Szatmárnémetiben ma ugyanolyan péntek van, mint bármelyik másik héten. Az üzletek nyitva, az emberek dolgoznak, a város éli a megszokott életét. Magyarországon viszont nemzeti ünnep van. Hetven esztendeje ezen a napon tört ki az 1956-os forradalom és szabadságharc. Különös érzés ezt most ismét a szülővárosomból szemlélni, ahol ugyanaz a történelmi dátum egészen másként van jelen a hétköznapokban, mint az országhatár túloldalán.
Itthon járva ma előkerült két régi könyvem. Még általános iskolás koromban vásároltam őket az akkori történelemtanáromtól. Az Árpád-vér és az Elődeink nem 1956-ról szólnak, mégis elgondolkodtató volt éppen ezen a napon újra a kezembe venni őket. Eszembe jutott, mennyi minden változott azóta, és mennyi mindent viszünk tovább – olykor észrevétlenül is – azokból az évekből, amikor még csak ismerkedtünk a történelemmel és próbáltuk megérteni a világ működését.
Azóta az is világosabbá vált számomra, hogy a történelem nem csupán dátumok, események és nagy tettek sorozata. Mindig ott van mögötte az ember. A maga döntéseivel, bátorságával, gyengeségeivel, esendőségével. És talán éppen ezért nem lehet a múlt tanulságait egyszerűen a történelemkönyvek lapjai közé zárni.
Hetven évvel 1956 után ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy méltóképpen emlékezünk-e azokra, akik életüket, szabadságukat vagy jövőjüket kockáztatták. Hanem az is, hogy mit kezdünk mi magunk azzal a szabadsággal, amelyet ma sokszor magától értetődőnek tekintünk.
Bevallom, amikor a mai társadalomra, különösen pedig az emberi kapcsolatok alakulására tekintek, egyre kevésbé vagyok derűlátó. Olyan világban élünk, amelyben szinte korlátlanok a kapcsolatteremtés lehetőségei, mégis mintha egyre nehezebben találnánk egymáshoz. Könnyen beszélünk értékekről, tisztességről, bizalomról és megbecsülésről. De vajon akkor is fontosak ezek, amikor már nem szolgálják közvetlenül az érdekeinket?
Hány kapcsolat marad meg addig, amíg a másik hasznos, érdekes vagy éppen kényelmes számunkra? Hányszor cseréljük fel az odafigyelést a látszattal, a valódi beszélgetést néhány odavetett mondattal, az őszinte érdeklődést pedig azzal, hogy mit remélhetünk a másiktól? És vajon hányszor nevezzük barátságnak azt, amiben valójában már régen nem a kölcsönösség, hanem a pillanatnyi érdek tartja életben a kapcsolatot?
Mindez nem áll meg a barátságok vagy a munkatársi kapcsolatok világánál. A férfi és nő közötti ismerkedésben is egyre inkább érzékelhető ez a bizonytalanság. A saját és a nálam fiatalabb nemzedék életében egyaránt. Miközben aligha volt valaha ennyi lehetőségünk új embereket megismerni, sokszor éppen a valódi megismeréshez szükséges türelem, kíváncsiság és kitartás hiányzik. Mintha könnyebb volna továbblépni, mint megérteni valakit. Könnyebb újabb lehetőségek után nézni, mint időt és figyelmet szentelni annak, aki már ott van előttünk.
És talán nem is az elutasítás vagy a csalódás a legnehezebb ebben, hiszen ezek mindig is hozzátartoztak az emberi kapcsolatokhoz. Sokkal inkább az a közöny, amellyel olykor elmegyünk egymás mellett, vagy éppen hátat fordítunk a másiknak. Amikor a másik ember érzései, reményei vagy egyszerűen csak a tisztességes válaszhoz való igénye is másodlagossá válik. Amikor a szabadságot összetévesztjük azzal, hogy semmivel és senkivel szemben nem tartozunk felelősséggel.
Persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha régen minden emberi kapcsolat mélyebb, minden döntés tisztességesebb lett volna. Aligha volt így. De azzal sem tudok feltétel nélkül azonosulni, hogy a technikai fejlődés és lehetőségeink gyarapodása szükségszerűen emberibbé teszi a világunkat. Mert lehetünk egyre gyorsabbak, tájékozottabbak, elérhetőbbek, ha közben lassan elveszítjük annak képességét, hogy valóban jelen legyünk egymás életében.
És itt kezdődik az önvizsgálat.
Mert könnyű számon kérni másokon a figyelmet, a következetességet, a becsületet vagy éppen az empátiát. De vajon mi magunk mindig megadjuk-e ezeket? Tudunk-e figyelni akkor is, amikor abból semmiféle előnyünk nem származik? Képesek vagyunk-e tisztességesen jelen lenni egy kapcsolatban akkor is, amikor az már erőfeszítést kíván? És megőrizzük-e emberségünket akkor is, amikor csalódunk másokban?
Ezeket a kérdéseket magamnak is felteszem. Mert a másokban felismert hiányosságok nem mentenek fel bennünket a saját felelősségünk alól. Attól, hogy olykor joggal érezzük magunkat megbántva, mellőzve vagy félreértve, még nem válik természetessé, hogy mi is ugyanígy bánjunk másokkal.
Talán ezekre a kérdésekre nehezebb válaszolni, mint ünnepi beszédeket mondani.
1956 hősei természetesen nem a mai emberi kapcsolataink gondjaira kerestek megoldást. Egy elnyomó rendszerrel szemben álltak ki a szabadságért, sokan a legnagyobb áldozatot is vállalva. Ezt a történelmi küzdelmet nem lehet és nem is szabad összemérni a jelen hétköznapi csalódásaival. Az általuk képviselt értékek azonban ma is kérdéseket szegeznek nekünk. Mert a szabadság nemcsak történelmi vívmány, hanem erkölcsi felelősség is. Nem pusztán arról szól, hogy mire van lehetőségünk, hanem arról is, hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel.
A szabadság ugyanis önmagában még nem tesz bennünket jobb emberré. Lehetőséget ad arra, hogy azzá váljunk. De hogy ezt a lehetőséget mire használjuk, már rajtunk múlik.
Ma itt, Szatmárnémetiben nincs munkaszüneti nap. A város a megszokott életét éli, a naptár mégis ugyanazt a dátumot mutatja. De talán nem is baj, ha az emlékezés olykor éppen a hétköznapok közepén talál ránk. Egy régi könyv, egy gyermekkori emlék vagy néhány csendes perc révén, amikor nemcsak arra gondolunk, mit kaptunk az előttünk járóktól, hanem arra is, mit adunk majd tovább azoknak, akik utánunk következnek.
Mert hetven évvel 1956 után nekem nem csupán az a kérdés, hogy megőriztük-e a szabadság emlékét. Hanem az is, hogy megőriztünk-e valamit abból az emberségből, amely nélkül a szabadság is könnyen kiüresedhet.
A szabadságot könnyű ünnepelni. Sokkal nehezebb úgy élni vele, hogy másoknak is maradjon belőle.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése