2012. december 30.

Ez volt 2012...

Most, hogy belegondolok eléggé hátborzongató gondolat, hogy ismét eltelt egy év, valóban az az érzésem (ahogy az év során ez több alkalommal is előjött), hogy egy szempillantás alatt eltelt. Erre is van ám magyarázat: a felgyorsult világ amelyben élünk. Nem igazán van rá mód és lehetőség, hogy az ember meg-megálljon és elgondolkozzon azon a dolgokon, hogy mi volt eddig az életében, mi miért alakult úgy ahogy, illetve, hogy ésszerűen tervezhessen ha más nem legalább a közeljövőre. Miért?! Itt bizonyára most sokan különböző indokokat fel tudnának és tudnak is sorolni ezért ezt inkább mindenkire rábízom külön-külön.

Szerencsére, hogy legalább most az év utolsó napjaiban jut némi idő pihenésre, lelki nyugalomra, békére. Ilyenkor el tudunk töprengeni azon, hogy mennyi minden is történt egy év leforgása alatt. Nemrég egy rádiós műsorban (erre is hamarosan kitérek) voltam jelen - ezúttal mint vendég - ahol magamról kellett beszélnem egy 2 órás adásban. Első hangzásra talán banálisnak tűnik, hogy ki ne tudna magáról, az életéről beszélni, viszont az adás végére rájöttem arra, hogy nem is olyan egyszerű ez mint amilyennek talán gondolnánk. Természetesen ez függ attól is, hogy ki milyen életet élt. 
Annyit minden bizonnyal elmondhatok, hogy így 27évesen számos dolgot megéltem már (amelyet sokak nem mondhatnak el magukról, főleg ha a mai nálamnál fiatalabb generációra tekintek) ezek közül van aminek örvendek és büszke is vagyok rá és vannak olyanok is amelyeket szívesen kihagytam volna vagy nem úgy cselekedtem volna ahogy. Itt megint felmerülhet egy újabb kérdés, hogy no de ki nincs így ezzel?! Hisz sokszor, sok helyen előjön az a bűvös állítás, mely szerint, hogy "ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor ezt és ezt máshogy tenném meg". Ez nemhiába van így. 

2012 - érdekes, eseménydús, felfedező, egy korszak lezárulása, lelki megerősödés, első "szerelemmel" való újratalálkozás. Ezen kulcsszavakkal tudnám jellemezni ezt az évemet.

Az év elején a doktori iskola első évemnek, első félévét zártam és meg voltam elégedve a teljesítményemmel, úgy gondoltam, hogy sikerült belerázódnom a rendszerbe (ami nem tökéletes, de tudom, hogy van nála rosszabb is, így igyekszem nem túlzottan panaszkodni) és mostanra már rájöttem arra, hogy a politikatudomány valóban nem az én asztalom ezt leginkább a tavaszi félév erősítette meg bennem, amikor lehetőségem volt a saját szakterületemhez közel álló tárgyat felvenni és ezen órák mindegyikére úgy mentem be, hogy mindig szívesen részt vettem rajta, ugyanis mennyire más az amikor olyan kollégákkal találja magát az asztal körül az ember akik hasonló érdeklődéssel rendelkeznek és adott esetben pozitívan el tudnak "vitázni" egy-egy témán. Szóval nem hiába választottam a közigazgatási alprogramot a doktori iskolán belül - főleg ha már ez volt az alapképzési szinten a végzettségem is.

