2020. október 3.

Őszi hangulat

    Itt van az ősz, itt van újra…Ismerjük ezeket a gondolatokat, de idén ez is más, mint ahogy minden, ami bennünket körbevesz. Még akkor is, ha a természet (részben) ugyanazokat a mintákat követi, mint az elmúlt években: rövidebbek a nappalok, ezzel arányosan hamarabb besötétedik, de nemcsak kint, hanem bent is (az emberek lelkében). 

    Valahogy elveszítjük egymást, azt a tulajdonságot, ami alapvetően meghatároz bennünket: az emberségességet. Közben meg van, aki a szeretteit veszíti el, van, aki az egészségét, más meg a munkáját és egyre többen a józan eszüket. Persze, lehet mondani, hogy változó világban élünk, de mi a helyzet az iránnyal? Tényleg ez lenne az új normális? Az, hogy mindenre és mindenkire fittyet hányunk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, a lényeg, hogy nekem jó legyen?! 

    Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni és bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy Don Quijote-hez hasonló szélmalomharcot vívok, de legalább kitartok az értékeim mellett. Még akkor is, ha ez olykor azzal jár, hogy egyre határozottabban lépek fel az igazságtalanság ellen. 

    Az utóbbi napokban, hetekben a családi kör, néhány közeli barát, ismerős ugyanazt tanácsolta nekem: zárjam ki az okoskodókat, a kotnyeleskedőket, meg úgy zusammen az apró, hétköznapi bosszantó jelenségeket (mert a nap végén ezek mind jelentéktelenek, de sokszor ezek veszik el a figyelmet az igazán lényeges dolgokról). A célom ennek megvalósítása, hogy kizárjam a „zajt”, és közben nem megromlani, nem elbutulni, nem kiégni, hanem hinni és kitartani amellett, amit tanultam, amit képviselek, amiben hiszek! Hogy ez nem tetszik mindenkinek?! Ez van, vállalom! Aki közel áll hozzám az maradni fog, aki meg nem, az nem (vállalható veszteség). 


 

2020. június 24.

Kikapcs


Hivatalosan március 11-e óta megváltozott körülöttünk az élet. Emlékszem előző héten még pont sikerült elbúcsúzni egyik kedvenc budapesti helyemtől (Trapéz). Akkor még nem tudhattam biztosra, hogy egy hosszabb ideig ez lesz az utolsó közösségi élményem is egyben. Másnap rendkívüli rektori utasítás miatt oktatási szünet volt. Ez pont érintette az előadásaimat. Sebaj, több idő jutott arra, hogy elkezdődjön az átállás valami újra, valami másra. Az online oktatás sok potenciált rejtegetett már korábban is, de most egy olyan kényszerhelyzetben találtuk magunkat, hogy szükséges volt felpörgetni a feltárását és teljes módszertant kidolgozni. A nyomasztó napok mellett, órákat, napokat, heteket áldoztam arra, hogy felfedezzem azokat a lehetőségeket, amelyekkel érdekessé lehet tenni az egyetemi foglalkozásokat. Bár éreztem a pozitívumokat, a félév végére mégis úgy érzem, hogy az online oktatás legjobb esetben is maximum kiegészíti, de semmiképpen sem pótolja a face-to-face, egyetemi környezetben zajló órákat (a különféle tevékenységekről, programokról nem is beszélve). Ettől függetlenül érdekes tapasztalat volt szekcióvezetőként részt venni az online TDK-ban.

Közben folyamatosan dolgoztam az első, saját angol nyelvű szakkönyvemen, de a koronavírus-járvány még ilyen téren is bezavart, az amerikai kiadó ugyanis május elején megkeresett és jelezték, hogy költségcsökkentés miatt a folyamatban lévő könyvszerződéseket bontják (így az enyémet is). Ez volt a második olyan alkalom, amikor éreztem, hogy valami mintha elszakadt volna bennem. A projektbe fektetett időm és energiám nem volt hiábavaló (csak éppen egy másik kiadót kell keresnem, ami amúgy sem, de jelenleg főleg nem könnyű).

A veszélyhelyzet alatt végig dolgoztam: a rádióban vagy otthonról megtartottam az óráimat. Nem panasz, csupán mostanra már nagyon éreztem, hogy kezd lemerülni a Duracell nyuszi. Február óta nem láttam a szüleimet, nagyszüleimet, testvéremet. Most, hogy vége a tanévnek jónak láttam kivenni egy kis szabadságot. 
A következő másfél hét alatt, valami teljesen másnak szentelem az időmet. Ez lesz a szívügyem, a mentsváram. Régi terv (álom), ami most végre célegyenesbe ér. Ugyanakkor ettől függetlenül komoly döntések előtt is állok, de legalább ez az időszak erre is jó lesz, hogy egy kis önvizsgálatot tarthassak. Pár napra kikapcsolom magam mindenből: rádió, egyetem, közösségi média, de mint a bumeráng, úgy én is visszatérek. Lehet kicsit másképp, kicsit más célokkal, kicsit más mentalitással. 
Ui. Peti gondolataival maximálisan egyetértek és magam is ezt üzenem a koronavírusnak: Peti kezet mos


2020. február 16.

