2017. december 5.

Több mint egy beszédtanár

Ő volt az első beszédtanárom. Emlékszem, amikor először találkoztunk átestem az állapotfelmérésen és kiderült, hogy a légzéssel lesz sok feladatom. Akkor még egy több mondatos szöveget kb. 10-12 másodpercig bírtam egy levegővételből elmondani és a közös munka után ez már elérte a 30 másodpercet is. 
Nagyon sok mindent köszönhetek még neki. Nem csak egy profi beszédtanár volt, hanem ízig-vérig pedagógus ugyanakkor voltak olyan alkalmak is, amikor lelki tanácsokkal is ellátott, ha látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Annyira szerette a szakmáját és az életet. 

Amikor közölte velem, hogy most hosszabb időre kezelésre vonul, még akkor is látszott benne a küzdőszellem. Hittem és kívántam is, hogy minden rendbe jöjjön. Sőt még azt is beszéltük, hogy kb. egy év múlva újra folytathatjuk a közös munkát. Azóta még néha váltottunk egy-két levelet. Legutóbb idén februárban beszéltünk, amikor megkaptam az első mikrofonengedélyem. 

"Kedves Márk! 
Szeretettel gratulálok és köszönöm, hogy értesített. Amit a múltkor hallottam, az nagyon tetszett, a szép, nyitott artikuláció, a tempó tartása, a szöveg tagolása - mind nagyon jó volt.Csak éppen mélyponton voltam, ezért nem reagáltam, mert még az is fárasztott hogy a géphez üljek. Azóta is hallottam hír-összeállításokat, így aztán megnyugodtam, hogy jó kezekbe adtam tovább.
A kezelés első nagy szakasza lezárult, most egy pihentető, erősítő kúra zajlik. Úgy érzem, hogy nagyon sokat javultam, a régi gyógyszerek egy részét el lehet hagyni, a cukorbetegség adatai most nagyon jók, és sokat erősödtem fizikailag is. Bízom benne, hogy ősszel vissza tudok menni. Köszönöm a biztatást és a jókívánságokat!"
Mondanom sem kell, hogy mennyire jól esett a levele és igen vártam nagyon, hogy újra folytassuk a munkát és a beszélgetéseket.
Még augusztusban írtam neki, hogy jelezzem az újabb fejleményeket, de ezúttal már nem kaptam választ. Ma pedig megtudtam, hogy a napokban bekövetkezett az, ami egyszer mindannyiunkra vár. Most már odafenn tanít! Remélem, hogy jó helyen van.
Hiányozni fog Etelka néni!
"Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen."

2017. november 28.

Ez a nap más, mint a többi



(Legalább) évente egyszer ezt elmondhatom, vagy éppen mások hívják fel rá a figyelmem. Más szóval taposom tovább az ösvényt a 30-as úton. 

Köszönet azon barátaimnak, ismerősöknek, akik ma gondoltak rám és egyik vagy másik kommunikációs csatorna segítségével átadták jókívánságaikat.

Kíváncsi vagyok arra, hogy kinek, mi a legdrágább kincse az életben? Elárulok egy titkot: számomra ez az idő, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi adatott meg. Azt viszont nagyon is meg tudom határozni, hogy kire mennyit szánok belőle.

Ami pedig a mai jeles nappal kapcsolatos: részemről megy minden tovább, vagyis vállalom a felelősséget a kimondott szavaimért, a tetteimért, a döntéseimért és az érzéseimért. Ahogy eddig, úgy ezután sem tervezek elnézést kérni az őszintén kimondott érzésekért. 
Ha valaki még nem tudná: két út áll a rendelkezésünkre. Az egyik kapcsán dönthetek úgy, hogy hazudok és nem vagyok őszinte (elsősorban magammal szemben), míg a másik kapcsán őszintén és hangosan ki merem mondani azt, amit érzek és vállalom a felelősséget, majd ehhez társul egy döntés is, amely kapcsán következetes maradok. Ez utóbbi eredményez őszinte mosolyt. Továbbá amikor majd eljön egyszer az idő, hogy számot vessek az életemről, nem szeretném, hogy a „mi lett volna, ha…” jellemezné. Márpedig a sok „mi lett volna, ha ezt vagy azt meglépem vagy meg merem tenni” előbb-utóbb benyújtja a számlát akár lelki, akár fizikai formában.

