2024. augusztus 23.

Álmok, tervek, életút - a média világában

Lássuk csak: 18 év, 9 hónap. Összesen ennyi időt ölelt fel a média, de leginkább a rádiózás az eddigi életemből. Hogy kinek/minek a hatására léptem erre az útra? Jó kérdés és eddig nem is különösebben gondolkodtam el ezen, hisz senki nem tette föl nekem ezt a kérdést. Talán az akkori varázsa, kiegészülve a fiatalsággal és kíváncsisággal hisz első körben a gimnáziumi évekkel ismerkedtem meg a műfajjal (az iskolarádió egyik oszlopos tagjaként a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban). A mi időnkben még kisebb műsorelemeket becsempésztünk a szünetekbe, nem csak a zene szólt (hisz az még önmagában nem jelent rádiózást). Máskor meg egy-egy különleges rendezvényen szóltunk így vagy úgy (pl. gólyabál, vagy a sportnapokon, de hagyományosan a ballagásoknál mi nyújtottuk a technikai – hangosítás, zenei elemek – támogatást).

Innen, szinte ezzel párhuzamosan sikerült belecsöppenni a professzionális rádiózásba 2 év és 2 hónap a Samtel Rádiónál (abban az időben a város egyik legnagyobb kereskedelmi rádiója). Azt hiszem, hogy az itt töltött időszak jelentette számomra igazán azt, amikor beleszerettem ebbe az egész világba. Top 10, Kívánságműsor, Best of…A legjobbak legjobbjai. Ezek voltak az általam vezetett adások és mindegyikben lubickoltam. A szerkesztőség, stúdiók, a teljes csapat szinte olyan volt akkor nekem, mint a második családom. Innen nem önszántamból jöttem el, hanem egy nagyobb cég felvásárolta a szervezetet és a rádiós részlegre nem volt igény, amit egyébként az egyik társtulajdonos vett meg, majd az új rádió indulásával gálánsan felajánlotta, hogy maradhat a magyar nyelvű adás (igaz rövidebb műsorsávval), azonban fizetést nem tud biztosítani nekünk.

Jött egy nagyobb szakadék, de aztán jó néhány évvel később megtalált egy másik lehetőség, ezúttal a helyi televíziónál (Szatmár Tv). Itt nem nagyon találtam a helyem és bár szerettem az adásokat készíteni, de valahogy életidegennek éreztem a képi világot ezért körülbelül fél év után kiléptem.

Újabb hosszabb szünet után és az egyetemi tanulmányaim révén Budapestre sodort az élet, ahol természetesen másfajta lüktetése volt az életnek, mint Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Kerestem is sokáig a helyem, és ebben nagy segítség volt a Golgota Rádió közössége, ahol két éven át szolgáltam. Menet közben - némi családi finom biztatás hatására - jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által hirdetett szakirányú továbbképzésre. Ennek keretében lehetőség nyílt egy gyakornoki programra a közmédián belül. A program végén pedig teljes állást kínáltak nekem és röviden így esett, hogy csaknem 8 éven át a televíziós rövidke kitérő mellett és utána a Kossuth Rádióban szolgálhattam a hazát. Mondanom sem kell, hogy bekerülni a Kossuthba egy álom volt, amit addig nem nagyon tudtam elképzelni. Bár napjainkban kígyót, békát kiabálnak a közmédiára, mégis én szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan mentorom volt (hivatalosan, vagy akikre én tekintettem úgy) akiktől a szakma rejtelmeit elleshettem, elsajátíthattam. Ami pedig a környezetet illeti (a Krónika szerkesztősége és a hírszerkesztőség is egyfajta második családként funkcionált: itt ismertem még egy-két őrangyalomat és jó néhány barátot).

Hogy ilyen sok idő után miért léptem ki, az meglehetősen összetett kérdés és felérne egy külön bejegyzéssel, mindenesetre nem bántam meg a döntésem. Ez ugyanis lehetővé tette azt, hogy felfedezzem a Trend FM-et. Itt eleinte furcsa változásokat éltem meg és fedeztem fel azt, hogy mennyiben más és felszabadító egy kisebb rádióban lenni és alkotni. Ugyanakkor a Kossuth Rádióban szerzett tapasztalatokat itt tudtam kamatoztatni igazán és ezt a rádió vezetősége is hamar észrevette: így a kezdeti hírszerkesztői feladat mellé hamarosan bejött a napi szerkesztői pozíció és majd a saját műsorom (BorMárka). Sőt ez utóbbi által vált lehetővé az, hogy még egy elemet a bakancslistámról lehúzhatok (ez pedig egy helyszíni, élő rádiós kitelepülés, ami ráadásul kétszer is megadatott).