Majd jött a Május vége, amikor is rajtam kívül még 9 szerencsés civillel bevonulhattam a Való Villába, ugyanis a legutóbbi széria győztese VV Attila lehetőséget adott 10 emberkének akiket ő maga szelektált ki, hogy betekintést nyerjenek abba a közegbe melyben ők - adott esetben - hónapokig is ott voltak, reggeltől estig és nem kis tétje volt ám mindennek. Nagyon jó érzés volt ott lenni és megismerkedni vele, meg Péterrel és még Kingával is (még ha csak pár órácska erejéig is) és átszellemülni kis időre, hogy milyen is lehet ott bezárva lenni. Valóban egy ingerszegény környezet - sokkal kisebb mint amilyennek azt a tv-t nézve gondolja az ember - és talán kevés olyan ember van aki ezt huzamosabb ideig bírná összezárva tizenvalahány idegennel. A riporterhölgy rá is kérdett akkor, hogy adott esetben bevállalnám-e és akkor eléggé bizonytalan voltam, mert volt egy rész bennem aki azt mondta volna, hogy persze, simán kipróbálnám, de egy másik meg ennek a teljes ellenkezőjét, max. 1-2 nap erejéig. Erről eszembe jutott az alábbi kis szösszenet (http://rtlklub.hu/musorok/fokusz/videok/169245 )

Így kezdődött a nyaram amelyhez Június elején hozzáadódott egy utazás Bukarestbe, egy nemzetközi konferenciára, méghozzá repülővel. Itt a lényeg a "repülő" szó ugyanis kicsi gyerekkorom óta (amire nem is emlékezhetek) ez volt az első ilyen élményem. Mondjuk eléggé nagyot kockáztattam, hogy az első élményemet, pont a román légitársasággal választottam, de ha a sors egyszer ezt így hozta...hát bevállaltam. Mai napig erre is szívesen gondolok vissza, hisz leírhatatlan élmény volt és azóta meg mintha ez láncszerűen alakult volna az év hátralevő részére, hisz szinte egyik utazás követte a másikat. A Bukarestben való tartózkodásomról sokat nem részleteznék - egyrészt mivel ezt akkor megtettem, másrészt meg nem szívesen élnék ott - így jöjjön egy újabb mérföldkő. Az alábbi képen pedig a repülőgép látható amivel utaztam:

Augusztus - F1 Magyar Nagydíj - a repüléshez hasonlóan ez volt az első "live event" számomra. Talán a legrosszabb hátrány, hogy borzasztó meleg volt aznap ez meg is viselte az embert, főleg amikor szinte egymás mellé pakolt szendvicsekként e sport iránt rajongók zöme azon kapu köré toborzódott ahol a futam leintését követően beengedik a nézőket a pályára. Azt határozottan kijelenthetem, hogy megérte elmenni, nem csak a fennálló kedvezményes lehetőség miatt, hanem azért is mert teljesen más élményt ad ott a helyszínen végigkísérni az eseményeket mint Tv-n keresztül. Persze azok akik kényelemre vágynak és nem is dúsgazdagok, azoknak a Tv-s közvetítést ajánlom.

Szeptember elején következett a második repülős élményem, ezúttal Bergen (Norvégia). Ez már jócskán más volt mint amikor Bukarestbe utaztam, bizonyára érthető, hogy miért :) Bár durván csak 2 napot tölthettem a városban mégis megérte elmennem, ugyanis ez a rendezvény megnyitotta a kapukat, egy nemzetközi kutatócsoportban való részvételemnek méghozzá egy olyanba amelynek egyik kisebb része pontosan a PhD disszertációm témája.

 
E hónaphoz viszont kevésbé kellemes emlékek is fűznek, ugyanis ekkor zárult le egy hosszas korszak az életemből amit talán még a mai napig nem igazán dolgoztam fel/szoktam meg (6,5 évet az ember nem tud csak úgy egyik pillanatról a másikra elfeledni, meg nem is kell), de el kellett fogadnom a tényt, hogy már a kapcsolatom nem úgy működött, ahogyan egy normális kapcsolatnak kellene. Így az örökös hiányérzet és szomorkodás helyett, született meg ez a közös döntés.

Isten útjai kifürkészhetetlenek - az utóbbi időben több alkalommal is erre a következtetésre jutottam, de nemhiába - ugyanis Októberben a fülembe jutott egy olyan felhívás, mely szerint a Budapesti Golgota gyülekezet Média misszió szolgálata segítőket keres és aki úgy érzi, hogy szívesen csatlakozna az jelentkezzen és egy októberi Vasárnap délután meg is tettem. Október vége óta pedig úgy alakult, hogy a Golgota Rádió csapatát erősíthetem és Istent szolgálhatom abban amiben úgy érzem jó vagyok ezt nem azért mondom, mert bármilyen elismert, profi rádiós személyiség ilyet mondott volna rólam, hanem azért mert 2 éves rádiózást követően (amely azért ha már csak a hallgatóságot vesszük alapul sikeres volt) újra visszakerült az életembe ez a környezet, ami akkor amikor megszűnt - kb. 8 évvel ezelőtt - nagyon fájt és talán a mai napig hiányzott. Ritka az amikor az ember azt csinálhatja amit nem csak munkaként fog fel, hanem még szereti is. Nos így voltam én a rádiózással is és szerencsére így vagyok most a tanítással is - amire én mint hivatás és nem munka tekintek. Ha nem így lenne akkor biztosan nem csinálnám (mint sajnos sok más inkompetens, nem oda való személy mégis ezt teszi) mert minek megkeserítenem a hallgatók és saját magam életét is, ha azt nem a kellő hozzáállással és tudással és a tudásnak az átadási vágyával tenném meg?!

Szóval a Golgota rádióban való szolgálatom, illetve a November elején való 2 hetes Leuvenben (Belgium) való tartózkodásom kihúzott a lelkileg nehéz időszakomból ugyanis mindamellett, hogy aktívan tudtam munkálkodni a kutatás első szakaszában, megismerhettem Leuven-t - ami a mai napig hiányzik - és még egy fél napot Brüsszelben is eltölthettem. Arról már nem is beszélve, hogy azalatt a 2 hét alatt, abban az elismerésben részesültem, egy amerikai professzor által (Dr. Montgomery Van Wart), hogy bátran taníthatnék egyetemen angolul mert szerinte kicsit sincs gond az angol tudásommal illetve, hogy a szakmában egy ilyen elismert szakember pozitívan méltatta a PhD disszertációs témámat és igen is hasznosnak tartja.
Ezt már csak a hétvégi program tetőzte - mondhatnám, hogy "a hab volt a tortán" - hogy a tanszékről a tanárnő (aki a kutatás egyik vezetője is egyben) egy egész napos utazásra vitt el bennünket az ország azon részében ahol ő született és annak környező településeit is bejártuk. Úgy gondolom ettől jobban egy "idegen" mint jómagam nem is járhatott volna jobban, minthogy egy helybéli mutassa be neki a környéket és meséljen az ottani szokásokról, ünnepekről, stb. 

Mondanom sem kell, hogy nem szívesen szálltam fel a repülőre mikor haza kellett utaznom (persze a repülés ezúttal is nagyon jó volt), de furcsa érzések alakultak ki bennem amikor visszaérkeztem Budapestre és ez még mostanáig is bennem van, hogy hiányzik az akkori ottlétem Leuven-ben. Azt a 2 hetet szívesen átélném megint és a jó Isten meghallotta az imámat ugyanis jövő nyáron picivel több mint 2 hónapot ismét ott tölthetek majd!


Nem ez volt az első alkalom, hogy születésnapomra betegséggel küszködtem, így talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm, hogy ebben az évben is ez így volt (sajnos eltartott jó sokáig) és aznap még rádiós műsort is kellett vezetnem, szerencsére csak mint társműsorvezető, de éppen Ágnes (vannak akik Ágnes Vanillaként ismerik) volt a műsor vendége, nekem meg a hangom olyan volt, hogy alig bírtam megszólalni és még aznap is debütáltam mint műsorvezető. Nem a legjobb kezdés, de bizonyára ennek is meg volt a miértje.
Majd legközelebb pedig a December 12-i adásban szerepeltem ezúttal mint vendég - ahogy erre már utaltam - a Hangszóró c. adásban, ha valaki lemaradt volna róla az letöltheti a Golgota Rádió archívumából (http://www.golgotaradio.hu/ ) és elmondhatom, hogy pozitív élményként éltem meg, nem csak azért mert már a hangom is szinte teljesen rendben volt hanem mert jó volt beszélgetni, kicsit kiadni magamból és ha már legalább egy hallgató számára hasznos tanácsként maradt meg valami az eddigi életemből - pl. na ezt akkor én nem így fogom csinálni, mert nem szeretnék ugyanígy járni, stb. - akkor meg pláne, hogy megérte.

Végül, de - ahogy mondani szokás - nem utolsó sorban, itt volt idén is a Karácsony ünnepe - nyílt titok, hogy ez számomra a legkedvesebb és a legfontosabb ünnep is az évben és hálás vagyok az Úrnak, hogy megadta, hogy ebben az évben is találkozzon és teljes legyen a család, mindenki (beleértve jómagamat is) haza tudott/tudtunk jönni és azért is, hogy együtt ünnepelhettük Jézus születését és eltölthettünk pár békés pillanatot egymás társaságában.

Most pedig itt vagyunk, ma December 30-át írunk, még egy nap van hátra ebből az évből és kezdődik egy újabb. Én már felhagytam az újévi fogadalmakkal mert semmi értelmük nincs (ezzel nem akarok senkit megbántani) és kívánni sem kívánok semmit az új évtől, egyszerűen csak arra kérem Istent, hogy adjon erőt, egészséget számomra, családomnak - szüleimnek, nagyszüleimnek, testvéremnek - és vezessen tovább azon az úton amelyet számomra megírt még akkor is ha adott esetben olyan szakaszok is lennének melyekkel nem feltétlenül értek egyet vagy nem fognak mindig kellemes pillanatot okozni. Ez volt számomra 2012!
Ezzel kívánok minden kedves ismerősömnek, barátaimnak, Boldog Új Esztendőt 2013-ra! Vigyázzatok magatokra, egymásra!







2012. december 22.

Karácsony - a Szeretet ünnepe

Öröm, Hit, Szeretet, Remény = Advent. Úgy érzem nincsenek ettől jobb szavak melyekkel ezt az időszakot le lehetne írni.
Erről kell, pontosabban kellene szóljon ez az időszak, sajnos sok családnál azzal telik ez az időszak, hogy egymásnak feszülnek, szaladnak jobbra-balra bevásárolni, fényesre kitakarítani a lakást, még olyan helyeken is ahol a "madár se jár" és ha már a legeldugottabb sarokban porcica marad az már nagy tragédiához vezet.

Pedig ahogy Fábry Sándor is ezt megmondta az e heti műsorában, nagyon nem ez kellene legyen ennek az időszaknak a középpontjában álljon.
Bevallom én sem vagyok kivétel legalább is olyan szempontból nem, hogy az évnek ennek az utolsó, záró időszakát megközelítve felpörög a szokásostól jobban az élet, mindenkinek éppen ekkor jut eszébe, hogy ezt is, azt is teljesíteni kell, leadni ezt a beszámolót, azt a dolgozatot, stb. Ennek én is áldozata lettem/vagyok.
Viszont elhatároztam, hogy jelen munkák (jelen esetben 3 komolyabb beadandó) várhat magára 2013-ig.

A mai nappal végeztem 2012-re a munkával, jó volt, elég volt. Legalább a hátralevő 15 nap teljen pihenéssel, kikapcsolódással és azzal aminek a Karácsonynak telnie kell, vagyis megemlékezni és megünnepelni, Jézus Krisztus születését.  Az, hogy modern elemként, hozzá lett csatolva e ünnephez egymás kölcsönös megajándékozása azt úgy érzem egy teljesen más eleme az ünnepnek, legfőképp ez a magánszektornak, a kereskedelemnek kedvez.

