"Tudnunk kell, hogy akár januárt írunk, akár szeptembert, mindig csak
az itt és most létezik."
Olykor megkapom azt a megjegyzést, hogy de Márk, te nem szoktál tervezni?
Mire azt válaszolom, hogy nem igazán, de legalább is nem előre. Hogy miért?
Nos, két okom is van rá: az első egyszerű, de nagyszerű, mivel hiszek abban,
hogy ember tervez, Isten végez, illetve kb. 5-6 éve (nehezen) megtanultam és
elfogadtam, hogy a dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogyan azt ember
elképzeli. A második ok pedig elfogadtam azt is, hogy emberből vagyok (nem
játszom a félistent) és tudom azt is, hogy az időm véges itt, ezen a
földön.
Csernus Imre szerint, akinek ez sikerül, az "fog tudni örülni a
hóvirágnak januárban". Itt megjegyzendő az is: "Ha viszont nem
fogadta el, akkor hiába a hóvirág, mint a tisztaság, a hó alól kibújó élet
jelképe, nem fog örülni neki, hanem tele lesz gonoszsággal, gyűlölettel,
aljassággal és irigységgel. Ez pedig lassítja és megakadályozza a gyógyulást. A
negatív erők ugyanis a halál, az elmúlás felé tolnak, nem pedig a gyógyulás
felé. A lelkében ott élnek az érzések, ott élnek többek között a félelmei.
Ezeket megoldotta? Mert ha ezeket nem oldja meg, újra kihatással lesznek a
testére."
A testi-lelki egészség között különleges kapcsolat van. "A lelki
egészség jele, hogy tudok-e szívből mosolyogni." Én tudok, mert teszem a
dolgomat, a legjobb tudásom szerint, azt, amiben hiszek.
A tegnap például felkavart Gesztesi Károly halálhíre és ismét megerősített
abban, hogy márpedig az idő, amit másnak adhatunk az a legdrágább kincs.
Emlékszem gyermekkoromban azt éreztem, hogy lassan telik az idő. Az iskolában
például olykor nagyon hosszúnak tűnt egy-egy óra és olykor azt éreztem, hogy
soha nem ér véget az iskolai év. Amikor elérkezett a várva várt nyári vakáció,
nagy örömmel dobtam a szekrénybe a tankönyveket: annyi szabad időm volt, hogy
néha úgy gondoltam sosem jön el a szeptember. Felnőttként azonban szinte repül
az idő. Sokszor egyetlen nap sem elegendő, hogy utolérjem magam. Nincsenek
hosszú vakációk, elszáll a nyár, a tél, egymást váltva, sokszor úgy, hogy
semmilyen maradandó emléket nem hagynak. Sokszor azt érzem, hogy egyszerűen
nincs időm ebben a felgyorsult körforgásban, hogy elolvassak például egy jó
könyvet, vagy egy jót csavarogjak és beszélgessek a barátaimmal, stb. Aztán, ha
mégis adódik egy-két csendes perc, óra rájövök arra, hogy nem az idő változott,
hanem én/mi. Egyszerűen elveszítjük a gyermekséggel járó felhőtlen
időszemléletet, az óra meg csak ketyeg tovább. "Jézus azt mondta: ha meg nem
tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerek, nem mentek be a mennyek
országában (Mt. 18, 3)." De jó lenne ismét gyermeki szívvel örvendezni,
hinni és repeső szívvel várni a jövőt.
Végül pedig, az új esztendő első hétvégéjén - munka közben - azért megpróbáltam keveset alkotni és kikapcsolódni:

