2024. február 13.

Csökkennek a védőangyalok, avagy a veszteségek margójára

Még fél esztendő sem telt el és ismét veszteség ért. Még akkor is, ha most nem családtag, az érzés ugyanúgy rossz, kellemetlen, fájdalmas. Először a sokk és döbbenet, majd a tagadás, miközben tudom, hogy ilyenkor kvázi magamat gyászolom egy kissé mivel ismét elvesztettem egy számomra fontos, értékes embert, aki még viszonylag fiatal koromban meglátott bennem valamit, amit akkor igazából én még nem is tudtam. 

Emlékszem, hogy első alkalommal még szülővárosomban ismerkedtem meg vele, vendégoktatóként érkezett a Budapesti Corvinus Egyetemről. Már akkor is értékes volt, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozatának magyar nyelvű képzését erősítette néhány Corvinus-os oktató, de akkor még nem sejtettem, hogy ez egy hosszabb út kezdete volt. 2006-ban a Leonardo da Vinci ösztöndíjjal lehetőségem volt egy félévet eltölteni Budapesten és a tanulmányaimat a BCE akkori Közszolgálati Tanszékén végezni. Rajtam kívül még négyen érkeztünk az ösztöndíjprogram részeként a BBTE-ről, és ő volt az oktató, aki menedzselt bennünket, olyannyira, hogy az oktatási részen túl még Egerre is szervezett nekünk egy pár napos programot. Aztán 2007 tavaszán ismét oktatott egy tárgyat az utolsó félévemben (egyetemi alapképzés). 

2010-ben a mesterképző utolsó előtti félévét ismét a Corvinus-on töltöttem el. Az utolsó napokban sokáig beszélgettünk az irodájában és akkor felvetette nekem: „Márk, talpraesett, ambiciózus fiatalember, és úgy tapasztalom, hogy határozott és elkötelezett elképzelései vannak az oktatás iránt, nem gondolja, hogy érdemes lenne itt nálunk megpróbálkoznia a doktorival?” (megj.: aki nem ismer annyira, annak tudnia kell, hogy a középiskolai tanulmányaim alatt nem voltam egy elittanuló típus, de rossz sem, lényegében boldog voltam, ha az osztály legjobb 10 nebulója között végeztem, és a tanulás helyett a szerelem, meg a rádiózás dominált az akkori életemben; komolyabb elköteleződés az egyetemi évek alatt jelentkezett, amikor elkezdtem eljátszadozni az egyetemi oktatás gondolatával). Nem mondtam egyből igen-t mert úgy voltam vele, hogy bőven elég lesz nekem az angol nyelvű mesterképzés. Viszont kis gondolkodási idő után elhatároztam, hogy ha kaptam egy ilyen kedves invitációt, akkor arra nem mondhatok nemet. Így történt, hogy 2011-től elkezdtem a doktori tanulmányaimat az ő témavezetése alatt. Nem mondom, hogy egyszerű vagy könnyű volt a következő néhány év, sőt (!) volt jó néhány kihívás, de közben sok érdekes lehetőség is (pl. eljuthattam egy fél évig Leuven-be, de előtte még Bergenbe, vagy éppen Edinburgh-ba – csak, hogy pár különleges emléket felidézzek). 

A doktori védésem sem volt egy sétagalopp: a külső környezeti tényezőkön túl (kis, szellőzetlen terem, irtó nagy hőség) még a bizottsággal is meg kellett vívnom. Ő azonban töretlenül hitt bennem és a munkámban, mivel tudta, hogy mennyi időm, energiám volt benne. Én pedig nem akartam csalódást okozni sem magamnak, de neki sem. Szó szerint Ő több volt, mint egy egyetemi tanár! Mentor, témavezető, őrangyal! Ma tudtam meg, hogy Jenei György professzor úr már az égi karon oktat! Hiányzik, de az évek során megszerzett élményeket és közös emlékeket magammal viszem! Ugyanakkor ez a hír még jobban felerősítette benne az #ÉlőKapcsolatokÉve koncepciómat! Jó lenne, ha a veszteségek után most már jönne egy kis jó is!  

"Engedjük el halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást. Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki!"

Most pedig ezzel a közös fotóval veszek búcsút őrangyalomtól Jenei Györgytől!


 

2023. december 29.

Jó, hogy vége!

2023: biztos, hogy nem lesz benne nálam a top 3-ban (röviden). A hosszabb visszatekintés: 2022-ből „néhány” vizsgadolgozatot sikerült áthoznom az év elejére. Lehet, hogy ez meghozta azt, hogy egész évben dolgozni fogok ugyanis ez nagyon is így volt. Olyannyira, hogy néha megint azt kezdtem érezni, hogy a munkámnak élek, és ez az utóbbi 2-3 hónapban kezdett kulminálódni, aminek egyenes következménye, hogy gyakrabban mindennapi taposómalomnak éreztem az életem. Február mégis adott egy kis nyugalmat miután a több száz vizsgadolgozat, majd záróvizsgáztatás is lement. Visszajöttem töltődni néhány napra szülővárosomba és egy csodás februári napon sétáltam is egy kiadósat a városban felkeresve egykori általános iskolámat, aztán a gimnáziumot és a város olyan pontjait, ahol ezekben a korábbi években szívesen töltöttem az időt (persze sok közülük már nem létezik, vagy nem úgy néz ki, mint akkor). Sok év után idén végre szabadnapként élhettem meg március 15-ét, és felhőtlenül ünnepelhettem meg családi körben húsvétot. 

A jó idő beköszöntével megkezdődtek a szabadtéri programok, sőt idén június elején egy különleges programon is kipróbálhattam magam a Gourmet Fesztiválon a Lajver borbirtok fogadóóráját én tartottam meg (megj. március óta pedig a „hónap bora” ajánló cikkeket én készítem – ezt is élvezem). Érdekes élmény volt fesztivállátogatókkal beszélgetni a borokról úgy, hogy most ők kérdeztek engem. Júliusban kicsit kettős érzések mentén, de pár napra sikerült kikapcsolódnom Szekszárdon, ahol alaposan elmerülhettem a borvidékben. Majd egy jó barátnak köszönhetően néhány napos tényleges kiszakadás a hétköznapok testi-lelki fáradalmai alól, irány Donovaly. Augusztus első napjaiban még egy kis WestEnd Borpiknik jó társaságban, majd jött a mélypont: első körben azzal, hogy lelkipásztoraim szolgálata véget ért, s így bizonyos szempontból árva lettem (azonban az Úr csodásan működik és van folytatás egy fáklyaként működő jóbarát személyében), és a hó végén elvesztettem szeretett Nagypapámat (a gyásznak szakaszait meg- és átélve még a mai napig sem 100 százalékos a lelki sebek gyógyulása). Ebből nehezen tudtam felállni, de ez az időszak arra jó volt, hogy összegezhetem ki az a maroknyi néhány ember, aki érdeklődik irántam és törődik velem. 

Sok idő nem volt a lelki sebek gyógyulására hiszen máris jött életem első élő, helyszíni rádiós kitelepülése ráadásul egy olyan rendezvényen, ami szívügyem: irány a Budapest Borfesztivál, ahol a második nap a Trend FM délután élőben jelentkezett. Itt megjegyzem, hogy április indulásunk óta összesen 34 adást (plusz 4 ismétlő) élt meg az év végéig a BorMárka. Köszönöm barátaimnak: Zilai Zoltánnak és Antal Gábornak, hogy hittek/hisznek ebben a projektben és segítettek megvalósítani egy újabb elemet a bakancslistámról. Szeptember közepe azt is jelentette, hogy elkezdődött egy újabb (meglehetősen nehézkes, kihívásokban gazdag) egyetem tanév. Októberben jött egy újabb kiadása a házi Oktoberfestnek és a hó végén (bár szeptemberben jártam ott először) ismét sikerült eljutnom a kis Túrterebesi Református templomba, ahol mostanra már kezdek új otthonra lelni. Ha már október vége, november eleje: ez volt a következő lelket megpróbáló mérföldkő, de túl lendültünk rajta. Aztán megéltem egy újabb Borest a Borakadémián rendezvényt, ahol rendszerint bemutatkoznak az Év Bortermelője Magyarországon díj jelöltjei, és ha már borok, akkor képzeljétek idén megadtuk a módját és családilag megünnepeltük Szent Márton napját (természetesen, új borokat fogyasztva). Ha már ünnep: egy évvel öregebb, akarom mondani fiatalabb lettem és most az elmúlt héten családi körben megültük karácsonyt is. 

Olykor az volt az érzésem, hogy csak győzzek nem elsüllyedni az események sodrásában, de tudjátok még a legsötétebb órákban is előbb-utóbb jött kis extra erő, segítség, hol egyik-másik védőangyalomnak köszönhetően, hol pedig Istennek köszönhetően. Most az elmúlt hetekben, amikor éreztem, hogy újabb komolyabb döntések előtt állok sokáig agyaltam (ez jellemző rám), aztán pedig kiült rajtam egy nyugodt határozottság és elindítottam a dominót úgy, hogy közben minden korábbi aggodalom szertefoszlott. Most már érzem és tudom, hogy a válaszút közel. Ideje rendezni a dolgokat magam körül (amolyan nagytakarítás jelleggel) szakmailag, emberileg egyaránt. Így az új esztendőben kapcsolatok leépítése van kilátásban (nem csak itt a Facebook-on) és ezzel párhuzamosan a fontosak megőrzése, megerősítése. Ezen kívül elindulok egyik irányba ahelyett, hogy tovább álldogálnék a válaszút táblái előtt folyamatosan cipelve a munka szűnni nem akaró terheit. Párkapcsolatilag idén sem történt kedvező változás, de legalább nem adtam fel, próbálkozásokból nem volt hiány. Meglehet, hogy rosszul válogatok, vagy csak nem jó helyen keresek, de bízom abban, hogy ez is kialakul, ha éppen úgy kell lennie. Hiszem, hogy jó dolgok várnak rám, hiszen egy rossz év után jönnie kell egy jónak is. Ami pedig tőlem és rajtam múlik, hajlandó vagyok belefektetni az energiát, hogy úgy legyen! Itt most ez a fejezet szerencsére vége, de holnaptól kezdődik egy újabb. Boldog/boldogabb új esztendőt! Vigyázzatok magatokra!


