2024. július 15.

Volt, van és remélem, lesz is XII. C!

Csak ülök, hallgatom a csendet és nézek ki az ablakon. Az utcán néhány autó kóricál majdhogynem beolvadva a felhevült aszfaltba. Embereket nemigen látok, talán a hőség, talán a vasárnap, vagy esetleg az elmúlt két nap miatt éjszakába nyúló találkozók miatt. Közben meg gondolkodom és egyre inkább feldolgozom az elmúlt két nap történéseit. Egy valóságos időutazás! 

Nem vagyok naiv, tudom, hogy - olykor sajnos - nem lehet visszamenni az időben és jóvátenni dolgokat, de itt most nem is erről volt/van szó. Sokkal inkább emlékképek előhívása, mint egy régi diavetítővel. Csak úgy pörögtek a képek egykori énemről, egy bizonyos épületről, egyik-másik osztályról, osztálytársakról, akikkel 4 éven át szinte egyfajta családot alkottunk. Persze, nem voltunk egyformák és természetesen összekötött bennünket az oktatási rendszer: voltak örömet, és olykor bánatot, nehézséget okozó időszakok, DE volt bennünk egy közös: az összetartás. Ezen kívül nyitottság, kommunikáció, kíváncsiság, bátorság, vakmerőség és kísérletezés (olykor feszegetve a saját, tanáraink és a rendszer határait is). Évről évre, lépésről, lépésre együtt haladtunk ezen a csodálatos, ám kanyargós útvonalon.

Kilencedik osztályban még minden új volt: kilépve az általános iskola kereteiből egy új világ nyílt meg előttem. Persze, mondhatni, hogy annyi könnyedségem volt, hogy testvérem (aki három évvel idősebb) ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én kerültem, de ettől még nekem is  - ahogy osztálytársaimnak - minden új volt. Új környezet, pedagógusok, más jellegű tantárgyak stb. Viszont a nyitottságom már akkor is erős volt (sőt, szerintem erőteljesebb volt, mint napjainkban) így alakult ki az, hogy csatlakoztam a diákszövetséghez (KÖFEDISZ) ezen belül pedig beszippantott az iskolarádió. Ráadásul ezzel nem voltam egyedül, hiszen éppen a mi osztályunkból kerültünk ki hárman, akik átvettük a stafétabotot az akkori sulirádiós csapattól és úgy gondolom, hogy még újabb szintekre emeltük azt. Részben ennek volt köszönhető, hogy nagyjából történelmet írtunk a város történelmében legalább is abban a tekintetben, hogy ilyen fiatalon (X. osztály végén) Szatmárnémeti egyik legnagyobb, legismertebb és legkedveltebb kereskedelmi rádiójába (Samtel Rádió) bekerült két srác a Kölcseyből, akik ott az iskolarádiót vitték. Ez így is maradt két évig, míg majd a rádió (sajnos) megszűnt (kereskedelmi döntéseknek köszönhetően). Az azonban nem kérdés, hogy ez az időszak volt eddigi életem legizgalmasabb és legboldogabb fejezete!

Bár kissé elkalandoztam, de annyira mégsem hiszen a 20 éves találkozó alatt nekem ezek az emlékek is előjöttek. Közben meg egy plátói szerelem, aztán pedig az első igazi szerelem is ugyanezen évek alatt voltak. Nem túlzás, ha akkori és mostani fejjel is azt állítom, hogy minden téren boldogság volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam milyen az, amikor egyensúlyban van az életem. 

Az utolsó év - mint gondolom sokaknak - nekünk is felkavaró, érzelmekben és élményekben is gazdag volt. Az érettségi vizsgára készülve megannyi bizalmatlanság vett körbe bennünket: hogyan tovább? Ki merre? Mi lesz velünk most, hogy négy év után itt ennek a fejezetnek vége? Az élet és az idő azonban nem törődött mindezekkel így ment minden tovább és mi egyszer csak kiestünk az addig stabil és biztonságosnak ítélt környezetből, valamint beléptünk a tényleges, nagybetűs életbe. Ehhez viszont nagyban hozzájárult, hogy kiváló oktatóink voltak, akik nemcsak az adott területen/szakterületen próbáltak bennünket tanítani, hanem bizony olykor felkészíteni erre a bizonyos nagybetűs életre!

Emlékszem, hogy a 10 éves találkozót még 2014-ben úgy éltem meg, hogy sok idő telt el és nagyon lassan, azonban most a 20 éves osztálytalálkozó esetében többször feltettem magamnak a kérdést, hogy hova lett az elmúlt 10 esztendő?! Tudom, hogy az idő múlása (a másodpercek, percek, órák, napok, hónapok, évek) nem változott, mégis mintha minden felgyorsult volna körülöttünk, mintha azok a homokszemek még gyorsabb tempóban szétfolynának a markunkból (bármennyire is szorongatnám, lassítanám a folyamatot).

Ha már az idő: köszönöm egykori osztálytársaimnak a most megélt két napot! Jó volt újra együtt lenni és kizárni a jelenlegi életem körülötti dolgokat! Kívánom magunknak, hogy legyen még részünk sok hasonló, emlékezetes és tartalmas találkozásokban! XII. C volt, van és reményeim szerint lesz is! Vigyázzatok magatokra!

"Ilyenek voltunk, vadak és jók,

Bűnösök közt is ártatlanok.

Ilyenek voltunk, és marad egy jel,

Amit itt hagyunk, ha indulni kell."


Nincsenek megjegyzések: