Tudtam és tudtuk, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, mégis úgy gondolom, hogy a családból erre senki nem volt felkészülve. Eleinte még – naivan – reménykedtem abban, hogy a szinten tartás sikeres(ebb) lesz, de amikor július végén haza siettem már láttam, hogy ez egyáltalán nem biztos. Ugyanekkor szembesültem az egyik legrosszabbal: a tehetetlenség érzésével, amikor mindeneddel segítenél, de egyszerűen nem tudsz. Akkor nagyon fájdalmas volt azzal szembesülnöm, hogy az akkori találkozáskor már nem ismertél meg, mégis abba kapaszkodtam, hogy legalább láthattalak, de akkor még nem akartam elfogadni, hogy ez a búcsú pillanata. Így az élet, (meg ez a remek dolog, amit munkának hívnak) visszaszólított Budapestre, és teljes gőzzel kellett tolnom a munka szekerét. Majd jött a múlt hétvége, amikor végül programváltozás miatt úgy döntöttem, hogy néhány napra ismét haza utazom és még két napig láthattalak: szombaton még apró sikerélménynek éltem meg, amikor köszöntésemre csillogó szemekkel és kis mollyal, ahogy régen rám néztél és azt mondtad lelkesen: „Sziasztok!!!” Ez még egy aprócska reménycsillag volt, de aztán eljött a hétfő, amikor próbáltam magamban visszanyomni a gondolatot, hogy ez lehet az utolsó alkalom itt a földön, hogy veled lehetek. Azt viszont nagyon nehezen tudtam megemészteni, amikor elköszönésemkor szomorúan, lemondóan mondtad, de tiszta pillanatként: „kérlek, segítsetek felállni, mert ez így már nagyon nem élet”. Sajnos ezek a szavak sokáig velem fognak maradni, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy a jó Isten talán ezért dönthetett úgy, hogy kiszabadít a földi elfáradt testből, ami már-már börtön volt neked.
A nagyszülők (szerencsésebb esetben) nem csupán családi kapcsolat, hanem kísérők, őrangyalok is egyben. Nagyon sokat köszönhetek Nagytatámnak: Édesapám mellett ő is tanítgatott, bátorított amikor gyerekként tanulgattam bicajozni, de jobban belegondolva ő, valamint az évenkénti szüretek vittek közel, közelebb akkor még a musthoz, majd magához a borhoz is. Sőt, azon is eltöprengtem, hogy kitől tanulhattam, leshettem el ezt a beszédességet, hiszen a család többi tagja nem kimondottan erős, vagy szeret túlzottan sokat beszélni. És bizony, Nagypapa volt az, aki nemcsak szívesen mesélt, hanem beszélgetett is velünk, vagy a faluban az emberekkel. Nyaranta, amikor csak náluk voltam, mindig vele tartottam, amikor indulni kellett bevásárolni a boltból. Ezek jóformán kisebb kalandok voltak, mert míg eljutottunk a boltig (vagy olykor boltokig) mindig volt legalább 2-3 ember, akivel úgy futottunk össze, hogy beszélgetés is lett belőle. Sőt, talán neked volt jelentős hozzájárulásod abban is, hogy az ifjú éveim alatt, amikor meglehetősen távolabb kerültem Istentől, mégis visszataláltam az útra. Azt sem felejtem, hogy valahányszor volt egy-egy hosszabb párkapcsolatom, mindig örömmel töltött el téged is. Tudom, és fáj, hogy amióta viszont szingliként létezem, hányszor megfogalmaztad, hogy csak azt szeretnéd megélni, hogy ismét rátaláljak valakire, akivel boldog lehetek. Ez sajnos nem jött össze, de ígérem Nagyapa, hogy nem adom fel! Az elmúlt két napban régi képek között keresgélve végül erre a 2021 karácsonyában készült képre esett a választásom. Itt még jól voltál és együtt tudtuk megélni az ünnep boldog perceit!
Most még a fájdalom érzése nagyon erős, de remélem, hogy én és a család többi tagja is valahogy kilábalunk ebből, ha más nem Isten és az idő segítségével! Te pedig odafönn vigyázz magadra és ha teheted, akkor kicsit ránk is!
"Az igaznak emlékezete áldott!" (Példabeszédek 10:7)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése