését, hogy szabadrúgást ítélt a franciáknak egy kissé feltűnő Griezmann esést követően, vagy éppen a sokak által kikezdett VAR-t (Video Assistant Referees), de tény, hogy a 90 perc végére a számok 4-2-es eredményt mutattak a franciáknak és ebből voltak helyzetből belőtt gólok is.
A következő nagy "menetre" még várni kell újabb négy évet, ami viszont érdekes és egyúttal kissé furcsa, hogy a helyszín Katar (nem éppen a labdarúgásról híres), de ami még meglepőbb, hogy novemberben és decemberben zajlik majd a világbajnokság. Addig maradnak a mostani élmények és természetesen két év múlva jön a labdarúgó-Európa-bajnokság, amelynek szintén némi érdekessége, hogy most először nem lesz konkrét házigazdája az eseménynek, hanem Európa-szerte 12 városban rendezik meg és figyelem köztük szerepel Budapest is! Talán itt lesz a megfelelő alkalom arra, hogy megnézzek egy európai rendezvényt a helyszínről. :-)
Van egy olyan jelenség, ami viszont ezt az eseményt is óhatatlanul utoléri, ez pedig a változás. A foci, és főleg a világbajnokság már nem arról (vagy nem csak arról) szól, ami a sportág lényege. Napjainkban egy ilyen rendezvényre egy teljesen más iparág is ráépül, ami nem más mint a szórakoztatás. Sőt komoly gazdasági és még politikai vonzata is van egy ilyen jellegű világeseménynek. Így nem csoda, hogy rengeteg igényt törekszik kielégíteni.
Viszont nem szeretném túlmisztifikálni a foci-vb jelenséget, így maradok azoknál az értékeknél, amelyek időtállóak. Ilyen például a közösség összehozó ereje, hiszen ilyenkor összeülnek a kisebb-nagyobb baráti körök és ki egyik, ki másik csapatnak drukkol, aztán meg jöhetnek a "heves" viták arról, hogy a bíró miért úgy döntött ahogy, vagy éppen, hogy ez les volt vagy sem. Hihetetlen, hogy egy-egy gól, egy győzelem vagy éppen egy vereség milyen érzéseket, indulatokat tud felszabadítani. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi EB-re, ahol szinte örömmámorban törtek ki komoly tömegek Budapest utcáin, az otthonokban vagy éppen a munkahelyeken az osztrákok elleni győzelmet követően, vagy éppen a rendkívül kiegyenlített portugálok elleni összecsapás után.
Egy szó, mint száz a világbajnokságnak a labdarúgás ünnepének kellene lennie (játékos és rajongói oldalról egyaránt), ennek ellenére a látottak alapján egyre ritkábban találkozni jó, izgalmas és színvonalas meccsekkel.
Ennek ellenére az idei világbajnokság több meglepetést is okozott. A teljesség igénye nélkül: Olaszország vagy Hollandia nem is kvalifikált, az argentin, spanyol, portugál és még a német válogatott is harmatgyenge teljesítményt produkált. Pozitív oldalon viszont érdemes megemlítenem a japánok abszolút szimpatikus és szerethető játékát, hozzáállását.
A végére maradt Franciaország és Horvátország, vagyis egyik részről a fiatalság, lendületesség, másik oldalon pedig a rutin és tapasztalat. Eleinte azt gondoltam, hogy itt menni fog ezerrel az agyalás (a franciák első félidőben nyújtott teljesítményén ez érződött is) és jóval gólszegényebb összecsapást látok majd, mint a kisdöntőn. A második félidőre viszont ez már alaposan megváltozott és rendkívül szimpatikus volt az is, hogy a horvát csapat talán a végsőkig megőrizte a küzdő szellemét (fogalmam sincs, hogy honnan merítettek ennyi lelkierőt, főleg az utolsó percekben).
Lehet sok mindent kritizálni: például a bíró döntését, hogy szabadrúgást ítélt a franciáknak egy kissé feltűnő Griezmann esést követően, vagy éppen a sokak által kikezdett VAR-t (Video Assistant Referees), de tény, hogy a 90 perc végére a számok 4-2-es eredményt mutattak a franciáknak és ebből voltak helyzetből belőtt gólok is.
A következő nagy "menetre" még várni kell újabb négy évet, ami viszont érdekes és egyúttal kissé furcsa, hogy a helyszín Katar (nem éppen a labdarúgásról híres), de ami még meglepőbb, hogy novemberben és decemberben zajlik majd a világbajnokság. Addig maradnak a mostani élmények és természetesen két év múlva jön a labdarúgó-Európa-bajnokság, amelynek szintén némi érdekessége, hogy most először nem lesz konkrét házigazdája az eseménynek, hanem Európa-szerte 12 városban rendezik meg és figyelem köztük szerepel Budapest is! Talán itt lesz a megfelelő alkalom arra, hogy megnézzek egy európai rendezvényt a helyszínről. :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






