2021. december 31.

2021 - összefoglaló

Eljött a számvetés ideje, hisz szilveszter napja erről (is) szól! Hullámzó – talán ezzel a szóval tudom jellemezni ezt az évet. 

Januárban csaknem 640 egyetemistát vizsgáztattam (megj. továbbra sem látom értelmét az online vizsgáztatásnak), februárban volt néhány nap kikapcsolódásom (amolyan kényszerpihenő), amikor elmerülhettem gyerekkorom meséi között, és a lemezgyűjteményből is sikerült néhányat meghallgatnom.  

Márciusban belevágtam Dr. Csernus Imre online önismeretfejlesztő workshopjába mert elhatároztam, hogy tudatosan akarok élni. Hogy mi minden vezet tudatos önbizalomszerzéshez? Az, amikor tudatosan ugrok bele a racionális és emocionális konfliktusokba. Tudom, hogy ez a kezdetekben valami új, ismeretlen, akár félelemmel jár, és az eredmény lehet öröm vagy fájdalom, de önmagamért megteszem.  Miért éri meg? Mert sikerélményhez vezet és ez megfelelő kisugárzást is eredményez.

Április elején megélhettem a húsvéti ünnepkört, bár Covid-pajtás miatt idén sem indultam el meglocsolni a szép virágszálakat (hölgy ismerőseim). Majd a nyuszi meghozta az első Pfizer vakcinámat, míg a hónap végéhez közelítve moderátora voltam a 35. OTDK Társadalomtudományi szekciójának kerekasztal beszélgetésének, melynek témája a „Vírus a mindennapjainkban” volt. Májusban véget ért a workshop és pontot tettem a tavaszi online félévnek is. Június a nyitás jegyében telt: WestEnd Borpiknik, Foci Eb, újra hódolhattam a bicajozásnak, és ott lehettem Szepsy István „Életműdíj” átadóján. A szabadság jegyében július rögtön a Rosalia fesztivállal indult, majd kisebb betegség után gyógyulásomat a HS7 koncertjével ünnepeltem meg. Megújult erővel sikerült megünnepelni a Bor-Márk-A 1 éves születésnapját. Egyszer fenn, egyszer lenn – most az utóbbival indult az augusztus, elveszítettem az egyik őrangyalomat és ezzel bizony kissé megrendült a világom. Ennek hatására meglehetősen sok aspektusát átgondoltam az életemnek és eljutottam egy-két elhatározásra is.

Szeptember (egy oktató életében ez egy újrakezdés) a hibrid oktatás megkezdését jelentette, majd jött két kedvenc program: Winelovers 100 Nagykóstoló, és a Budapest Borfesztivál. Októberben nem feledkeztem meg a Oktoberfestről, amelynek immár második házi kiadását tartottam. November mindig is egy különleges hónap számomra a születésem napja miatt. December pedig a várakozás időszaka (advent). A mókuskerék miatt nem volt sok időm átszellemülni, de a tavalyi esztendővel ellentétben idén varázslatos volt a karácsony, és jó volt legalább néhány nap erejéig kiszakadni a munkából és az online világból.

Néhány óra múlva lezárul ez a fejezet, és egy újabb lap nyílik életem könyvében (2022 címmel). A legfontosabb kívánság, amit most megfogalmaztam, hogy legyenek egészségesek azok, akiket szeretek! Ha TI is úgy akarjátok, akkor találkozzunk sokszor személyesen 2022-ben, mert ezek az együtt töltött pillanatok adnak valódi tartalmat, emléket. Vigyázzatok magatokra! 



2021. augusztus 8.

Mindig csak a jók mennek el

 ...és tényleg! Vagy legalább is egy újabb példát hozott erre a nagybetűs élet. Úgy érzem, hogy a Fennvaló (vagy éppen ki, miben hisz) érdekesen rakott össze bennünket. A fizikum, és a különböző szerveink az csak egy dolog, de a lélek egy valóságos csoda (ahány ember, szinte megannyi fajta megnyilvánulását lehet feltérképezni). Az élet - mint tudjuk, de előbb-utóbb megtapasztalható - nem mindig habos torta. Itt van például a fájdalom, a veszteség és ezek feldolgozása.

2015 januárjában, némi győzködés után beadtam jelentkezésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által meghirdetett közszolgálati média szerkesztő szakirányú továbbképzésre. Miután 2004-ben megszűnt a kereskedelmi rádió ahol dolgoztam és amit már-már a második otthonomnak nevezhettem, nem különösebben hittem abban, hogy a rádiózás egyszer még visszatérhet az életembe. A képzés részeként (mint opció) lehetőség volt belevágni egy gyakornoki képzésbe (egy év) az MTVA-n belül. Itt lehetőséget adtak arra, hogy betekintést nyerjünk a különböző szakterületekbe (nem csupán tévé és rádió). Az első fél év azonban kötelezően a hírterületen telt (3x2 havi lebontásban, tévé, rádió - itt Krónika és hírszerkesztőség), míg a második 6 hónap egy az addigi mentorok ajánlása, valamint a gyakornok választása alapján, egy fix területen folytatódott. 

Részben a helyzet hozta így, meg a döntésem, hogy végül ezt a második szakaszt is a hírterületen tölthettem. A teljes egy év alatt remek embereket ismertem meg (akik közül néhányan nagyon közel kerültek hozzám), elsősorban a mentoraimra gondolok és néhány olyan kollégára, akikre ma már barátként tekintek, de volt még egy másik meghatározó ember is (a hírterület csatornaigazgató-helyettese), aki végig foglalkozott velünk már akkor is, amikor még egyszerű gyakornok voltam. Valahányszor adódott valamilyen gond, mindig szakított rám néhány percet az idejéből és segített. Amikor eljött a végső döntés ideje (a gyakornoki program végén, akiről/akikről úgy döntöttek) kulcsszerepet játszott abban, hogy főállásba kerültem. Így alakult, hogy elkezdhettem a tényleges riporteri karrieremet (eleinte a tévénél). A korábbi mentoraim mellett, ha bizonytalan voltam, vagy egyszerűen a beosztás kapcsán volt kérésem, mindig megértő, támogató volt. Egyik meghatározó beszélgetésünkre is a mai napig szívesen emlékszem vissza: kb. 8-9 hónapig feles megosztásban dolgoztam, heti 2 nap tévé, 2 nap rádió. Ahogy telt-múlt az idő egyre inkább azt éreztem, hogy bár a tévés munkát is szerettem, de mivel volt egy-két nehezítő tényező, aki/ami miatt hosszú távon nem tudtam volna így elképzelni az életem, gondolkodóba estem. Bár nem ez volt az adott beszélgetésünk alaptémája, mégis ahogy kellemesen beszélgettünk az irodájában, egyszer csak (derült égből villámcsapás) megkérdezte: "Márk, hol érzed jobban magad? A tévénél vagy a rádiónál?" Pár másodpercre lefagyott nálam a "soft", hisz úgy voltam vele, hogy jó ég, csak nincs a homlokomra írva, hogy ezen agyalok egy ideje, ugye?! Természetesen tudott a rádiós előéletemről így már csak emiatt sem okozhattam meglepetést a válaszommal, amit ő egy mosollyal nyugtázott, majd hozzátette: "ennek örülök, ugyanis bár mindkét területen alapvetően pozitív visszajelzések jöttek a munkádról, úgy érzem, hogy a rádiósoktól még inkább." Mit szólnál hozzá, ha akkor csak a rádiónál lennél?" Mondanom sem kell, hogy nem gondolkodtam sokáig a kérdésen. A többi azóta, ahogy mondani szokás: már csak történelem. Azt mondjuk nagyon bánom, hogy így már nem ő maradt a közvetlen főnököm, de utána is többször beszélgettünk. Amikor közelített a doktori védésem megértő volt és kaptam lehetőséget arra, hogy fel tudjak készülni az alkalomra. Hálám jeléül őt is meghívtam a doktorrá avató ünnepségre (2018) és nagyon kedvesen válaszolt. Szeretett volna eljönni, úgy is tervezte, hogy ott lesz, azonban épp a kérdéses napon "dőlt ki" az egyik szerkesztő, és ő ugrott be helyette, így sajnos nem ünnepelhetett velem/velünk. A jeles alkalom után egy-két nappal küldtem neki fotókat az ünnepségről, a mai napig őrizgetem a válaszlevelét: 

"Kedves Márk!
Tiszta szívből gratulálok a doktoridhoz! Kemény munka volt!
Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál az avatódra és nagyon szerettem volna ott lenni. És itt jön a de... Sajnos éjszaka kidőlt egy szerkesztő ezért dolgoznom kell. Nagyon sajnálom! Még egyszer gratulálok ehhez a szép teljesítményhez és további sok sikert kívánok!
Tisztelettel:
Gyukity István"

Valamikor még idén májusban írtam neki egy mail-t jelezve, hogy majd valamikor aug. 20-a után szeretnék vele beszélgetni, akkor is az addigi nyitottságával reagált. Egy a bökkenő, hogy erre már nem lesz lehetőségem. Továbbra is szeretem a munkám, de nincs az a mennyiségű elköteleződés, ami sziklaszilárddá tenne, amikor munka közben jön veled szembe az a hír, ami az egyik lehető legrosszabb kategóriába tartozik. "Elhunyt barátunk, kollégánk, mentorunk, az MTVA hírigazgató-helyettese, Gyukity István." Először csak leírva láttam néhány perccel 21:00 előtt, majd elhangzott a tévéhíradóban, én meg csak ültem és a sírás fojtogatott, olykor nem is sikerült megfékeznem a könnyeimet és visszagondolva szerintem robotpilóta üzemmódban oldottam meg a maradék két órát a szerkesztői műszakomból. Bár aznap reggel tudtam meg, hogy mi történt vele, de elkezdtem imádkozni, reménykedni a felépüléséért. Azonban este már jött is a lesújtó hír.

A napokban tartottunk egy közös gyertyagyújtást a kollégákkal Istvánra emlékezve. Szerintem még egy ideig nagyon nehezen fogom tudni használni vele kapcsolatban a múlt időt. A cégen belül, pozíciómtól függetlenül számomra ő a főnök, ezt néhány hónapja személyesen is el tudtam neki mondani, amit egy széles mosollyal nyugtázott és mondta, hogy örvend annak, hogy így érzek. Amióta beléptem a munka világába (2002) több szervezetnél dolgoztam már, így volt szerencsém jó néhány vezetőhöz, de messze István viszi a prímet, mert ő több mint egy főnök: emberségből (ebbe az egyre inkább embertelen világban) csillagos 10-es és ezt nem is lehet tovább fokozni. Miközben folyamatosan azt kérem, hogy bárcsak itt lenne még velünk, bárcsak több ilyen ember lenne, mint ő, szeretném azt gondolni, hogy Isten nem nekünk akar rosszat, amikor magához szólít ilyen embereket, hanem ő is tudja, hogy a jókkal érdemes erősíteni az égi csapatot. Csak remélni tudom, hogy szerettei vigasztalást lelnek a gyászban.

Sipos Tomi csodálatos dalának egy részével, ezzel az általam készített kis összeállítással búcsúzom (egy időre) az én szeretett főnökömtől, kollégámtól. Isten óvjon és vigyázzon rád István! Te pedig onnan fentről azért ne feledkezz meg rólunk! Én biztos nem fogok rólad!