Még fél esztendő sem telt el és ismét veszteség ért. Még akkor is, ha most nem családtag, az érzés ugyanúgy rossz, kellemetlen, fájdalmas. Először a sokk és döbbenet, majd a tagadás, miközben tudom, hogy ilyenkor kvázi magamat gyászolom egy kissé mivel ismét elvesztettem egy számomra fontos, értékes embert, aki még viszonylag fiatal koromban meglátott bennem valamit, amit akkor igazából én még nem is tudtam.
Emlékszem, hogy első alkalommal még szülővárosomban ismerkedtem meg vele, vendégoktatóként érkezett a Budapesti Corvinus Egyetemről. Már akkor is értékes volt, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozatának magyar nyelvű képzését erősítette néhány Corvinus-os oktató, de akkor még nem sejtettem, hogy ez egy hosszabb út kezdete volt. 2006-ban a Leonardo da Vinci ösztöndíjjal lehetőségem volt egy félévet eltölteni Budapesten és a tanulmányaimat a BCE akkori Közszolgálati Tanszékén végezni. Rajtam kívül még négyen érkeztünk az ösztöndíjprogram részeként a BBTE-ről, és ő volt az oktató, aki menedzselt bennünket, olyannyira, hogy az oktatási részen túl még Egerre is szervezett nekünk egy pár napos programot. Aztán 2007 tavaszán ismét oktatott egy tárgyat az utolsó félévemben (egyetemi alapképzés).
2010-ben a mesterképző utolsó előtti félévét ismét a Corvinus-on töltöttem el. Az utolsó napokban sokáig beszélgettünk az irodájában és akkor felvetette nekem: „Márk, talpraesett, ambiciózus fiatalember, és úgy tapasztalom, hogy határozott és elkötelezett elképzelései vannak az oktatás iránt, nem gondolja, hogy érdemes lenne itt nálunk megpróbálkoznia a doktorival?” (megj.: aki nem ismer annyira, annak tudnia kell, hogy a középiskolai tanulmányaim alatt nem voltam egy elittanuló típus, de rossz sem, lényegében boldog voltam, ha az osztály legjobb 10 nebulója között végeztem, és a tanulás helyett a szerelem, meg a rádiózás dominált az akkori életemben; komolyabb elköteleződés az egyetemi évek alatt jelentkezett, amikor elkezdtem eljátszadozni az egyetemi oktatás gondolatával). Nem mondtam egyből igen-t mert úgy voltam vele, hogy bőven elég lesz nekem az angol nyelvű mesterképzés. Viszont kis gondolkodási idő után elhatároztam, hogy ha kaptam egy ilyen kedves invitációt, akkor arra nem mondhatok nemet. Így történt, hogy 2011-től elkezdtem a doktori tanulmányaimat az ő témavezetése alatt. Nem mondom, hogy egyszerű vagy könnyű volt a következő néhány év, sőt (!) volt jó néhány kihívás, de közben sok érdekes lehetőség is (pl. eljuthattam egy fél évig Leuven-be, de előtte még Bergenbe, vagy éppen Edinburgh-ba – csak, hogy pár különleges emléket felidézzek).
A doktori védésem sem volt egy sétagalopp: a külső környezeti tényezőkön túl (kis, szellőzetlen terem, irtó nagy hőség) még a bizottsággal is meg kellett vívnom. Ő azonban töretlenül hitt bennem és a munkámban, mivel tudta, hogy mennyi időm, energiám volt benne. Én pedig nem akartam csalódást okozni sem magamnak, de neki sem. Szó szerint Ő több volt, mint egy egyetemi tanár! Mentor, témavezető, őrangyal! Ma tudtam meg, hogy Jenei György professzor úr már az égi karon oktat! Hiányzik, de az évek során megszerzett élményeket és közös emlékeket magammal viszem! Ugyanakkor ez a hír még jobban felerősítette benne az #ÉlőKapcsolatokÉve koncepciómat! Jó lenne, ha a veszteségek után most már jönne egy kis jó is!
"Engedjük el halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást. Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki!"
Most pedig ezzel a közös fotóval veszek búcsút őrangyalomtól Jenei Györgytől!

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése