2018. szeptember 12.

27. Budapest Borfesztivál

Tájak, ízek, történetek. Ezek voltak a hívogató szavai egykori kedvenc tv-műsoromnak a Borvacsorának. Viszont ugyanúgy érvényesnek tartom a Budapest Borfesztivál esetében.

Akik jól ismernek, azok tudják, hogy az év egyik kedvenc eseménye számomra ez a fesztivál, ahol minden évben minőségi kínálattal szembesülhet mindenki (legyen szó laikusról, vagy borkedvelőről). Ráadásul mindezt csodálatos környezetben élvezhetjük a Budai Várban (a helyszín adja a rendezvény egyik különlegességét).
 

Köztudott, hogy a bor nélkülözhetetlen része a gasztronómiának, viszont azt is elmondhatom, hogy ugyanígy Borfesztivál sincs változatos kulináris élvezetek nélkül. Idén is a terített asztalos jegy mellett döntöttem (a tavalyi pozitív élmények után), bár az étlap kínálatán nem változtattak, ennek ellenére nem bántam meg, főleg mivel kiváló VinAgora díjnyertes borkínálat társult a finom fogások mellé, köztük nagy kedvencem a Thummerer pincészettől a Rébus Egri Cuvée Superior (2012).

Ezzel rögtön a nap végére sikerült szaladnom. De akkor haladjak szépen, kronologikus sorrendben.
Ott voltam az idei fesztivál nyitó napján, bár számomra ez inkább szakmai nap volt (riportkészítés). Ennek ellenére sikerült magamba szippantani a fesztivál hangulatát. Tömeg szempontjából is kellemes volt, bátran és nyugodtan lehetett sétálni a standok között, ideális lehetőséget kínált számomra arra, hogy felmérjem a terepet, megtaláljam a kedvenc borászatokat.
Másnap (péntek) viszont már teljesen átadhattam magam a jobbnál, jobb boroknak. Nagyjából 15:45-re érkeztünk és 23:30-ig a fesztivál "rabja" voltam. Alapvetően két stratégia közül lehet választani: 
1) sétálgatós megoldás (közben jó beszélgetések és borkóstolások);
2) kis szerencsével sikerül "lestoppolni" egy-egy asztalt, amelyek a standok között vannak, ez főleg akkor jó, ha pl. egy remek kis sajttálat is szeretnél elfogyasztani a borok mellé (állva azért ez kicsit nehezebb);
Mi, az utóbbi mellett döntöttünk és idén az "alapbázis" pontosan egy másik kedvencem a Mészáros pincészet standja mellett volt. Átlapoztuk a programfüzetet és kialakítottunk egy "haditervet" arra vonatkozóan, hogy milyen borokkal és nagyjából milyen sorrenddel haladjunk. Én inkább a klasszikus borfogyasztónak tartom magam, így a könnyedebb fehérekkel indítottunk és lépcsőzetesen haladtunk a komolyabb, testesebb vörösborok irányába (jó, mondjuk sikerült radikálisan váltani, ugyanis a fehér borokat követően, jól "beletenyereltünk" a Balla Géza pincészet remek Sziklaborába Cabernet Franc + Feketeleányka (2013), ami azért egy nagyágyúnak számít).

A kóstolgatások közepette érdekes volt megfigyelni, a fesztivál látogatóit, voltak fiatalabbak és idősebbek egyaránt, családosok, baráti társaságok és mindenkit egy közös cél kötött ott össze, ez pedig a bor iránti szeretet. 

Hogy mennyi mindent kínált még a borfesztivál, az pedig kiderül az alábbi interjúból, amit Zilai Zoltánnal, a Magyar Borkultúra Kft. ügyvezető-igazgatójával, a fesztivál szervezőjével készítettem (a linkre kattintva elérhető): Zilai Zoltán interjú - 27. Budapest Borfesztivál 





2018. július 15.

Foci-vb 2018 Oroszország, ahogy én láttam

A világon ez az egyik olyan kimagasló sportesemény (ha nem éppen a legnagyobb), amelyet rengetegen várnak, követnek (még akkor is ha nem fanatikus futball rajongók). Számos oka lehet ennek például az, hogy csupán négy évente rendezik meg, vagy éppen azért mert ez a sportág krémje, itt a világ összes részéről (elvileg) a legjobb országok, csapatok vannak jelen. 
Van egy olyan jelenség, ami viszont ezt az eseményt is óhatatlanul utoléri, ez pedig a változás. A foci, és főleg a világbajnokság már nem arról (vagy nem csak arról) szól, ami a sportág lényege. Napjainkban egy ilyen rendezvényre egy teljesen más iparág is ráépül, ami nem más mint a szórakoztatás. Sőt komoly gazdasági és még politikai vonzata is van egy ilyen jellegű világeseménynek. Így nem csoda, hogy rengeteg igényt törekszik kielégíteni. 

Viszont nem szeretném túlmisztifikálni a foci-vb jelenséget, így maradok azoknál az értékeknél, amelyek időtállóak. Ilyen például a közösség összehozó ereje, hiszen ilyenkor összeülnek a kisebb-nagyobb baráti körök és ki egyik, ki másik csapatnak drukkol, aztán meg jöhetnek a "heves" viták arról, hogy a bíró miért úgy döntött ahogy, vagy éppen, hogy ez les volt vagy sem. Hihetetlen, hogy egy-egy gól, egy győzelem vagy éppen egy vereség milyen érzéseket, indulatokat tud felszabadítani. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi EB-re, ahol szinte örömmámorban törtek ki komoly tömegek Budapest utcáin, az otthonokban vagy éppen a munkahelyeken az osztrákok elleni győzelmet követően, vagy éppen a rendkívül kiegyenlített portugálok elleni összecsapás után. 
Egy szó, mint száz a világbajnokságnak a labdarúgás ünnepének kellene lennie (játékos és rajongói oldalról egyaránt), ennek ellenére a látottak alapján egyre ritkábban találkozni jó, izgalmas és színvonalas meccsekkel.
Ennek ellenére az idei világbajnokság több meglepetést is okozott. A teljesség igénye nélkül: Olaszország vagy Hollandia nem is kvalifikált, az argentin, spanyol, portugál és még a német válogatott is harmatgyenge teljesítményt produkált. Pozitív oldalon viszont érdemes megemlítenem a japánok abszolút szimpatikus és szerethető játékát, hozzáállását.
A végére maradt Franciaország és Horvátország, vagyis egyik részről a fiatalság, lendületesség, másik oldalon pedig a rutin és tapasztalat. Eleinte azt gondoltam, hogy itt menni fog ezerrel az agyalás (a franciák első félidőben nyújtott teljesítményén ez érződött is) és jóval gólszegényebb összecsapást látok majd, mint a kisdöntőn. A második félidőre viszont ez már alaposan megváltozott és rendkívül szimpatikus volt az is, hogy a horvát csapat talán a végsőkig megőrizte a küzdő szellemét (fogalmam sincs, hogy honnan merítettek ennyi lelkierőt, főleg az utolsó percekben). 
Lehet sok mindent kritizálni: például a bíró döntését, hogy szabadrúgást ítélt a franciáknak egy kissé feltűnő Griezmann esést követően, vagy éppen a sokak által kikezdett VAR-t (Video Assistant Referees), de tény, hogy a 90 perc végére a számok 4-2-es eredményt mutattak a franciáknak és ebből voltak helyzetből belőtt gólok is.

A következő nagy "menetre" még várni kell újabb négy évet, ami viszont érdekes és egyúttal kissé furcsa, hogy a helyszín Katar (nem éppen a labdarúgásról híres), de ami még meglepőbb, hogy novemberben és decemberben zajlik majd a világbajnokság. Addig maradnak a mostani élmények és természetesen két év múlva jön a labdarúgó-Európa-bajnokság, amelynek szintén némi érdekessége, hogy most először nem lesz konkrét házigazdája az eseménynek, hanem Európa-szerte 12 városban rendezik meg és figyelem köztük szerepel Budapest is! Talán itt lesz a megfelelő alkalom arra, hogy megnézzek egy európai rendezvényt a helyszínről. :-)




2018. június 22.

Doktor lettem

Még most is - amikor ezeket a sorokat írom - a bejegyzés címét olvasom, azon gondolkodom, hogy milyen furcsa érzés, amikor egy-egy hosszabb szakasz (fejezet) lezárul(t) az életemben. Mert ez valóban az volt ugyanis egy 7 éves időszak ért véget.
Pontosan ma egy hete volt a doktorrá avató ünnepség. A szertartást követően hivatalosan is a Budapesti Corvinus Egyetem doktora lettem és ezzel lezárult életemnek egy hosszú, tanulással, oktatással, kutatással és publikálással jellemezhető időszaka. Nem lettem tőle elbizakodott, de úgy érzem megerősítette az önbizalmam, továbbá egyfajta magabiztosságot is adott. Azt viszont nem felejtem, hogy a nagybetűs élet egy kimeríthetetlen megismerési és tanulási folyamat (akár szakmailag vagy magánéletileg). 
Az egyik kollégám (ő a szociológia doktori iskolán végzett) köszöntő beszédében röviden elmerült abban, hogy mit is jelent ez a bizonyos Dr. Gondolhatunk akár arra, hogy dolgozz rendesen. Erről nekem viszont az jutott eszembe, amit még a magyar nyelv és irodalom tanárnőm igyekezett még egészen zsenge koromban átadni nekem és osztálytársaimnak (akkor gyerek fejjel még nem igazán tulajdonítottam ennek az idézetnek komolyabb jelentőséget): 
"dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes."
(József Attila)
Viszont mai fejjel, főleg most doktorként még inkább igyekszem a magamévá tenni az üzenetet.
Többen kérdezték, hogy most milyen terveim vannak: igazából a terv változatlan, csak most végre sikerült megvalósítanom egyik kitűzött célomat. Továbbra is fenntartom, hogy nagy kincs és áldás, hogy az a munkám, ami a szerelmem is egyben. A rádiózás és a tanítás. Lehetőség szerint mindkettőt folytatom, bízva abban, hogy idővel sikerül megtalálnom az "anyaegyetemem", ahol az oktatói és a hallgatói közeg is olyan szemlélettel rendelkezik, amellyel azonosulni tudok. Ez pedig alapvetően a minőségi és nem a mennyiségi oktatás. Bár a tavalyi egyetemi év (2016/17-es) több szempontból is megpróbáltatások elé állított, mint oktató - olyannyira, hogy elgondolkodtam azon, hogy akarom-e ezt folytatni - most már azt érzem, hogy szükség volt ezekre a negatív tapasztalatokra (csalódásokra), ahhoz, hogy megerősödjek.
A cél tehát változatlan viszont egy nagy "fegyverrel" több van a kezemben, de ezzel nem áll szándékomban visszaélni, a doktori cím ugyanis egy elismerés, de egyben felelősség is.
Visszatérve a múlt heti eseményekre az ünnepség után szerveztem egy kis összejövetelt, amelyre családtagok, a két lelkipásztorom barátok, egykori tanáraim, valamint munkahelyi kollégák voltak hivatalosak. Nagyon jól esett, hogy többen el tudtak jönni. Itt (is) köszönetemet és hálámat fejezem ki nekik (ha nem is említek meg mindenkit név szerint):
- köszönöm a szüleimnek, nagyszüleimnek a sok éves támogatást, hogy végig biztattak és próbáltak segíteni a nehéz pillanatokban; nélkületek nem lennék itt, ahol ma vagyok! Remélem, büszkék vagytok rám!
- köszönöm a testvéremnek a bátorítást és a tanácsokat, illetve, hogy amikor néha egyedül éreztem magam, mindig eszembe juttatta, hogy nem vagyok egyedül és van kihez fordulnom;
- köszönöm Bogya Kis Máriának és Ferencnek; számomra ők jóval többek, mint lelkipásztorok. Nem csupán támaszt jelentenek az életembe, de tudom, hogy amikor lelkileg nehéz időszakokat éltem, élek meg, mindig van kihez forduljak;
- köszönöm Erzsike néninek, hogy vigyázott rám, amikor még egészen fiatal voltam. A sors sokszor érdekesen működik, értem most ezt úgy, hogy ki tudja, részese lenne az életemnek, ha ne lett volna a balesetem? Emellett viszont nem felejtettem el a sok segítséget és támogatást, amit kaptam tőle, amikor legelőször Budapestre sodort az élet;
- köszönöm Keserű Istvánnak (ha már a fővárost emlegettem). Bármennyire furcsa, de őt és a barátságát az internet világának köszönhetem, hiszen a kezdetekben még ott ismerkedtünk meg, majd amikor először (2006-ban) Budapestre sodort az élet személyesen is találkoztunk (tulajdonképpen ő vezetett körbe a fővárosban). Ami szintén nagyon sokat jelentett nekem, hogy abban az évben karácsonyra nem mehettem haza, ő és családja viszont befogadott otthonukba és néhány óra erejéig átjárhatott az ünnep szelleme. Ezért (is) a mai napig hálás vagyok neked!
- köszönöm Dr. Jenei Györgynek (témavezetőm), hiszen ha ő nincs, akkor valószínűleg nem jön el, nemcsak ez a pillanat, de több mint valószínű, hogy a doktoriba sem vágtam volna bele; ő az, aki megláthatott bennem valamit és biztatott, hogy gondoljam át és vágjak bele;
- köszönöm Dr. Bakacsi Gyulának (sajnos ő nem tudott eljönni az ünnepségre), aki talán sokáig nem is tudta, de a mai napig az egyik mentoromnak tekintem és tulajdonképpen neki köszönhetően lettem szerelmes az oktatásba. Bátran és határozottan állítom, hogy ő volt a kedvenc oktatóm az egyetemi éveim alatt, nagyon élveztem az óráit, sőt alig vártam, hogy elteljen egy-egy hét és egy újabb előadásának lehessek szem-, illetve fültanúja;
- köszönöm Gaál Zoltánnak (aki számomra több, mint egy beszédtanár), mindig meghallgatta a nyavalygásaimat és próbált ellátni jó tanácsokkal; hiszem, hogy korábbi beszédtanárnőm Vinczéné Bíró Etelka (nyugodjon békében) nem véletlenül ajánlott hozzá;
- köszönöm kollégáimnak a Kossuth Rádiótól, hogy velem együtt ünnepeltek ezen a jelentős napon; szeretek veletek dolgozni és bár eleinte azt éreztem, hogy sehova sem tartozom úgy igazán így, hogy végül három különböző produkcióban dolgozom (Krónika, 180 perc és hírszerkesztőség), most már úgy érzem, hogy mindegyik csapatban megtaláltam a helyem és a csapat(ok) része lettem;
Volt, akinek elmondtam személyesen is, hogy kissé furcsa volt számomra, hogy ennyi ember eljött miattam és én vagyok a középpontban (nem vagyok ehhez hozzászokva), de kimondottan jól esett! A kis összejövetellel szerettem volna megköszönni nektek, hogy eljöttetek és tulajdonképpen, akiket meghívtam mind részesei az életemnek. Mindnyájan hosszabb vagy rövidebb ideig, kisebb vagy nagyobb mélységig meghatározó szerepet játszottatok az életem egy bizonyos szakaszában. Ezt szerettem volna megköszönni nektek! Remélem, hogy mindenki, aki eljött jól érezte magát! 
Visszaemlékszem, mi mindent éltem át a disszertáció védése alatt és azt követően. Az az érzéscsomag szinte leírhatatlan. Izgulás, félelem, kételyek, de közben meg határozottság, elszántság és kitartás a végsőkig. Emlékszem, miután mindenen túl voltam és hazaértem a szüleimmel átbeszéltem, hogy mi mindenen mentem keresztül, majd felhívtam a nagyszüleimet és közöltem velük is a jó híreket. Aztán a facebook-on is közzétettem a hírt. Talán az összes bejegyzésem közül, ez kapta a legtöbb like-ot, amit eddig láttam. Ez arra emlékeztetett, hogy mennyien szeretnek és támogatnak a világ különböző pontjain.
Úgy érzem, hogy sikerült elhelyeznem a "pontot a mondat" végére. Most csend vesz körül és ez egy olyan érzést kölcsönöz, amit már régóta nem éreztem, ez pedig a megnyugvás. 



2018. május 27.

Ákos 50 - egyetlen hívó szó elég

Ezen az estén Ákos bizony szóra váltotta a gondolatot.
2018. április 6-án töltötte be 50. életévét Kovács Ákos, mi több az idei év pályafutásának 30. évfordulója is egyben. Az apropó tehát adott volt az Ákos 50 elnevezésű turnéhoz. Nekem az utolsó előadások egyikén sikerült jelen lennem a budapesti Erkel színházban. A helyszínről röviden: varázslatos, szép, nagy terekkel. Egy-két színház megirigyelhetné például az emeleti büfének szánt hatalmas teret. 
Az előadás két felvonása jelentősen különbözött egymástól: az első rész inkább az Andante korszakra emlékeztetett, meghitt, családias környezetet teremtve. Ebben a részben olyan kedvenceim csendültek fel (különleges hangszerelésben), mint a Keresd meg a lányt, Igazán, Ugyanúgy, Végre, Indiántánc, Érintő, Átölel.
Egy 15-20 perces szünet után jött a második felvonás: felgördült a függöny és még több élettel telt be a színpad, ugyanis már jelen voltak a VoiSingers kórus tagjai. Így nem is volt kérdés, hogy ebben a részben leginkább a vokális hangzásra kerül a hangsúly. Kiváló összhangban szólaltak meg olyan dalok, mint: Minden most kezdődik el, Hello, Tengermoraj, Őszi tájkép, Ébredj mellettem. A kórus szereplése felerősítette a dalokban rejlő érzelmeket olyannyira, hogy a nézők egy része például az Ikonra egyszerűen elhagyta ülőhelyét és az első sorok előtti részen, a színpad előtt állva tomboltak.
Zárásként nem maradhatott el az Adjon Isten jó éjszakát, de még ebbe is sikerült vinni egy csavart, ugyanis nem Ákos, hanem a kórus énekelte a búcsúzó szavakat. A szűnni nem akaró tapsviharra visszatért Ákos és a zenekar. A következő percekben pedig jött a katarzis két olyan dallal, amelyek valóban feltették az i-re a pontot. Így az est végén ismét csend és sötétség lett és nem maradt más velünk, csak a dalok: Amikor szerettél / Ne keress engem. 
 
“Más útra térek
Ha megállok itt
Ne keress engem
Se másvalakit
Szerettem, botlottam
Minduntalan
Ne keress engem
Ha a dalnak vége van”
 
Úgy érzem, hogy ez az ünnepi alkalom valódi, őszinte emberi érzésekről szólt.  Számomra egy emlékezetes este marad!
 

 

2018. április 7.

A jelenség: Halott Pénz

Keresem a szót, a jelzőt, amelynek segítségével összefoglalhatnám az élményt, amit tegnap este kaptam. Kíváncsian vártam milyen élmény lesz élőben jelen lenni egy Halott Pénz koncerten. Az esemény előtt néhány nappal közölték, hogy telt ház lesz, ami arra adott okot, hogy itt valószínűleg  "felrobban" majd az Aréna és valóban rengeteg ember gyűlt össze kicsiktől, nagyokig egyaránt (és ez egy külön érdekesség).
Néhány évvel ezelőtt még igencsak underground csapatnak számított a Halott Pénz, most meg fesztiválokat, a Budapest Parkot és a Papp László Sportarénát teljesen megtöltő sikerprodukcióvá, jelenséggé nőtte ki magát. Adott két (szerintem) teljesen eltérő stílussal rendelkező fickó Marsalkó Dávid és a bitang jó hangú Járai Márk mégis úgy néz ki, hogy a ez a "kémia" nemcsak működik, de talán ez teszik olyan zseniálissá az egész zenekart.
Hogy mi mindent nyújtott a tegnap esti aréna koncert? A teljesség igénye nélkül, valahogy így foglalnám szavakba:
Hello lányok, minket izgat, hogy ha néztek. Olykor felteszem magamnak a kérdést, hogy milyen jó lenne elkezdeni elölről. Néhány éve már rájöttem, hogy sok év már eltelt, most jövök rá, most növök fel, és most esik le, már soha nem találok olyat, mint te. Bár péntek volt, de a hangulat alapján lehetett volna akár hétfő, szerda, szombat, kedd. Kívánom, hogy legyen minden nap más, legyen más minden, csak a láng maradjon még kicsit itt bent és ne feledjük, hogy megöregszünk majd és abban az lesz a szép, akiket régóta vártunk már megjöttek rég. Nemrég átéltem én is azt, hogy (lásd: húsvét előtti bejegyzésem) éreznem kell még, hogy vár rám, egy könnycseppé válik a látvány. Mikor meglátom, az otthonomat tudom mért vágytam haza. Aztán jöttek a mackók és "robbant" az aréna és mindenki együtt üvöltötte, hogy erre még meghívlak, aztán döntsd el, veled menjek-e el, vagy a köddel! Mivel nem lehet állandóan pörögni, eljött a megnyugvás és a béke (egyben számomra ez volt az est során az első katarzis élmény) ugyanis keressük a boldogságot együtt, keressük a boldogságot együtt akkor is, ha nem sikerül! Nemrég átéltem a Valami Amerika 3 által nyújtott élményt, így nem csoda, hogy nem volt számomra ismeretlen az, hogy miért hiszek el mindent Neked én? Miért tudod, hogy mindig van esély? Miért bízok benned megint én? Miért tudom már előre megint, hogy ráveszel, mindenre ráveszel? 
Ezután másodjára is jött a katarzis, ehhez talán az is hozzájárult, hogy ez az egyik kedvencem az együttestől: hogy lett volna fair, ahogy elvesztegettél hiába kértem már nem figyeltél. Hogy lett volna fair, ha több volt, mint affér várlak hol a május földet ér. De a Halott Pénz motor nem állt le, sőt, jött a már-már himnusznak számító dal: ha kérdezik, hogy éltem-e majd azt mondom, hogy: élnünk kellett volna még élnünk valahogy ahogy, valahogy ahogy elképzeltük. Ha pedig már himnuszoknál tartok, akkor stílszerűen nem maradhatott el az sem, hogy hozzám érsz és már ismersz is, hozzám érsz, de nem úgy, mint mindenki. Emlékszem, Sopronban néztem a fák fölé összedőlt ágyunkban bújtunk a nap mögé. Ekkor már mindenki érezte, hogy valami van a levegőben, valami, ami éjjel összerak. Van valami a levegőben, valami, ami reggel szétszed. Végül felkerült az i-re a pont: szánd meg hát szomorú szívem, úgysincs más vigaszom nekem, jöjj el hát, jöjj el hát, hogy egy összetört szívet megragassz!