2017. november 1.

Mért élnénk, ha nem egy álomért

Nagyon röviden: libabőr, katarzis. 
Jó, kicsit részletesebben: csaknem 1 éve, hogy próbáltam jegyet vásárolni a Pál utcai fiúk előadásra (Vígszínház), már-már lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy mégis egy megfelelő sorban (7-8) találjak jegyet és ne mondjuk az utolsó sorokban. Az áttörés valamikor augusztusban volt, sikerült ugyanis jegyet váltanom az október 31. előadásra. 
Nagyon izgatottan vártam, hiszen csupa pozitív kritikát hallottam és olvastam a darabról (zenés játék két részben). 
Tegnap eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, hogy ismét teltházas előadás volt. Több kedvencem is játszik a darabban, most csupán kettőt említenék meg Józan László (Áts Feri szerepében) és Fesztbaum Béla (Rácz tanár úr). Itt megjegyzem, hogy két ifjú tehetség is szimpatikussá vált számomra: Wunderlich József (Boka) és Vecsei Miklós (Nemecsek). Az előadás egyik szerzeménye már egy ideje nagy kedvencem, volt olyan nap, hogy akár 2-3-szor is meghallgattam: Mi vagyunk a grund -
Azt viszont nem tudtam, hogy melyik jelenetben köszön majd vissza. Amikor eljött ez a pont (libabőr) átéltem, hogy sokkal jobb élőben szembesülni vele, mint a gép előtt üldögélve a youtube-on megtekintve. Viszont az előadás végén - ami hosszú és szűnni nem akaró tapsviharral ért véget, Boka rázendített acapellában majd a többiek szépen csatlakoztak hozzá, nos ekkor jött el az a pont amikor abszolút katarzis élményben volt részem és a közönség állva tapsolta meg a szereplőket.

Jó néhány színházi előadáson voltam még, de ilyen élményben eddig még nem volt részem. Az előadás végig lekötött, minden pillanata izgalmas, érdekfeszítő és lebilincselő. Csak egy néhány részlet: Geréb árulása, a vörös ingesek gyűlésén Nemecsek felvállalja, hogy ő nem gyáva, majd Áts Feri felajánl, neki egy helyez köztük, mire majd jön az elutasítás, stb.
Ha már árulás, a Boka és Geréb közti konfliktus apropójaként is remek dal született:
Bizony, mit is ér, amit ellop egy renegát?
Még egy zenei szösszenetet megosztok veletek, ez pedig a Vörösingesek himnusza. Nekem nagyon megtetszett, azon kaptam magam, hogy a szünetben ezt dúdolgattam:

Viszont a következtetés, ami megmaradt bennem az a "Mi vagyunk a grund" című dal egyik részlete:
"Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért.
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért." - és valóban, megéri harcolni, küzdeni az álomért. Én személy szerint nem foglalkozom emiatt azzal, ha valaki különcnek, furcsának tart, ugyanis a nap végén számomra az a legfontosabb, hogy nyugodtan a tükörbe tudjak nézni. Ha pedig valamit el akarok érni, vagy éppen valakit szeretnék meghódítani, akkor kitartóan küzdök érte, mert azt csak úgy érdemes, ha 100% mindent beleadok, mert amibe csak pl. 45%-ot fektetek be, annak annyi is lesz a "gyümölcse". 


Remélem és kívánom, hogy egyszer még szabad lesz a grund.

2017. augusztus 21.

Lépni vagy nem lépni?

Fekete vagy fehér? "Katona" vagy "harcos"? Bátor vagy nyuszi? és még ragozhatnám a hasonló végleteket.
Az utóbbi időszakban egyre több ismerősöm talál meg ugyanazzal a kérdéssel. Vázolom az alaphelyzetet:
adott egy fiú és egy lány, akik szeretnek sok időt együtt tölteni, élvezik egymás társaságát, jókat beszélgetnek, kölcsönösen meghallgatják a másikat. Eddig minden szép és jó, viszont 
a) a lány párkapcsolatban van vagy,
b) csupán a fiú barátságára vágyik és nem többre.

