Lássuk csak: 18 év, 9 hónap. Összesen ennyi időt ölelt fel a média, de leginkább a rádiózás az eddigi életemből. Hogy kinek/minek a hatására léptem erre az útra? Jó kérdés és eddig nem is különösebben gondolkodtam el ezen, hisz senki nem tette föl nekem ezt a kérdést. Talán az akkori varázsa, kiegészülve a fiatalsággal és kíváncsisággal hisz első körben a gimnáziumi évekkel ismerkedtem meg a műfajjal (az iskolarádió egyik oszlopos tagjaként a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban). A mi időnkben még kisebb műsorelemeket becsempésztünk a szünetekbe, nem csak a zene szólt (hisz az még önmagában nem jelent rádiózást). Máskor meg egy-egy különleges rendezvényen szóltunk így vagy úgy (pl. gólyabál, vagy a sportnapokon, de hagyományosan a ballagásoknál mi nyújtottuk a technikai – hangosítás, zenei elemek – támogatást).
Innen, szinte ezzel párhuzamosan sikerült belecsöppenni a professzionális rádiózásba 2 év és 2 hónap a Samtel Rádiónál (abban az időben a város egyik legnagyobb kereskedelmi rádiója). Azt hiszem, hogy az itt töltött időszak jelentette számomra igazán azt, amikor beleszerettem ebbe az egész világba. Top 10, Kívánságműsor, Best of…A legjobbak legjobbjai. Ezek voltak az általam vezetett adások és mindegyikben lubickoltam. A szerkesztőség, stúdiók, a teljes csapat szinte olyan volt akkor nekem, mint a második családom. Innen nem önszántamból jöttem el, hanem egy nagyobb cég felvásárolta a szervezetet és a rádiós részlegre nem volt igény, amit egyébként az egyik társtulajdonos vett meg, majd az új rádió indulásával gálánsan felajánlotta, hogy maradhat a magyar nyelvű adás (igaz rövidebb műsorsávval), azonban fizetést nem tud biztosítani nekünk.
Jött egy nagyobb szakadék, de aztán jó néhány évvel később megtalált egy másik lehetőség, ezúttal a helyi televíziónál (Szatmár Tv). Itt nem nagyon találtam a helyem és bár szerettem az adásokat készíteni, de valahogy életidegennek éreztem a képi világot ezért körülbelül fél év után kiléptem.
Újabb hosszabb szünet után és az egyetemi tanulmányaim révén Budapestre sodort az élet, ahol természetesen másfajta lüktetése volt az életnek, mint Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Kerestem is sokáig a helyem, és ebben nagy segítség volt a Golgota Rádió közössége, ahol két éven át szolgáltam. Menet közben - némi családi finom biztatás hatására - jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által hirdetett szakirányú továbbképzésre. Ennek keretében lehetőség nyílt egy gyakornoki programra a közmédián belül. A program végén pedig teljes állást kínáltak nekem és röviden így esett, hogy csaknem 8 éven át a televíziós rövidke kitérő mellett és utána a Kossuth Rádióban szolgálhattam a hazát. Mondanom sem kell, hogy bekerülni a Kossuthba egy álom volt, amit addig nem nagyon tudtam elképzelni. Bár napjainkban kígyót, békát kiabálnak a közmédiára, mégis én szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan mentorom volt (hivatalosan, vagy akikre én tekintettem úgy) akiktől a szakma rejtelmeit elleshettem, elsajátíthattam. Ami pedig a környezetet illeti (a Krónika szerkesztősége és a hírszerkesztőség is egyfajta második családként funkcionált: itt ismertem még egy-két őrangyalomat és jó néhány barátot).
Hogy ilyen sok idő után miért léptem ki, az meglehetősen összetett kérdés és felérne egy külön bejegyzéssel, mindenesetre nem bántam meg a döntésem. Ez ugyanis lehetővé tette azt, hogy felfedezzem a Trend FM-et. Itt eleinte furcsa változásokat éltem meg és fedeztem fel azt, hogy mennyiben más és felszabadító egy kisebb rádióban lenni és alkotni. Ugyanakkor a Kossuth Rádióban szerzett tapasztalatokat itt tudtam kamatoztatni igazán és ezt a rádió vezetősége is hamar észrevette: így a kezdeti hírszerkesztői feladat mellé hamarosan bejött a napi szerkesztői pozíció és majd a saját műsorom (BorMárka). Sőt ez utóbbi által vált lehetővé az, hogy még egy elemet a bakancslistámról lehúzhatok (ez pedig egy helyszíni, élő rádiós kitelepülés, ami ráadásul kétszer is megadatott).
Most már a jelenben vagyunk: hosszas gondolkodás után egy újabb döntésen túl, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy egy újabb fejezet lezárul. Most a fogasra akasztom a fejhallgatót és a mikrofon elől sem hangzik már el az, hogy a „hírszerkesztőt Gál Márkot hallják”, vagy éppen a „kóstolásra fel!” amivel rendszerint a BorMárka adások végén köszöntem el (apropó, a BorMárkával kapcsolatban lesz külön bejegyzésem, de csupán a szeptemberi záróakkord után). Érdekes gondolatok járnak most át ahogy ezeket a sorokat kiírtam magamból, de tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most pár nap szusszanás, lezárom ezt a fejezetet, hogy aztán elkezdhessem írni a következőt.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése