Számomra legalább is ez az év arról szólt. Ilyenkor a Tv-ben, rádióban gyakori, hogy visszatekintenek az elmúló év eseményeire és ki ilyen, ki olyan mértékben hasonlóan jár el a saját élete kapcsán is. De miért jó ha visszatekintünk? Jó-e egyáltalán? Én ezt a kérdést most csak a magam nevében tudom megválaszolni. Azért gondolom ezt jónak, mert fontosnak tartom feldolgozni azt, ami a múltban lezajlott, ugyanis kizárólag így tudok nyugodt szívvel előre nézni és haladni tovább. Ha fel nem dolgozott, meg nem oldott dolgokat hagyok hátra azok előbb-utóbb, de utol fognak érni és akkor csak még rosszabb lesz (igen, ezt saját tapasztalatból írom, mert volt már rá példa). Most ahogyan az emlékeim között keresgélek és folyamatosan bevillannak a különböző események bátran állíthatom, hogy nem tétlenkedtem 2015-ben. Rögtön Januárban „beadtam a derekam" és belevágtam egy újabb képzésbe - annak ellenére, hogy 2014 nyarán a doktori szigorlatot követően elhatároztam, hogy a tanulásból ennyi számomra elég lesz, de mint tudjuk a jó pap is holtig tanul, hát akkor egy tanár - de csupán azért, mert időkeret szempontjából még elviselhetőnek ítéltem meg (1 év) és mert nagyon érdekelt (Közszolgálati média szerkesztő, szakirányú továbbképzés). Most, hogy közeleg ennek a képzésnek a vége - már csak a szakdolgozat védés van hátra - határozottan állíthatom, hogy érdemes volt belevágnom, egyrészt azért mert megismerkedtem egy olyan kollégával, akivel szoros barátságot sikerült kötnöm (mint tudjuk manapság az igazi barát ritka, mint a fehér holló) és megismerkedtem még egy néhány érdekes, színes egyéniséggel is, akikkel szintén szeretném tartani a kapcsolatot. Másrészt lehetőséget kaptam arra, hogy közel kerülhessek ahhoz, amit nagyon szeretek végezni (igen ismét rádiózással foglalkozom méghozzá egy olyan helyen ami egy rádiós számára - főleg aki egy kis városból származik - egy valóra vált álom). Itt is számos olyan emberrel, kollégával ismerkedtem, meg akikkel nagyon jó együtt dolgozni és jó újra egy hangulatos kollektíva részesének lenni. Egyedüli kellemetlennek nevezhető szakasz az első félév végi vizsgaidőszak volt (a legnagyobb meleg is ebben az időszakban ütötte fel a fejét). Volt kimondottan egy-két olyan vizsga, ami finoman fogalmazva is szenvedős volt, de legalább egy-két fesztivál (Budavári sörfesztivál, VinAgora borgála) oldotta a feszültséget. Mielőtt még következett volna a szünidő (nyári időszak) lehetőségem volt 1 héten keresztül betekintést nyerni a Petőfi Rádió életébe. A hét folyamán - a Kossuth rádiós tevékenységemnek köszönhetően - lehetőségem volt kilátogatni a Derby és Gasztroangyal fesztiválra ahol egy-egy interjút is rögzíteni kellett az egyik műsorhoz. Remek alkalom volt (a kánikulát leszámítva) és így sikerült személyesen megismerkednem Borbás Marcsival is. A nyár hátralevő részét inkább hullámzónak nevezném, néhány megpróbáltatással, bizonytalansággal, de ahogy az idő mindig repül, így ez is eltelt. Az egyik ilyen bizonytalanságra sikerült Augusztus végére választ kapnom és ez azt is jelentette, hogy Szeptembertől új szállást kellett találnom magamnak. Így történt, hogy 3,5 év után könnyes búcsút intettem a IX. kerületnek és új otthonra találtam a IV. kerületben. Az első napok, hetek voltak szokatlanok, de mostanra már sikerült megszoknom és megszeretnem a környéket. De a húzós időszak most jött csak igazán. Szeptember, Október és egészen November közepéig nem láttam semmilyen fényt az "alagútban" amiben benne voltam, alaposan. Úgy hozta a sors, jobban mondva Isten jobbnak látta, hogy ne legyen még tanítási tevékenységem is ebben az őszi félévben, mert valószínűleg összeroppantam volna a sok határidős teendő, feladat miatt. Ennek ellenére, nem lehetett okom szomorkodásra és komoly hiányérzet sem alakulhatott ki bennem, mivel sikerült néhány alkalommal helyettesítenem méghozzá angol nyelvű tárgyakat oktattam, vendéghallgatóknak. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon élveztem ezt a néhány alkalmat és a visszajelzések alapján a hallgatók is. Novembertől pedig elindult számomra a gyakornoki program a közmédiában és ennek az első két hónapját a szívemhez közel álló területen (rádió) tölthettem, ahol sikerült rengeteg szakmai tapasztalattal gazdagodnom, mert egy remek mentorom volt. Szóval miért lezárások?
