2016. augusztus 22.

Még egyszer!

Ha valaki nem jött volna rá elsőre, szándékosan adtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek. Úgy éreztem ideje kiírnom magamból a szombat esti élményeket, amelyekre még most is szívesen gondolok vissza. Vannak olykor olyan pillanatok az ember életében, amikor egyszerűen nehezen találja a szavakat, amelyekkel vissza tudná adni mindazt, amit átélt. Ez most egy ilyen helyzet, mégis megpróbálom.
Félretéve mindent, amit a bulvár összehordott Ákosról, vagy azt, hogy éppen politikailag melyik oldalhoz tartozik én most arról akarok írni, amit zenészként nyújtott az idei Kolozsvári Magyar Napokon. Talán nem véletlen, hogy az idei rendezvény fő attrakciójaként, pontosan Augusztus 20-án koncertezett a 700 éves kincses városban. Lelkes becslések szerint több mint 35.000-en voltunk jelen a főtéren. Nem tudom, hogy ki mennyire jó matekból, de tessék, íme, nektek egy fejtörő, hány ember van a képen? :-)




Kérem szépen, így nézett ki 2016. Augusztus 20-án Kolozsvár főtere és igen ennyi ember egyetlen előadó miatt. Úgy gondolom, hogy Kovács Ákost nem szükséges bemutatni senkinek. Az, hogy valamennyivel több, mint 30 éve már annak, hogy jelen van, a zenei életben már önmagáért beszél. A koncerten pedig mindenki kedvére "mazsolázgathatott" Ákos különböző zenei korszakaiból, ugyanis volt itt minden: a Bonanza Banzái-os daloktól kezdve, egészen a legutóbbi slágerekig. Így a felnőtt negyvenes-ötvenes, valamint az énekes szólókarrierjét jobban ismerő fiatalabb korosztály tagjai is egyaránt élvezhettek a produkciót. Ami a szó szoros értelmében az volt, hiszen a hangzás mellett, a látvány is olyan volt, amit Erdélyben ritkán látni, tapasztalni egy-egy rendezvényen. 
Aki (jól) ismer, tudja rólam, hogy nagyon kedvelem Ákost, számos dalát (most hirtelen szám szerint nem is tudnám megmondani) ismerem és szeretem (sőt van 1-2 nagy kedvenc is, mint például a Tengermoraj). Részlet a dalból:


Már legalább 2-3 éve tervezem, hogy eljussak végre egy koncertjére és most ez sikerült (persze nem gondoltam volna, hogy pont Kolozsvár lesz a helyszín, de talán ettől lett még különlegesebb az élmény). A két órás koncert profin fel volt építve, dalok és a műsorelemek egyaránt. Ákos nem beszélt sokat (így még több dalra volt idő, erre tett is szóban utalást), de a lényeget így is sikerült átadnia. Mi (a sok ezer ember) úgy tapasztaltam, hogy nem csupán tömegként, hanem arra az időre egyfajta közösségként funkcionáltunk. Egy-egy dal esetében ezt kimondottan érezni is lehetett. Kétszer is visszatapsoltuk (sőt még egy harmadik próbálkozás is volt), nem, hiába mert talán többen is azt érezték, amit én, szinte elrepült az a két óra. Talán egyetlen aprócska "negatívumot" tudok megemlíteni, ami miatt egy csöpp hiányérzetem volt, nevezetesen, hogy elmaradt az "Ilyenek voltunk". Ennek ellenére, a katarzis meg volt és a szokásos "Adjon Isten jó éjszakát" feltette az i-re a pontot. Ákos, köszönöm az élményt, remélem még lesz alkalmam/lehetőségem más hasonló alkalmakon is jelen lenni.
Ákos - Adjon Isten:
 P.S. A Kolozsvári Rádiónak adott interjú (rögtön a koncert után): Ákos: a boldogságom kulcsa az elégedetlenségem

2016. augusztus 5.

Csak lépésenként

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen egy baráti jó tanács ihlette.



Az első (és egyben legfájdalmasabb) lépés: a valóság kimondása.

Például, ha tetszik neked egy lány, akkor, egy-két (vagy akár három) találkozó után határozottan fejtsd ki a szándékaid és megtudod, hogy lehet belőle valami komolyabb vagy ő csupán egy barátot lát benned. Nagyon nem mindegy, hogy olyan vagy, aki várja a „megfelelő pillanatot” (lassú víz partot mos, elvben hiszel) vagy adott pillanatban képes vagy dönteni (akár úgy, hogy fejest ugorva belevágsz az ismeretlenbe) és vállalni a kockázatot, hogy vagy igent, vagy nemet fog mondani a másik fél.
Előbb-utóbb mind meghalunk, és mivel meghalunk, lehet itt agyalni jobbról balra, hogy lépni vagy nem lépni, de közben múlik az időnk.

A félelmek (démonok) legyőzése felé vezető út első lépése tehát a kimondás!

2016. június 9.

A férfi - ezúttal srácoknak (vagy nemcsak?)

"Mostanában kezdtem használni a "húspiacon lenni" kifejezést, amikor az ismerkedésről beszélek. Valójában mindannyian egy húspiacon vagyunk, vevőként és eladóként egyaránt. Nézegetünk másokat, bennünket is méricskélnek.
...mindig az adott megmérettetés mutatja meg, hogy valójában ki a menő, és ki a nem menő, illetve, hogy ki hiteles, és ki hiteltelen." (Csernus Imre)
Apropó "menőség": szerintem a menőség nem csupán a külsőre terjed ki, hanem a belső kisugárzásra is, hogy azt az illető mennyire fejleszti, ugyanis ez megfelelő munka nélkül nem alakul ki.
Egyre több fiatal esetében felmerül az alábbi kérdés: husi vs. tartás? (avagy mire utazunk?). Mit látok? Nagyjából azt, hogy a mai lányok (nagy részük legalább is, de a fiúk között is jellemző): manipulatívak, erőszakosak (nem csupán fizikai erőszakosságra gondolok), masszív egóval rendelkeznek, DE alacsony önbizalommal, az intimitástól félnek (nem a szexre gondolok), nehezen nyílnak meg (alacsony az emocionális énjük), következetlenek, makacsok, hisztériások, érzelmi felelősség szempontjából gyávák. Nem túl pozitív kép, igaz? Ezért sem csodálkozom, hogy miért látni ilyen sok búval basszott embert (hogy egy klasszikust idézzek :-) ).

Ma este Csernus Imre, legújabb könyvéről tartott előadást ("A férfi: srácoknak"). Több olyan dologról szó esett, ami nagyon is megfelel akár az előbb leírtaknak, de arról is, hogy mi jellemzi a mai pasikat, legyen az éppen huszonvalahány, vagy éppen 40-50. Zárkózottak, rugalmatlanok, makacsok és érzelmileg nagyon nem tudnak megnyilatkozni (mert sajnos még mindig dübörög az a marha nagy sztereotípia, mely szerint az a férfi, aki kimutatja az érzéseit = gyenge). Igen ám, de akkor marad a kérdés, hogy az a hímnemű egyén, akinek az érzelmi intelligenciája egyenlő vagy erősen közelít a nullához, hogyan válhat bárkinek is a szemében hiteles férfivé?
Persze lehet azt mondani, hogy pénzzel, meg egy jól kigyűrt testtel biztosan hemzsegni fognak körülöttem a csajok - de azok annyit is érnek. 
Ezt a bejegyzést nem azért írtam, hogy most bárkiről megmondjam a tutit, hanem inkább gondolatébresztő jelleggel (egyfajta alternatíva felkínálása szempontjából, hogy lehet így is, meg úgy is). Az, hogy ki, hogyan dönt, szerencsére mindenkinek a saját privát dolga!

2016. március 21.

Egy újabb gondolat...

Olykor-olykor, meg megtalál egy érdekes gondolat, többnyire az olvasmányaim során. Valami olyasmi, ami elgondolkodtat és vagy magamévá teszem vagy nem, de leginkább azért szeretek ilyen jellegű dolgokkal foglalkozni mert mindig aktív gondolatra serkentenek.
Így történt ez ma is. Bár "kényszerhelyzetben" voltam, mert sikerült ismét lebetegednem, de legalább jut idő a pihenésre, olvasásra.
A fogalom, amivel kapcsolatosan úgy gondoltam, hogy legépelem ezt a néhány sort az az önbizalom. Dióhéjban azt bátran lehet állítani, hogy ezt mindig a siker- és kudarcélmények függvénye határozza meg. Vagyis ha több siker ér, mint kudarc, akkor jól érzem magam.
Itt jött egy-két érdekes gondolat, amit most idéznék: „Fontos megfogalmazni, hogy mi a különbség a kudarc és a „nem sikerült" élménye között. A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire. 
A „nem sikerült" viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a „nem sikerült", de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
Ha félsz az újtól - mivel az új kihívásban benne van az ismeretlen, vagyis a kudarc (vagy a nem sikerült próbálkozás) lehetősége is, az pedig fájdalommal jár, és rettegsz a fájdalomtól -, akkor eleve nem fogsz új dologba belevágni. Ebből meg az következik, hogy soha nem lesz olyan szintű önbizalmad, amilyet szeretnél és amilyenre vágysz."
Ki, hogyan éli meg a siker- és kudarc, valamint a nem sikerült élményeit? Tudjuk ezeket megfelelően kezelni? Én ezzel sokáig küzdöttem, leginkább az utóbbi kettővel, mert hajlamos voltam ezeket a „szőnyeg alá söpörni", vagy egyszerűen úgy léptem tovább, hogy próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen negatív töltetű élményeknek. Komoly küzdelem volt, míg rájöttem, hogy akkor járok jól, ha ezekkel szembe nézek és feldolgozom őket. Viszont megérte: így már nem rágódom azon, hogy mi lett volna, ha vagy nem marcangol folyamatosan az az érzés, hogy vajon minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ez így és úgy legyen, vagy beleadtam apait, anyait, hogy megmutassam neki mit érzek iránta? Az élet már csak ilyen, érnek bennünket sikerek és kudarcok egyaránt, de fontos, hogy ott a lehetőség (döntési helyzet), hogy a kudarcból legyen inkább „nem sikerült", mert így jönni fog majd a várt önbizalom, a pozitív kisugárzás is.
 

2016. március 4.

Ezért szeretek tanítani



Ma, rendhagyó szemináriumi alkalom volt (pótoltam egy elmaradt órát). Kísérleteztem, méghozzá úgy, hogy most (kivételesen) nem járt semmilyen negatív következménnyel, ha valaki kihagyta ezt az órát. Ebből adódott, hogy megkérdeztem azoktól, akik eljöttek, hogy miért tették.
Válasz 1 (mesteri képzés, végzős hallgatóktól): azért mert ebben a félévben ez az egyetlen olyan óra, ami érdekel, és amikor tényleg oda akarok figyelni és nem érzek késztetést arra, hogy a facebook-on lógjak, vagy a telefonom nyomkodjam.
Másik válasz: mert itt, így ahogyan az óra zajlik, és ahogy a tanár úr felvázolja a táblára és elmagyarázza mindazt, ami a tananyag része, sokkal jobban megértem, mintha csak a slide-okat olvasnám el otthon. Valamint jó ez az óra, mert legalább most még eszünkbe jut, hogy vannak önálló gondolataink.

Szomorúan tapasztaltam, egy-két ilyen válasz után, hogy valami komoly betegségben szenved a magyar felsőoktatás (is) (persze tisztelet a kivételnek). Én úgy tudtam/tudom, hogy az egyetem azért jött létre, hogy egy szellemi, gondolkodásra ösztönző műhelynek teremtsen egy formális közeget és nem pedig, hogy jegy/kredit centrikusan csak erről szóljon az oktatás, hogy a tanár "ledarálja" az anyagát (sok esetben a saját könyvéből) és cserébe azt várja el, hogy ugyanazt visszakapja a vizsgán.
...és igen jól esett, hogy így érzik magukat az egyetemisták az óráimon. Nekem csupán az ilyen visszajelzések miatt is megéri és megerősít abban is, hogy kitartsak az elveim, elképzeléseim, módszereim mellett.