Mi történik akkor, amikor a fiatalember elkezd többet érezni a hölgy iránt? Nyílt lapokkal játszik vagy éppen úgy dönt, hogy nem tesz fel mindent egy lapra mert fél attól, hogy netalán még azt is elveszíti ami eddig kialakult köztük?
Pontosan ezt a kérdést szegezték nekem. Ilyenkor célszerű óvatosnak lenni. Egyrészt addig semmiképpen nem adok tanácsot, ameddig nem kérik másrészt, ha mégis felkérnek rá, akkor maximum felvázolom a barátomnak, hogy milyen alternatívák vannak, de a döntés végső soron az övé. Az tény, hogy gyakoriak az ilyen esetek (velem is előfordult már) és nem mondanám kellemesnek a helyzetet. 
Saját példámból kiindulva azt mondhatom, hogy a várakozó álláspont nem kifizetődő, mert egyrészt az idő az múlik (mint tudjuk), másrészt minél több idő telik el, annál inkább növekszik az őrlődés, illetve az érzések csak felerősödnek és egy esetleges elutasítás után sokkal rosszabb lesz. Vagyis amennyiben egyik vagy másik fél részéről az érzések átlépik a "több mint barátság" határát célszerű minél előbb tisztázni az álláspontokat, így csökken a sérülés mértéke. 

2017. július 12.

Letészem a lantot...