Egy év, egy újabb mérföldkő

A tegnapi Borjour Magnum és az esti Kowalsky meg a Vega koncert remek alkalmat adtak az ünneplésre. Repül az idő. Egy év talán nem tűnik soknak, de fontos mérföldkő. 
2011-ben kezdtem el oktatni (a doktori védés időszaka előtt, után kihagytam egy tanévet). Idén a nyolcadik évemet "taposom". Teszem mindezt továbbra is teljes gőzzel, odaadással, mert hiszem, hogy csak így lehet, csak így érdemes. Hivatalosan február 15-én lett egy éve, hogy a Budapesti Metropolitan Egyetemhez csatlakoztam. Az előző egyetemekkel szemben, itt egy lendületes, dinamikus környezetbe csöppentem bele. Visszatekintve bátran állítom, hogy hosszú útkeresés után sikerült megtalálnom azt a kreatív környezetet, ami részben párosul az elképzeléseimhez, másrészt pedig támogatja azt az értékrendet, amit oktatóként képviselek. Két hét múlva pedig már kezdődik a tavaszi félév, amit már főiskolai docensként kezdek. Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget!

2020. január 5.

Január: hóvirág és halál

"Tudnunk kell, hogy akár januárt írunk, akár szeptembert, mindig csak az itt és most létezik." 
Olykor megkapom azt a megjegyzést, hogy de Márk, te nem szoktál tervezni? Mire azt válaszolom, hogy nem igazán, de legalább is nem előre. Hogy miért? Nos, két okom is van rá: az első egyszerű, de nagyszerű, mivel hiszek abban, hogy ember tervez, Isten végez, illetve kb. 5-6 éve (nehezen) megtanultam és elfogadtam, hogy a dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogyan azt ember elképzeli. A második ok pedig elfogadtam azt is, hogy emberből vagyok (nem játszom a félistent) és tudom azt is, hogy az időm véges itt, ezen a földön. 
Csernus Imre szerint, akinek ez sikerül, az "fog tudni örülni a hóvirágnak januárban". Itt megjegyzendő az is: "Ha viszont nem fogadta el, akkor hiába a hóvirág, mint a tisztaság, a hó alól kibújó élet jelképe, nem fog örülni neki, hanem tele lesz gonoszsággal, gyűlölettel, aljassággal és irigységgel. Ez pedig lassítja és megakadályozza a gyógyulást. A negatív erők ugyanis a halál, az elmúlás felé tolnak, nem pedig a gyógyulás felé. A lelkében ott élnek az érzések, ott élnek többek között a félelmei. Ezeket megoldotta? Mert ha ezeket nem oldja meg, újra kihatással lesznek a testére."
A testi-lelki egészség között különleges kapcsolat van. "A lelki egészség jele, hogy tudok-e szívből mosolyogni." Én tudok, mert teszem a dolgomat, a legjobb tudásom szerint, azt, amiben hiszek.
A tegnap például felkavart Gesztesi Károly halálhíre és ismét megerősített abban, hogy márpedig az idő, amit másnak adhatunk az a legdrágább kincs. Emlékszem gyermekkoromban azt éreztem, hogy lassan telik az idő. Az iskolában például olykor nagyon hosszúnak tűnt egy-egy óra és olykor azt éreztem, hogy soha nem ér véget az iskolai év. Amikor elérkezett a várva várt nyári vakáció, nagy örömmel dobtam a szekrénybe a tankönyveket: annyi szabad időm volt, hogy néha úgy gondoltam sosem jön el a szeptember. Felnőttként azonban szinte repül az idő. Sokszor egyetlen nap sem elegendő, hogy utolérjem magam. Nincsenek hosszú vakációk, elszáll a nyár, a tél, egymást váltva, sokszor úgy, hogy semmilyen maradandó emléket nem hagynak. Sokszor azt érzem, hogy egyszerűen nincs időm ebben a felgyorsult körforgásban, hogy elolvassak például egy jó könyvet, vagy egy jót csavarogjak és beszélgessek a barátaimmal, stb. Aztán, ha mégis adódik egy-két csendes perc, óra rájövök arra, hogy nem az idő változott, hanem én/mi. Egyszerűen elveszítjük a gyermekséggel járó felhőtlen időszemléletet, az óra meg csak ketyeg tovább. "Jézus azt mondta: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerek, nem mentek be a mennyek országában (Mt. 18, 3)." De jó lenne ismét gyermeki szívvel örvendezni, hinni és repeső szívvel várni a jövőt.
Végül pedig, az új esztendő első hétvégéjén - munka közben - azért megpróbáltam keveset alkotni és kikapcsolódni: