2025. november 29.

Negyven év kapcsolódásai

Negyven év… kimondani is furcsa. Az elmúlt napokban óhatatlanul visszatekintettem eddigi életemre: honnan indultam, merre kanyargott az utam, mik voltak a fontos pillanatok, kik voltak azok, akik megtartottak, és kik formáltak. Voltak mérföldkövek, nagy döntések, örömök, fájdalmak, tanulságok, és persze olyan helyzetek is, amelyekről később kiderült: éppen akkor tereltek jó irányba.

Voltak/vannak, akik egyfajta csodabogárnak tartottak – és talán tartanak a mai napig. Meglehet, hogy igazuk volt/van, hiszen már iskolás korom óta úgy éreztem, hogy inkább a nálam idősebbekkel találom meg a közös hangot, hozzájuk tudok könnyebben kapcsolódni. Ilyen volt például a testvérem is, aki három évvel idősebb nálam, és amikor bejutottam a gimnáziumba, ő épp az utolsó évét kezdte meg. A szüneteket viszont többnyire az ő osztálytársaival töltöttem, nem a saját csoporttársaimmal. Én voltam a „junior”.

Ugyanígy volt az is, amikor egészen fiatalon lehetőséget kaptam egy osztálytársammal, hogy dolgozhassunk az egyik helyi kereskedelmi rádiónál, a kétnyelvű Samtelnél. A gimnázium akkori igazgatóhelyettese (Géza tanár úr) ajánlott be bennünket, hiszen akkor mi vezettük a sulirádiót. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a legboldogabb éveim következnek, és hogy ott találom meg a második családomat. A szüleim emlékeznek jól, hogy legalább annyi időt töltöttem a rádióban, mint otthon. A 18. születésnapi bulimra is javarészt az akkori kollégáimat hívtam el.

Azt hiszem, ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit adott ez a negyven év, azt mondanám: kapcsolódást. Mert minden élmény, fordulat, történet mögött valójában emberek álltak. Család, barátok, munkatársak – azok, akik jelen voltatok, akár régen, akár most, és valahogyan hozzátettetek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok.

Az egyetemi tanulmányaim is jelentős hatással voltak rám, hiszen ezek alatt az évek alatt szerettem bele az oktatásba. Ebben nagyon sokat segített két mentorom: Jenei György – Isten nyugosztalja – és Bakacsi Gyula.

A doktori tanulmányaim alatt, amelyek végérvényesen Budapestre sodortak, találkoztam Gundel Takács Gábor televíziós promójával, amelyben bejelentették, hogy szakirányú továbbképzés indul a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvánnyal közösen. A szüleim biztatására beadtam a jelentkezésemet, és sikeres felvételt nyertem. A képzésen belül lehetett pályázni a közmédia egyéves gyakornoki programjára, és akik jól teljesítettek, határozatlan idejű munkaszerződést kaptak. Így történt, hogy 2015 novemberétől a Kossuth Rádióban szolgáltam a hazát.

Visszanézve csak azt tudom mondani: az Úr csodásan működik. Nagy veszteségként éltem meg 2004-ben, amikor megszűnt a Samtel rádió; akkor azt gondoltam, lezárult a rádiós korszakom. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogy egy évtizeddel később az etalonnak számító Kossuth Rádióban fogok dolgozni. Az ottani éveim alatt újabb védőangyalokat, mentorokat, barátokat és kollégákat ismertem meg. Bátran állítom: a mai napig hiányzik az a társaság – de vannak, akik a 2022-es kilépésem után is az életem részei maradtak.

A Trend FM-es időszakom ismét visszarepített a legboldogabb éveimhez, hiszen újra egy kisebb csapatban dolgozhattam, ráadásul szabadon. Bár továbbra is a hírterületet erősítettem, egy idő után lehetőséget kaptam megvalósítani a szerelemprojektet, amely végül a BorMárka műsorában öltött testet.

Komolyabb emberi veszteségek is értek: 2021 nyarán elhunyt az egyik védőangyalom, a közmédiában a közvetlen felettesem (Gyukity István – Isten nyugosztalja); 2023-ban pedig – érdekesen, ismét nyáron – eltávozott közülünk szeretett Nagypapám. Ezek a veszteségek ráébresztettek, hogy az idő a legdrágább dolog, ami a rendelkezésünkre áll. Nem a tárgyak, nem a sikerek, nem az elért státuszok számítanak… hanem az idő, amit valakivel együtt töltünk. Amit odaadunk egymásnak. Amit megosztunk.