Intő jelként viszont szeretném felhívni a közeli ismerőseim, barátaim figyelmét, arra, hogy mi is ennek az ünnepnek a lényege. Próbáljon meg mindenki (lehetőség szerint) a lelkébe nézni, némi önelemzést végezni és legalább kis időre elgondolkodni azon, hogy akkor amikor senki másra nem számíthatunk, mégsem vagyunk egyedül, van akire mindig számíthatunk, bármennyire nagy mélységekben is lenne az életünk és nem szégyen az ha segítségért fordulunk Hozzá!

Zárógondolatként pedig csak ennyit kívánok nektek ami a mellékelt képen látható!

2012. november 16.

Leuven

Tekintettel arra, hogy ma van az utolsó napja, hogy még itt vagyok úgy gondolom, hogy itt az ideje egy összegzőre.
Két hét, vagyis majdnem két teljes egész hét amit itt tölthettem e szép kis városban Belgiumon belül.
Első nekifutásra nehéz összeszednem a gondolataimat, holott nem olyan sok idő ez (sajnos). 
Megérkezésem napján már sötét volt - délután 18:00 - és látszott, hogy kijutott az esőből aznap itt is, a vonatállomást elhagyva első gondolat, hogy kellene találni egy taxit amivel eljutok a szállásig (lévén, hogy ez volt az első alkalom, hogy ide utaztam ez volt az egyedüli racionális gondolat) szerencsémre pont az állomás mellett tartózkodó utolsó taxist sikerült elcsípnem és irány a célállomás. 
A vendégház honlapján az állt, hogy a vonatállomástól taxival, kb. 10 Euro, ami valóban pontos információ hisz összesen 12 Euro-t fizettem és arról nem is beszélve, hogy tisztaság volt az autóban, kényelmes volt, nem volt büdös cigi szag és a "manele" sem bömbölt.
A szálláson a vendégházat működtető úriember fogadott (mondanám, hogy menedzser, de a takarításon kívül - néha még azt is bevállalja - minden egyébbel ő foglalkozik, szóval amolyan mindenes) megejtettük a regisztrációmat, majd rendes házigazdaként körbevezetett, hogy mit merre találok és még egy várostérképet is adott bejelölve, hogy hol találom a közeli boltokat, illetve, hogy másnap merre találom a Nemzetközi irodát illetve az egyetemen belüli intézményt.

Másnap reggel mint egy turista elindultam a megjelölt helyekre, melyeket szerencsére viszonylag könnyen sikerült megtalálnom. A nemzetközi irodánál is szintén kedvesen fogadott az ügyvezetőm minden részletekre kitért, majd a végén közölte velem, hogy most akkor ki kellene fizetnem a 85 Euro-t ami a regisztrációs díjat jelenti. A pár másodperces sokk után sikerült reagálnom is. Elgondolkodtam azon, hogy mégis mi kerül ennyibe...de aztán rájöttem, hogy fölöslegesen enném az idegeimet ugyanis ez a szabály, ennek cserébe megkaptam a minden egyetemi intézménybe beléptetőkártyaként szolgáló igazolványt, továbbá a wifi aktivációs felhasználó és az ahhoz kapcsolódó kódot, a baleset- és egészségügyi biztosítást, továbbá egy ismertetőt a várossal és az egyetemi élettel kapcsolatban - ugyanis Leuven egy nagyobb egyetemi városként funkcionál - illetve az ittlétemet igazoló dokumentumot. Útban az intézmény felé szembetűnő látvány az is a város kapcsán, hogy rengetegen közlekednek biciklivel és nem csak az egyetemisták. Szóval ha valaki szeret így közlekedni - márpedig én nagyon - akkor is egy jó választás ez a város és környéke. Jóval fejlettebb kultúrája van ennek mint odahaza és jóval inkább tekintettel vannak a sofőrök a biciklistákra és a gyalogosokra is. Eleinte szokatlan volt számomra, hogy egyedül álltam a gyalogátkelőnél és mindig megálltak az arra járó autók és jelezték, hogy nyugodtan menjek át. Ezt tanítani kellene!
Majd irány a KU Leuven, Public Management Institute, megbeszélésre a fogadótanáraimmal. Ott a főtitkárnő fogadott hisz pár perccel hamarabb érkeztem a megbeszéltekhez képest, körbevezetett, megmutatta az irodámat és ideadta a kulcsot is majd sor került egy formális már már interjúszerű megbeszélésre ahol sikerült egyeztetni, hogy a nemzetközi kutatás második fázisával fogok foglalkozni lévén, hogy az kapcsolódik szorosabban a PhD témámhoz.
Azt kell mondanom, hogy ritkaság manapság ilyen profi szakemberekkel együtt dolgozni mint Prof. dr. Annie Hondeghem és Prof. dr. Montgomery Van Wart, megtisztelő érzés számomra ez, arról meg már nem is beszélve, hogy a Van Wart prof.-al és kollégájával Paul Suino-val való vacsorám során elismerően nyilatkoztak az angol tudásomról és az eddigi munkálataimról is. Amikor két amerikai szakembertől hall ilyen pozitívumokat az ember, nem csak tudja hanem meg is erősödik abban, hogy igen jó úton jár.

Belgiumban az életszínvonal talán a világból a legmagasabb ez látszódik is ha az ember nap mint nap sétálgat az utcákon, azt hiszem e két hét alatt talán kétszer láttam kéregetőket, azok sem az otthoni agresszív fajta, hanem az látszik rajtuk, hogy valahol valamit nagyon elszúrhattak az életük során, hogy most ilyen helyzetbe keveredtek. Én értelemszerűen a flamand résszel ismerkedtem meg, azt tudni kell az itt élőkről, hogy első nekifutásra az emberek zöme eléggé távolságtartó, de ettől még nem kell egyből arra gondolni, hogy veled van valami gond.
Ami a hétvégét illeti, Szombaton tettem egy kisebb kiruccanást Brüsszelbe ami szintén egy pozitív élmény volt míg Vasárnap Hondeghem prof. jóvoltából velük tarthattam egy átfogóbb jellegű kirándulásra az országon belül, számos települést érintve ami azért is több mint produktív volt, mivel teljesen más az amikor egy helybéli mutat és magyaráz el dolgokat semmint amikor egy turista könyvvel a kezében indul el az ember bejárni a környéket. 

Ez a hét pedig első részben szakmailag munkával telt, míg most az utolsó napok némiképp lazábbak voltak, tegnap még sikerült megejtenem egy átfogóbb városnéző túrát többek között betekintést nyerve a polgármesteri hivatal impozáns épületének belsejébe is.
Az összegző előtt még egy utolsó gondolat: rengeteg finom belga sör van. Sajnos nem sikerült az összeset megkóstolnom, de állítólag a legjobbakat igen. Íme a személyes sorrendem:
Nr. 1. Az utánozhatatlan, hamisíthatatlan Trappist Westvleteren - mind három fajtája;
Nr. 2. Duvel
Nr. 3. Stella Artois
Nr. 4. Leffe   

Ez a lehetőség, több szempontból is hasznos, eredményes volt:
  • megismerkedhettem egy Nyugat-Európai országgal amely nem csak gazdaságilag, de társadalmilag is lépcsőkkel előttünk járnak (nem hiába mondják azt, hogy a nyugati országok mentalitása erősen eltérő a keletiektől); 
  • szakmailag egy nemzetközi platform munkálatainak tagjaként jóval nagyobb lehetőség nyílik újabb kapcsolatok kiépítésére, továbbá oly szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kutatás egy kisebb része éppen a PhD témámmal foglalkozik;
  • sikerült eljutnom olyan helyekre is, melyeket eddig max. a hírekben vagy a TV-ben láttam;
  • mentalitásformáló hatása is volt az ittlétemnek, hisz most már bizonyos dolgokra máshogy tekintek mint eddig;
  • egyedüli negatívum: nem szívesen válok meg a várostól, kicsit olyan ez mint a szerelem, hisz attól/azoktól sem szívesen válunk meg akiket szeretünk;
Végezetül pedig álljon itt pár kép, hogy ne csak a szavak beszéljenek!