...legalább is egy kis időre.
Már több mint egy hete, hogy lezárult az előző egyetemi félév (és egyúttal a 2016/17-es tanév) mégis szükség volt néhány napra, hogy átgondoljak pár dolgot mert nem vagyok az elhamarkodott döntések híve. 6 év, ha nem is sok, de jelentős idő egy ember életében. Ennyi ideje, hogy egyetemen tanítok. Igaz, mindez nem egy konkrét intézmény falain belül zajlott, hanem kettő, sőt összesen három. Ebből a hat évből 3-3-at két különböző egyetemen, de még két különböző országban töltöttem. 
Ha már számok, még egy érdekesség. Utána néztem a 3-as szám jelentésének és a következőt találtam: az érzelemmentes kommunikáció, kapcsolat, mozgás, közlekedés, jó kifejezőképesség, értelem, értelmi képességek, érdeklődés, beszéd és írás, gondolkodás, kommunikációs készség, tanulás, mozgékonyság, a logika, az üzleti érzék, a kritikai érzék, nyíltság. Szórakoztatás és tanítás a feladata. Helyben vagyunk, hiszen ott a tanítás. Aki jól ismer annak nem meglepő, amikor azt írom, hogy az oktatás számomra nem pusztán egy munkahely, hanem hivatás. Legalább is így tekintek rá. Természetesen ehhez kellett egy jó mentor, valamint 2-3 olyan egyetemi oktató, aki meghatározó szerepet töltött be számomra (tanulmányaim során) és az ő hatásukra (is) választottam ezt a pályát magamnak.
Most anélkül, hogy kvázi az „életem regényét” fogalmaznám meg el kell mondanom, hogy mindhárom egyetemen eltöltött időszak valami pluszt adott ahhoz, aki ma vagyok/lettem. Mondom mindezt úgy, hogy szinte mindenhol sikerült megtapasztalnom az árnyoldalakat is. Sajnos pontosan ebből az irányból „fúj a szél”, ami a jelenlegi helyzetemet eredményezi, viszont (leginkább) ebben a most véget ért félévben csúcsosodtak ki a dolgok. A 6 év alatt néhány évfolyamot sikerült megismernem és szerencsére mindegyikben voltak olyanok, akikben láttam azt, hogy nem csak szeretik az óráimat, de azért járnak be az egyetemre (és az órákra) mert szeretnének tanulni, többre vágynak. Viszont ez az arány évről évre csökkenő tendenciát mutat.
Ebben a félévben lehetőségem volt megismerni egy új nappalis (elsőéves) évfolyamot. Bár az első órák alatt úgy éreztem, hogy érdeklődő és szimpatikus társasághoz van szerencsém, a félév végére ez drasztikusan megváltozott. Eljutottam ugyanis arra a pontra, hogy a félév közben két anonim panasz is érkezett személyem irányában, illetve a félév végére a hallgatói véleményezés (89-ből, 36-an töltötték ki) alapján legalább 8-10 erősen negatív véleménnyel találtam szemben magam. Legtöbben azt kifogásolták, hogy túl sokat kérdezek, kötelező katalógus van, unalmasak az óráim, nagyok, sőt irreálisak az elvárások, stb. Mindezt még kiegészítette az, hogy egy másik egyetemista, aki mesteri képzésre jár (az őszi félévben még tanítottam) azt találta megfogalmazni, hogy semmibe veszem a hallgatóimat
Az meg már csak „hab a tortán”, hogy ebben a hallgatóban nem csak szakmailag, de személyesen is sikerült csalódnom. Igen, nem titok, láttam benne valami különlegeset, ami így utólag belegondolva, könnyen lehet, hogy csak annak láttam, amit látni szerettem volna.
Mindezeket feldolgozva rájöttem arra, hogy ma már egyre inkább nem számít, ha megpróbálok közvetlen lenni a hallgatósággal, nem pedig csak szárazon ragaszkodom a tananyagban leírtakhoz, továbbá az, hogy önálló gondolatokra próbálom sarkallni a hallgatókat, lassan egy Don Quijote szélmalom harccal ér fel. Ha kérdezni merek az már teher, ha van egy bizonyos elvárási szint ami alá nem vagyok hajlandó menni, akkor már a „pokolra a tanárral” típusú vélemények sokaságával találom szemben magam mert ördögtől való, hogy a jó osztályzatért cserébe, jó teljesítmény lenne az elvárt (amiért meg kell dolgozni). Vagyis az a „jó fej” tanár, aki lehetőleg nem követel sok mindent, könnyen megadja az ötöst, nem kötelező bejárni az óráira és nem tesz fel kérdéseket.
Eljött a nap (múlt héten), amikor egy záróvizsga bizottságban elnökként voltam jelen (közigazgatás-szervezés, alapszak). Idén ez a folyamat a szakdolgozat védésén túl a szakismeretekről való számadást is tartalmazta. Két példát mondok: egyik hallgató nem tudta felsorolni a V4-ket alkotó országokat; míg egy másik olyannyira nem tudta megkülönböztetni a menedzsmentet a leadership-től, hogy pontosan a két fogalmat és az ahhoz tartozó jellemvonásokat felcserélve használta. Azt meg már egész halkan jegyzem meg, hogy volt olyan hallgató is akinek a szakdolgozatának módszertani része két esettanulmányt tartalmazott, amelyeket az internetről másolt.
Pár döntést néha nagyon nehéz meghozni, mert óriási fájdalommal jár, de sokszor ez az egyetlen lehetőségünk, hogy újra érezzük, hogy élünk. Mindezek hatására pedig elkezdtem azt érezni, hogy eltűnik az a szikra, ami eddig ott volt bennem. Néha már olyan érzéssel mentem az egyetemre, (utolsó oktatási hetek) hogy alig vártam, hogy már vége legyen az óráknak, holott korábban ennek pontosan az ellenkezőjét éreztem és éltem meg.
Persze lehet azt mondani, hogy minden csakis rajtunk és a belső elhatározásunkon múlik, ami részben igaz is lenne, viszont az én elképzelésem és gondolatvilágom szerint az összkép ennél jóval árnyaltabb. Most azt érzem, hogy választási helyzetbe kerültem: vagy elengedem ezt a fizikailag és lelkileg is megterhelő félévet és megpróbálom a következőt tiszta lappal indítani, reménykedve abban, hogy hátha majd most más lesz, vagy pedig tartok egy szünetet és megpróbálom megkeresni azt az énemet, amelyben még ott volt az a bizonyos szikra.
Továbbra is fenntartom azt, hogy én nyugodt lelkiismerettel tudtam és tudok esténként a tükörbe nézni, mert úgy érzem, hogy az adott szituációból mindig megpróbálom kihozni a legjobbat, még ha nem is mindig volt teljes a siker. Viszont azt tudom és érzem, hogy még egy ilyen félévet nem szívesen akarok átélni sem itt, sem máshol.
Így bár hiányozni fog a tanítás, mégis azt érzem most jobbnak, hogy beiktassak egy kényszerszünetet. Most lesz időm olyan dolgokkal is foglalkozni, amik eddig a rengeteg munka miatt elmaradtak: pl. több időt fordítani a barátaimra, színházba járni, végigolvasni egy könyvet (több is várakozó állapotban van) és nem fáradtan félbehagyni, végrehajtani az utolsó simításokat a doktori disszertáción.
Egyik kedvenc versemből idéznék, ugyanis annyira pontosan megfogalmazta Arany János azt, amit most érzek, hogy (talán) ezt jobban nem is lehetne szemléltetni.
„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága”


2017. február 4.