Most már a jelenben vagyunk: hosszas gondolkodás után egy újabb döntésen túl, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy egy újabb fejezet lezárul. Most a fogasra akasztom a fejhallgatót és a mikrofon elől sem hangzik már el az, hogy a „hírszerkesztőt Gál Márkot hallják”, vagy éppen a „kóstolásra fel!” amivel rendszerint a BorMárka adások végén köszöntem el (apropó, a BorMárkával kapcsolatban lesz külön bejegyzésem, de csupán a szeptemberi záróakkord után). Érdekes gondolatok járnak most át ahogy ezeket a sorokat kiírtam magamból, de tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most pár nap szusszanás, lezárom ezt a fejezetet, hogy aztán elkezdhessem írni a következőt.

2024. július 15.

Volt, van és remélem, lesz is XII. C!

Csak ülök, hallgatom a csendet és nézek ki az ablakon. Az utcán néhány autó kóricál majdhogynem beolvadva a felhevült aszfaltba. Embereket nemigen látok, talán a hőség, talán a vasárnap, vagy esetleg az elmúlt két nap miatt éjszakába nyúló találkozók miatt. Közben meg gondolkodom és egyre inkább feldolgozom az elmúlt két nap történéseit. Egy valóságos időutazás! 

Nem vagyok naiv, tudom, hogy - olykor sajnos - nem lehet visszamenni az időben és jóvátenni dolgokat, de itt most nem is erről volt/van szó. Sokkal inkább emlékképek előhívása, mint egy régi diavetítővel. Csak úgy pörögtek a képek egykori énemről, egy bizonyos épületről, egyik-másik osztályról, osztálytársakról, akikkel 4 éven át szinte egyfajta családot alkottunk. Persze, nem voltunk egyformák és természetesen összekötött bennünket az oktatási rendszer: voltak örömet, és olykor bánatot, nehézséget okozó időszakok, DE volt bennünk egy közös: az összetartás. Ezen kívül nyitottság, kommunikáció, kíváncsiság, bátorság, vakmerőség és kísérletezés (olykor feszegetve a saját, tanáraink és a rendszer határait is). Évről évre, lépésről, lépésre együtt haladtunk ezen a csodálatos, ám kanyargós útvonalon.

Kilencedik osztályban még minden új volt: kilépve az általános iskola kereteiből egy új világ nyílt meg előttem. Persze, mondhatni, hogy annyi könnyedségem volt, hogy testvérem (aki három évvel idősebb) ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én kerültem, de ettől még nekem is  - ahogy osztálytársaimnak - minden új volt. Új környezet, pedagógusok, más jellegű tantárgyak stb. Viszont a nyitottságom már akkor is erős volt (sőt, szerintem erőteljesebb volt, mint napjainkban) így alakult ki az, hogy csatlakoztam a diákszövetséghez (KÖFEDISZ) ezen belül pedig beszippantott az iskolarádió. Ráadásul ezzel nem voltam egyedül, hiszen éppen a mi osztályunkból kerültünk ki hárman, akik átvettük a stafétabotot az akkori sulirádiós csapattól és úgy gondolom, hogy még újabb szintekre emeltük azt. Részben ennek volt köszönhető, hogy nagyjából történelmet írtunk a város történelmében legalább is abban a tekintetben, hogy ilyen fiatalon (X. osztály végén) Szatmárnémeti egyik legnagyobb, legismertebb és legkedveltebb kereskedelmi rádiójába (Samtel Rádió) bekerült két srác a Kölcseyből, akik ott az iskolarádiót vitték. Ez így is maradt két évig, míg majd a rádió (sajnos) megszűnt (kereskedelmi döntéseknek köszönhetően). Az azonban nem kérdés, hogy ez az időszak volt eddigi életem legizgalmasabb és legboldogabb fejezete!

Bár kissé elkalandoztam, de annyira mégsem hiszen a 20 éves találkozó alatt nekem ezek az emlékek is előjöttek. Közben meg egy plátói szerelem, aztán pedig az első igazi szerelem is ugyanezen évek alatt voltak. Nem túlzás, ha akkori és mostani fejjel is azt állítom, hogy minden téren boldogság volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam milyen az, amikor egyensúlyban van az életem. 

Az utolsó év - mint gondolom sokaknak - nekünk is felkavaró, érzelmekben és élményekben is gazdag volt. Az érettségi vizsgára készülve megannyi bizalmatlanság vett körbe bennünket: hogyan tovább? Ki merre? Mi lesz velünk most, hogy négy év után itt ennek a fejezetnek vége? Az élet és az idő azonban nem törődött mindezekkel így ment minden tovább és mi egyszer csak kiestünk az addig stabil és biztonságosnak ítélt környezetből, valamint beléptünk a tényleges, nagybetűs életbe. Ehhez viszont nagyban hozzájárult, hogy kiváló oktatóink voltak, akik nemcsak az adott területen/szakterületen próbáltak bennünket tanítani, hanem bizony olykor felkészíteni erre a bizonyos nagybetűs életre!

Emlékszem, hogy a 10 éves találkozót még 2014-ben úgy éltem meg, hogy sok idő telt el és nagyon lassan, azonban most a 20 éves osztálytalálkozó esetében többször feltettem magamnak a kérdést, hogy hova lett az elmúlt 10 esztendő?! Tudom, hogy az idő múlása (a másodpercek, percek, órák, napok, hónapok, évek) nem változott, mégis mintha minden felgyorsult volna körülöttünk, mintha azok a homokszemek még gyorsabb tempóban szétfolynának a markunkból (bármennyire is szorongatnám, lassítanám a folyamatot).

