Olykor-olykor, meg megtalál egy érdekes gondolat, többnyire az olvasmányaim során. Valami olyasmi, ami elgondolkodtat és vagy magamévá teszem vagy nem, de leginkább azért szeretek ilyen jellegű dolgokkal foglalkozni mert mindig aktív gondolatra serkentenek.
Így történt ez ma is. Bár "kényszerhelyzetben" voltam, mert sikerült ismét lebetegednem, de legalább jut idő a pihenésre, olvasásra.
A fogalom, amivel kapcsolatosan úgy gondoltam, hogy legépelem ezt a néhány sort az az önbizalom. Dióhéjban azt bátran lehet állítani, hogy ezt mindig a siker- és kudarcélmények függvénye határozza meg. Vagyis ha több siker ér, mint kudarc, akkor jól érzem magam.
Itt jött egy-két érdekes gondolat, amit most idéznék: „Fontos megfogalmazni, hogy mi a különbség a kudarc és a „nem sikerült" élménye között. A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire.
A „nem sikerült" viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a „nem sikerült", de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
Ha félsz az újtól - mivel az új kihívásban benne van az ismeretlen, vagyis a kudarc (vagy a nem sikerült próbálkozás) lehetősége is, az pedig fájdalommal jár, és rettegsz a fájdalomtól -, akkor eleve nem fogsz új dologba belevágni. Ebből meg az következik, hogy soha nem lesz olyan szintű önbizalmad, amilyet szeretnél és amilyenre vágysz."
Ki, hogyan éli meg a siker- és kudarc, valamint a nem sikerült élményeit? Tudjuk ezeket megfelelően kezelni? Én ezzel sokáig küzdöttem, leginkább az utóbbi kettővel, mert hajlamos voltam ezeket a „szőnyeg alá söpörni", vagy egyszerűen úgy léptem tovább, hogy próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen negatív töltetű élményeknek. Komoly küzdelem volt, míg rájöttem, hogy akkor járok jól, ha ezekkel szembe nézek és feldolgozom őket. Viszont megérte: így már nem rágódom azon, hogy mi lett volna, ha vagy nem marcangol folyamatosan az az érzés, hogy vajon minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ez így és úgy legyen, vagy beleadtam apait, anyait, hogy megmutassam neki mit érzek iránta? Az élet már csak ilyen, érnek bennünket sikerek és kudarcok egyaránt, de fontos, hogy ott a lehetőség (döntési helyzet), hogy a kudarcból legyen inkább „nem sikerült", mert így jönni fog majd a várt önbizalom, a pozitív kisugárzás is.
2016. március 21.
2016. március 4.
Ezért szeretek tanítani
Ma, rendhagyó szemináriumi alkalom volt (pótoltam egy elmaradt órát).
Kísérleteztem, méghozzá úgy, hogy most (kivételesen) nem járt semmilyen negatív
következménnyel, ha valaki kihagyta ezt az órát. Ebből adódott, hogy
megkérdeztem azoktól, akik eljöttek, hogy miért tették.
Válasz 1 (mesteri képzés, végzős hallgatóktól): azért mert ebben a félévben ez az
egyetlen olyan óra, ami érdekel, és amikor tényleg oda akarok figyelni és nem
érzek késztetést arra, hogy a facebook-on lógjak, vagy a telefonom nyomkodjam.
Másik válasz: mert itt, így ahogyan az óra zajlik, és ahogy a tanár úr
felvázolja a táblára és elmagyarázza mindazt, ami a tananyag része, sokkal
jobban megértem, mintha csak a slide-okat olvasnám el otthon. Valamint jó ez az
óra, mert legalább most még eszünkbe jut, hogy vannak önálló gondolataink.
Szomorúan tapasztaltam, egy-két ilyen válasz után, hogy valami komoly
betegségben szenved a magyar felsőoktatás (is) (persze tisztelet a kivételnek).
Én úgy tudtam/tudom, hogy az egyetem azért jött létre, hogy egy szellemi,
gondolkodásra ösztönző műhelynek teremtsen egy formális közeget és nem pedig,
hogy jegy/kredit centrikusan csak erről szóljon az oktatás, hogy a tanár
"ledarálja" az anyagát (sok esetben a saját könyvéből) és cserébe azt
várja el, hogy ugyanazt visszakapja a vizsgán.
...és igen jól esett, hogy így érzik magukat az egyetemisták az óráimon. Nekem csupán az ilyen
visszajelzések miatt is megéri és megerősít abban is, hogy kitartsak az elveim,
elképzeléseim, módszereim mellett.
2016. március 1.
Mi is a szeretet?
A tegnap volt annyi lélegzetvételnyi időm, hogy elszaladjak átvenni egy
könyvet amit már közel 2 hete megrendeltem magamnak. Az este ahogy olvastam a
napi részeket, volt egy nagyon találó írás benne arról, hogy mi is a szeretet.
Elvégre ez egy olyan szó, amit mindannyian használunk, holott nem tudjuk igazán
jól meghatározni. Ha most egy gyors felmérést készítenék arról, hogy kinek mit
jelent a szeretet, nagy valószínűséggel több lenne az eltérő válasz.
„Ha azt mondjuk: valami jó érzelem, akkor abba a csapdába esünk, hogy nem szabunk határt, és például egy gyereknek a szeretet nevében olyat adunk, amire éppen nincs szüksége. Ha viszont túlságosan az értelmi, akarati oldalát hangsúlyozzuk, akkor igazolunk egy tanárt, aki például pusztán a „gyerekek érdekében", a jó nevelésükért megalázza őket, ha rosszat tesznek.
Csak tapogatózhatunk. Most azonban induljunk el egy másik irányból. Az élet két pólusa a tevékenység és a tétlenség, az aktivitás és a passzivitás, van, aki befogad, és van, aki megérkezik. A szeretet talán az, amelyik e kettő között megtalálja az egyensúlyt. Tehát az élet két nagy pólusát a szeretet hozza egyensúlyba.
A cselekvés-nem cselekvés kettőssége nagyon jól érzékelhető a szeretet himnuszában. Hiszen ha a szeretet szót elvesszük a szövegből, és elképzelünk egy embert, aki hosszútűrő, soha nem irigy, nem lobban haragra, mindent elfedez és így tovább, akkor nem feltétlenül a szeretet jut eszünkbe. Inkább egy nagyon visszafogott, az emberi lét tulajdonságait már-már nélkülöző robotra gondolhatnánk. Vagy magunk előtt lehet valaki, aki fekszik egy ágyban, és már nem képes semmire, csak csendesen mosolyog, és mindenre bólogat.
A szerető ember tehát az, aki képes nem cselekedni, amikor csendben kell lenni, de képes szólni és tenni, amikor erre van szükség. A szerető ember az, aki elfogadja a rossz körülményeket, képes beletörődni azokba, ugyanakkor képes ezekben pozitívan, örömmel jelen lenni, és jót tenni, tehát aktívvá válni. Az élet e nagy kettősségének az egyensúlyát kellene megtalálnunk, és akkor a szeretet titkához is eljutunk.
Ezt az egyensúlyt talán egy életen át keressük.”
„Ha azt mondjuk: valami jó érzelem, akkor abba a csapdába esünk, hogy nem szabunk határt, és például egy gyereknek a szeretet nevében olyat adunk, amire éppen nincs szüksége. Ha viszont túlságosan az értelmi, akarati oldalát hangsúlyozzuk, akkor igazolunk egy tanárt, aki például pusztán a „gyerekek érdekében", a jó nevelésükért megalázza őket, ha rosszat tesznek.
Csak tapogatózhatunk. Most azonban induljunk el egy másik irányból. Az élet két pólusa a tevékenység és a tétlenség, az aktivitás és a passzivitás, van, aki befogad, és van, aki megérkezik. A szeretet talán az, amelyik e kettő között megtalálja az egyensúlyt. Tehát az élet két nagy pólusát a szeretet hozza egyensúlyba.
A cselekvés-nem cselekvés kettőssége nagyon jól érzékelhető a szeretet himnuszában. Hiszen ha a szeretet szót elvesszük a szövegből, és elképzelünk egy embert, aki hosszútűrő, soha nem irigy, nem lobban haragra, mindent elfedez és így tovább, akkor nem feltétlenül a szeretet jut eszünkbe. Inkább egy nagyon visszafogott, az emberi lét tulajdonságait már-már nélkülöző robotra gondolhatnánk. Vagy magunk előtt lehet valaki, aki fekszik egy ágyban, és már nem képes semmire, csak csendesen mosolyog, és mindenre bólogat.
A szerető ember tehát az, aki képes nem cselekedni, amikor csendben kell lenni, de képes szólni és tenni, amikor erre van szükség. A szerető ember az, aki elfogadja a rossz körülményeket, képes beletörődni azokba, ugyanakkor képes ezekben pozitívan, örömmel jelen lenni, és jót tenni, tehát aktívvá válni. Az élet e nagy kettősségének az egyensúlyát kellene megtalálnunk, és akkor a szeretet titkához is eljutunk.
Ezt az egyensúlyt talán egy életen át keressük.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