 

2023. szeptember 1.

A végső búcsú!

Tudtam és tudtuk, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, mégis úgy gondolom, hogy a családból erre senki nem volt felkészülve. Eleinte még – naivan – reménykedtem abban, hogy a szinten tartás sikeres(ebb) lesz, de amikor július végén haza siettem már láttam, hogy ez egyáltalán nem biztos. Ugyanekkor szembesültem az egyik legrosszabbal: a tehetetlenség érzésével, amikor mindeneddel segítenél, de egyszerűen nem tudsz. Akkor nagyon fájdalmas volt azzal szembesülnöm, hogy az akkori találkozáskor már nem ismertél meg, mégis abba kapaszkodtam, hogy legalább láthattalak, de akkor még nem akartam elfogadni, hogy ez a búcsú pillanata. Így az élet, (meg ez a remek dolog, amit munkának hívnak) visszaszólított Budapestre, és teljes gőzzel kellett tolnom a munka szekerét. Majd jött a múlt hétvége, amikor végül programváltozás miatt úgy döntöttem, hogy néhány napra ismét haza utazom és még két napig láthattalak: szombaton még apró sikerélménynek éltem meg, amikor köszöntésemre csillogó szemekkel és kis mollyal, ahogy régen rám néztél és azt mondtad lelkesen: „Sziasztok!!!” Ez még egy aprócska reménycsillag volt, de aztán eljött a hétfő, amikor próbáltam magamban visszanyomni a gondolatot, hogy ez lehet az utolsó alkalom itt a földön, hogy veled lehetek. Azt viszont nagyon nehezen tudtam megemészteni, amikor elköszönésemkor szomorúan, lemondóan mondtad, de tiszta pillanatként: „kérlek, segítsetek felállni, mert ez így már nagyon nem élet”. Sajnos ezek a szavak sokáig velem fognak maradni, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy a jó Isten talán ezért dönthetett úgy, hogy kiszabadít a földi elfáradt testből, ami már-már börtön volt neked.

A nagyszülők (szerencsésebb esetben) nem csupán családi kapcsolat, hanem kísérők, őrangyalok is egyben. Nagyon sokat köszönhetek Nagytatámnak: Édesapám mellett ő is tanítgatott, bátorított amikor gyerekként tanulgattam bicajozni, de jobban belegondolva ő, valamint az évenkénti szüretek vittek közel, közelebb akkor még a musthoz, majd magához a borhoz is. Sőt, azon is eltöprengtem, hogy kitől tanulhattam, leshettem el ezt a beszédességet, hiszen a család többi tagja nem kimondottan erős, vagy szeret túlzottan sokat beszélni. És bizony, Nagypapa volt az, aki nemcsak szívesen mesélt, hanem beszélgetett is velünk, vagy a faluban az emberekkel. Nyaranta, amikor csak náluk voltam, mindig vele tartottam, amikor indulni kellett bevásárolni a boltból. Ezek jóformán kisebb kalandok voltak, mert míg eljutottunk a boltig (vagy olykor boltokig) mindig volt legalább 2-3 ember, akivel úgy futottunk össze, hogy beszélgetés is lett belőle. Sőt, talán neked volt jelentős hozzájárulásod abban is, hogy az ifjú éveim alatt, amikor meglehetősen távolabb kerültem Istentől, mégis visszataláltam az útra. Azt sem felejtem, hogy valahányszor volt egy-egy hosszabb párkapcsolatom, mindig örömmel töltött el téged is. Tudom, és fáj, hogy amióta viszont szingliként létezem, hányszor megfogalmaztad, hogy csak azt szeretnéd megélni, hogy ismét rátaláljak valakire, akivel boldog lehetek. Ez sajnos nem jött össze, de ígérem Nagyapa, hogy nem adom fel! Az elmúlt két napban régi képek között keresgélve végül erre a 2021 karácsonyában készült képre esett a választásom. Itt még jól voltál és együtt tudtuk megélni az ünnep boldog perceit! 

Most még a fájdalom érzése nagyon erős, de remélem, hogy én és a család többi tagja is valahogy kilábalunk ebből, ha más nem Isten és az idő segítségével! Te pedig odafönn vigyázz magadra és ha teheted, akkor kicsit ránk is!

"Az igaznak emlékezete áldott!" (Példabeszédek 10:7)