Doktori disszertáció, elkészült (komoly, kihívásokban, megterhelésben gazdag időszak volt);
Szakdolgozat - közszolgálati média szerkesztő képzés - elkészült (a legmelósabb igazából az volt, hogy szinte párhuzamosan dolgoztam egy adott időszakban a szakdolgozaton és a disszertáción, a határidő miatt, azért mert az interjúk lebonyolítására Októberben került sor és ezeket még valamikor fel/át kellett dolgoznom)*
Hosszú idő után (10 év, még kimondva, leírva is rengeteg) sikerült lezárnom magamban egy olyan kapcsolatot, ami már rég a múlté, de ezt valahogy a szívemnek nehéz volt elfogadnia. Mindez köszönhetően egy bizonyos valakinek, aki csak úgy besétált az életembe anélkül, hogy én ezt akartam, vagy terveztem volna. Ezzel a személlyel (is) hullámzó kapcsolatom volt, de mostanra már rájöttem és be kellett látnom, hogy a Fennvaló általa kizárólag ebben kívánt segíteni nekem, hogy végre le tudjam zárni azt, ami a múltamból ilyen sokáig elhúzódott. Sokszor van az úgy, hogy bizonyos emberek besétálnak az életünkbe (van, aki több ideig marad, van, aki nem) és mi akkor nem tudjuk még, hogy milyen céllal történik mindez. Majd csak idővel jövünk rá, hogy (mint ahogy minden az életben), ez is okkal történik.
Elköltöztem régi szállásomról (egy korszak lezárult)
* = nagy hálával és köszönettel tartozom Radetzky Andrásnak, aki lényegében valóra váltott egy álmomat, azáltal, hogy interjút készíthettem a Class FM programigazgatójával és így ott lehettem a rádióban, sőt még egyik kedvencemmel (Abaházi Csaba) is találkozhattam a stúdióban, illetve a Juventus rádió (most már Sláger FM) új vezérigazgatójával és ott is tehettem egy kitérőt a stúdióban, ahol Somogyi Zoltánnal sikerült találkoznom. Minden lezárult korszak egyúttal új kapukat is megnyit. Hogy merre tovább? Kíváncsian várom, mi mindent tartogat számomra 2016. Ami már biztos: szakdolgozat védés januárban, doktori disszertáció műhelyvita szintén januárban (majd nagy védés remélhetőleg Június vége, Július elejéig). Emellett céljaim között van még végig járni a közmédiában a gyakornoki programot (+ egy újabb álmomat valóra váltanék, ha a munkahely is összejönne) és mellette az oktatást is szeretném folytatni (ha engedik, és még igényt tartanak rám). Aztán ki tudja, még hiszem azt is, hogy valahol vár rám a boldogság (ezúttal már nem a szakmai részre gondolok). Mivel már 2 napja állandóan ez a dal van a fejemben, így ezzel zárom a 2015-ös évösszegző soraimat:
Péntek óta ezen töprengek, mivel ez bukkant fel a napi adventi gondolatokban: Mi a jó, és mi a rossz? Ki tudja? Ráadásul napjainkban azt tapasztaljuk, hogy eleve gondolkodási sémákat kínálnak számunkra. „Elfogadunk egy sor értékítéletet, ami nem a miénk. Lustává tesznek bennünket, mert folyvást helyettünk gondolkodnak. Mi hát a jó, és mi a rossz?” Kíváncsi vagyok, ki milyen választ adna erre a kérdésre. Tetszik a szerző (Fekete Ágnes) megközelítése: „rossz az, ami felszínes, pillanatnyi és esetleges, jó az, ami mély, végiggondolt, amiben valóban az egész életem benne van.” Az a gond, hogy az ilyen és ehhez hasonló erkölcsi megállapítások többnyire sarkosak, mivel mindig bele lehet kötni és rá lehet mutatni helyzetekre, amikor egy jól megrágott döntés mégis sok bajt hozott, egy pillanatnyi véletlen érzelem pedig jó irányba vitte az ember életét. „Mégis, az egész élet egységében és általánosságában elmondható, hogy a felszínesség az, ami bennünket mindig elhúz a jótól. Érzelmeinkből így lesz érzelgősség, szenvedésünkből szenvelgés, az értelmes megállapításokból közhely, a szellemességből poénkodás és emlékeinkből nosztalgia.”
„A szeretet egyfajta ismeret. Minden ember hivatása az, hogy pontosan úgy, mint ahogyan a tudósok a maguk eszközével, mi a szeretet kémcsövével és a csillagász lencséjével ismerjük meg a másikat. Nem lehet másképpen. Ha szeretet nélkül akarok megismerni, akkor abból szörnyűség lesz" (pl. ha csak azért vagyok valakivel mert az kényelmes és jó az rövid távon lehet, hogy tényleg jó, de közben hosszú távon akár toxikus is lehet mert nincs ott az a bizonyos mindent elöntő érzés, az a mágikus szikra, láng). „Ennek vagyunk a tanúi: szétcincáljuk egymást. Jó lenne, ha a szeretetet olyasminek fognánk föl, mint egy iskolapadot. Hiszen ebbe, és csakis ebbe ülhetünk bele, ha meg akarunk bármit (bárkit) is ismerni" (és nem csak a felszínen). „Így más lenne a világ. Főképp a szívünk lenne tágasabb. Nem lehet úgy megismerni valakit vagy valamit, hogy közben elrejtőzünk, álarcokat gyártunk és a másikat is úgy látjuk, mintha valami bunkerből figyelnénk. A szeretet meg akar ismerni, leteszi páncélját, kiadja magát, és kikutatja a másikat, de nem szikével, nem fájón, hanem lágyan.Nem csak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet. Oda akarom adni magamat valakinek, vagy valaminek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek.”
Egy hét...így telik az idő. Ma egy hete átléptem egy újabb "küszöböt". Természetesen jöttek az üzenetek, hogy "üdv, a harmincasak klubjában" vagy "milyen harmincnak lenni?", vagy "mikor fogsz majd nősülni?" és ezeknek különféle variációi. Talán már tavaly utaltam arra, hogy furcsán éltem meg ezt a jeles napot (elvégre fontos, megállni és lehetőség szerint megünnepelni azt a napot ami valóban számít nem csak nekem, de a szüleim számára is, mivel ez nekik is egy komoly mérföldkő volt az életükben). Idén le kellett vonnom a konzekvenciákat, hogy egy korszak lezárult legalább is a számok ezt mutatják. Most már én is elkezdhetem énekelni az örökzöld, "nem csak a húsz éveseké a világ" slágert. A viccet félretéve az élet ilyenkor sem áll meg, ugyanolyan sebességgel halad tovább, mintha mi sem történt volna. De nem így van ez minden, más ünneppel is? Dehogynem, viszont rajtunk múlik, hogy hogyan kívánjuk megélni. Mit adunk bele, mitől teszünk különlegessé egy-egy alkalmat? A harmincadik születésnapom előtt néhány nappal azt próbáltam megkérdezni az ismerősöktől, barátoktól, hogy ki milyen "őrültséggel" vett búcsút pl. a 20-as éveitől (de lehetett ez akár 19-ről 20-ra, vagy 39-ről, 40-re is). Nem sok választ kaptam, de amit sikerült leszűrni azokból amiket mégis, hogy akár "apróságok" szintjén is, de szánjak magamra kevés időt. Ezt is leginkább azért, hogy megéljem és feldolgozzam ezt a változást. Majd a jeles nap előtt egy nappal, este rám talált egy cikk az internet világából, ami kissé jobb kedvre derített: rájöttem, hogy miután sikerült "megemészteni" a gondolatot, hogy minden egyes életszakasz csodálatos ajándékokat nyújt, könnyebb vagy egyszerűbb élvezni az idősödés folyamatát. Ezt pedig 8-9 jó tanács követte, melyeket most megosztanék azokkal akik szokták olvasni bejegyzéseimet. Teszem mindezt azért, mert én is egyetértek az állításokkal: - az, hogy a harmincas éveidben vagy, nem jelenti azt, hogy öreg vagy; - a szakításaid a legjobb tanár szerepét töltik be (értsd: a múltbéli kapcsolatok, segítenek a jövőbeliek formálásában); - megtalálod a lelki társaid vagy barátaid (FONTOS: amire betöltöd a 30-at azok akikkel nem vagy egy hullámhosszon fokozatosan elsodródnak tőled és ezáltal is közelebb kerülsz azokhoz akik igazán fontosak számodra. Ezt azért is említem meg, mert pl. nem köszöntött fel rengeteg ismerős, barát - nem is volt ez elvárás részemről - de azok akiknek eszébe jutottam, tudom, hogy ők képezik ezt a közeli, fontosabb kört számomra és a velük való kapcsolatomat igyekszem a leginkább ápolni); - tudsz lazítani az életed idővonalán és hagyni lehet az életnek, hogy az "faragjon"; - az angol "wake-up call" találó kifejezés, mely szerint egy ilyen jelenség könnyen előfordulhat ebben az időszakban, nevezetesen amikor egy hozzád közel álló személy megbetegszik vagy meghal; - nem kell minden szart elviselned (FONTOS: minél inkább megérted, hogy az idő értékes - vagy ahogyan szoktuk mondani: az "idő pénz" - annál inkább rájössz arra, hogy nincs időd olyan emberekre akik tiszteletlenül bánnak veled, nem értékelnek vagy összetörik a szíved. Az ilyen embereket jó kivágni az életedből, mert hosszú távon mérgező hatásúak lesznek); - élvezed a saját társaságodat; - felnőtt vagy (vagy legalább is elvileg - mert ez bizony nem mindenkire és minden helyzetben érvényes) ami azt is jelenti, hogy az életed a te saját felelősséged; - rájössz arra, hogy mindenki más körülötted megpróbálja kihozni a legjobbat azzal és abból amit tud: vagyis nincs egy aranyrecept vagy pl. az, hogy a korral okosabb leszel, annak ellenére, hogy sokáig azt gondoljuk, hogy a nálunk idősebbek mindig tudják/tudták mit szükséges csinálni (szándékosan nem a "kell" szót használtam, mert az olyan kényszeres); Egyik rádiós könyvben nevezték a 30-34 közötti korosztályt "aranykorú" fiataloknak. Ez lettem most már én is. Hiszem azt, hogy most jó helyen vagyok, néhány fontosabb szakaszt sikerült lezárnom az életemben, de ezzel együtt újabb lehetőségek jöttek és várnak rám. Én pedig kíváncsian várom, hogy mit tartogat a nagybetűs élet könyvének következő lapja számomra. Mindenesetre én úgy akarom ezt megélni, hogy a "toll" amivel a lapok, oldalak "íródnak" az én kezemben legyen.