Mindig csak a jók mennek el

Döbbenet...csak néhány pillanat, pár perc és megtörténhet a baj, a végzetes baj. Szomorúság. Ma olyan hírt kaptam, ami beárnyékolta a napomat. Most próbáltam visszahívni a gyerekkori emlékeim egy részét. Általános iskolás voltam és emlékszem mi voltunk az első évfolyam, akik számára "kísérleti" jelleggel, de meghirdette az iskola, hogy választható tárgyként indulhat az informatika, mert lett pár - mai szemmel őskori - gép és egy kis teremben berendezték őket, igen ám, de pontosan a kevés gépszám miatt külön felvételi is volt. Azt hiszem akkor első körben nem sikerült - de sajnos ködösek az emlékeim - majd valahogy mégis részese lehettem az akkori csodának. Volt egy fiatal tanár, aki kedves volt és szombatonként tartott nekünk plusz órákat - úgymond valahogy soron kívül volt ez; talán, meg fizetni is kellett az órákért, bár lehet a memóriám megint zavaros, de nem is ez a lényeg. Akkor még az MS-DOS volt az, ami manapság mondjuk a Windows-nak felelne meg és ezzel ismerkedhettünk meg, majd jött az áttörés - a Norton Commander - aztán a Prince of Persia is. Eszembe jutott, hogy mennyire vártuk az óra utolsó részét, hogy a maradék, kevéske időben élvezzük a játékot. De nem ezért - vagy legalább is nem csak ezért - volt ez fontos, hanem mert már akkor gyerekfejjel, talán V-ik, VI-ik osztályos lehettem érdekelt a számítógép és annak használata, valahogy ugyanis elvarázsolt. Persze akkor még nem is gondoltuk, hogy 2017-ben mindennapos használati eszköz lesz. 
Vissza az órákhoz és a tanár úrhoz. Mivel a gyerekkoromból kevés dologra emlékszem - valahogy az agyam lezárta, törölte az emlékeim nagy részét, gyanítom, hogy a balesetem miatt - így most kicsit nehéz pontosabb emlékeket felidézni. Azt tudom, hogy az iskolai időszakban minden szombat délelőtt, lelkesen mentünk az informatika órákra és már alig vártuk, hogy újabb dolgokat megtanulhassunk (talán valahol még meg is van az informatika füzetem, amelybe szorgalmasan igyekeztem mindent leírni, amit a tanár úr elmagyarázott majd megmutatott nekünk).
Emberek belépnek az életünkbe, de nem mindig tudjuk, hogy meddig maradnak. Van, aki több ideig az életünk része, míg más csak bizonyos "állomásokig" marad velünk. A mai szomorú hír ismét ráébresztett arra, hogy mindannyian Isten kegyelméből kaptunk egy bizonyos időt itt a Földön. Ki többet, ki kevesebbet. Érthetetlen viszont, hogy miért mindig csak a jókat veszi magához. Vagy mégis érthető? Ha jobban belegondolok az Úrnak is szüksége van angyalokra és Ő az volt. Székely Zoltán 47 évesen, 4 gyermek édesapjaként. Mindenki jó, segítőkész és csupa szív embernek tartotta (legalább is ilyeneket hallottam felőle). Ő volt az egykori - első és legjobb - informatika tanárom. Mai fejjel visszatekintve nagyon sokat köszönhetek neki. Úgy érzem, hogy ez a bejegyzés a legkevesebb, amit tehetek.
Végül álljon itt - az ő emlékére - a játék, amit az ő óráinak a végén élvezhettünk egyfajta "jutalomként".
Prince of Persia
Köszönöm!
Tisztelettel, az egykori gyerek és tanuló, Gál Márk.