Ha már az idő: köszönöm egykori osztálytársaimnak a most megélt két napot! Jó volt újra együtt lenni és kizárni a jelenlegi életem körülötti dolgokat! Kívánom magunknak, hogy legyen még részünk sok hasonló, emlékezetes és tartalmas találkozásokban! XII. C volt, van és reményeim szerint lesz is! Vigyázzatok magatokra!

"Ilyenek voltunk, vadak és jók,

Bűnösök közt is ártatlanok.

Ilyenek voltunk, és marad egy jel,

Amit itt hagyunk, ha indulni kell."


2024. február 13.

Csökkennek a védőangyalok, avagy a veszteségek margójára

Még fél esztendő sem telt el és ismét veszteség ért. Még akkor is, ha most nem családtag, az érzés ugyanúgy rossz, kellemetlen, fájdalmas. Először a sokk és döbbenet, majd a tagadás, miközben tudom, hogy ilyenkor kvázi magamat gyászolom egy kissé mivel ismét elvesztettem egy számomra fontos, értékes embert, aki még viszonylag fiatal koromban meglátott bennem valamit, amit akkor igazából én még nem is tudtam. 

Emlékszem, hogy első alkalommal még szülővárosomban ismerkedtem meg vele, vendégoktatóként érkezett a Budapesti Corvinus Egyetemről. Már akkor is értékes volt, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozatának magyar nyelvű képzését erősítette néhány Corvinus-os oktató, de akkor még nem sejtettem, hogy ez egy hosszabb út kezdete volt. 2006-ban a Leonardo da Vinci ösztöndíjjal lehetőségem volt egy félévet eltölteni Budapesten és a tanulmányaimat a BCE akkori Közszolgálati Tanszékén végezni. Rajtam kívül még négyen érkeztünk az ösztöndíjprogram részeként a BBTE-ről, és ő volt az oktató, aki menedzselt bennünket, olyannyira, hogy az oktatási részen túl még Egerre is szervezett nekünk egy pár napos programot. Aztán 2007 tavaszán ismét oktatott egy tárgyat az utolsó félévemben (egyetemi alapképzés). 

2010-ben a mesterképző utolsó előtti félévét ismét a Corvinus-on töltöttem el. Az utolsó napokban sokáig beszélgettünk az irodájában és akkor felvetette nekem: „Márk, talpraesett, ambiciózus fiatalember, és úgy tapasztalom, hogy határozott és elkötelezett elképzelései vannak az oktatás iránt, nem gondolja, hogy érdemes lenne itt nálunk megpróbálkoznia a doktorival?” (megj.: aki nem ismer annyira, annak tudnia kell, hogy a középiskolai tanulmányaim alatt nem voltam egy elittanuló típus, de rossz sem, lényegében boldog voltam, ha az osztály legjobb 10 nebulója között végeztem, és a tanulás helyett a szerelem, meg a rádiózás dominált az akkori életemben; komolyabb elköteleződés az egyetemi évek alatt jelentkezett, amikor elkezdtem eljátszadozni az egyetemi oktatás gondolatával). Nem mondtam egyből igen-t mert úgy voltam vele, hogy bőven elég lesz nekem az angol nyelvű mesterképzés. Viszont kis gondolkodási idő után elhatároztam, hogy ha kaptam egy ilyen kedves invitációt, akkor arra nem mondhatok nemet. Így történt, hogy 2011-től elkezdtem a doktori tanulmányaimat az ő témavezetése alatt. Nem mondom, hogy egyszerű vagy könnyű volt a következő néhány év, sőt (!) volt jó néhány kihívás, de közben sok érdekes lehetőség is (pl. eljuthattam egy fél évig Leuven-be, de előtte még Bergenbe, vagy éppen Edinburgh-ba – csak, hogy pár különleges emléket felidézzek). 

A doktori védésem sem volt egy sétagalopp: a külső környezeti tényezőkön túl (kis, szellőzetlen terem, irtó nagy hőség) még a bizottsággal is meg kellett vívnom. Ő azonban töretlenül hitt bennem és a munkámban, mivel tudta, hogy mennyi időm, energiám volt benne. Én pedig nem akartam csalódást okozni sem magamnak, de neki sem. Szó szerint Ő több volt, mint egy egyetemi tanár! Mentor, témavezető, őrangyal! Ma tudtam meg, hogy Jenei György professzor úr már az égi karon oktat! Hiányzik, de az évek során megszerzett élményeket és közös emlékeket magammal viszem! Ugyanakkor ez a hír még jobban felerősítette benne az #ÉlőKapcsolatokÉve koncepciómat! Jó lenne, ha a veszteségek után most már jönne egy kis jó is!  

"Engedjük el halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást. Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki!"

Most pedig ezzel a közös fotóval veszek búcsút őrangyalomtól Jenei Györgytől!