2018. június 22.

Doktor lettem

Még most is - amikor ezeket a sorokat írom - a bejegyzés címét olvasom, azon gondolkodom, hogy milyen furcsa érzés, amikor egy-egy hosszabb szakasz (fejezet) lezárul(t) az életemben. Mert ez valóban az volt ugyanis egy 7 éves időszak ért véget.
Pontosan ma egy hete volt a doktorrá avató ünnepség. A szertartást követően hivatalosan is a Budapesti Corvinus Egyetem doktora lettem és ezzel lezárult életemnek egy hosszú, tanulással, oktatással, kutatással és publikálással jellemezhető időszaka. Nem lettem tőle elbizakodott, de úgy érzem megerősítette az önbizalmam, továbbá egyfajta magabiztosságot is adott. Azt viszont nem felejtem, hogy a nagybetűs élet egy kimeríthetetlen megismerési és tanulási folyamat (akár szakmailag vagy magánéletileg). 
Az egyik kollégám (ő a szociológia doktori iskolán végzett) köszöntő beszédében röviden elmerült abban, hogy mit is jelent ez a bizonyos Dr. Gondolhatunk akár arra, hogy dolgozz rendesen. Erről nekem viszont az jutott eszembe, amit még a magyar nyelv és irodalom tanárnőm igyekezett még egészen zsenge koromban átadni nekem és osztálytársaimnak (akkor gyerek fejjel még nem igazán tulajdonítottam ennek az idézetnek komolyabb jelentőséget): 
"dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes."
(József Attila)
Viszont mai fejjel, főleg most doktorként még inkább igyekszem a magamévá tenni az üzenetet.
Többen kérdezték, hogy most milyen terveim vannak: igazából a terv változatlan, csak most végre sikerült megvalósítanom egyik kitűzött célomat. Továbbra is fenntartom, hogy nagy kincs és áldás, hogy az a munkám, ami a szerelmem is egyben. A rádiózás és a tanítás. Lehetőség szerint mindkettőt folytatom, bízva abban, hogy idővel sikerül megtalálnom az "anyaegyetemem", ahol az oktatói és a hallgatói közeg is olyan szemlélettel rendelkezik, amellyel azonosulni tudok. Ez pedig alapvetően a minőségi és nem a mennyiségi oktatás. Bár a tavalyi egyetemi év (2016/17-es) több szempontból is megpróbáltatások elé állított, mint oktató - olyannyira, hogy elgondolkodtam azon, hogy akarom-e ezt folytatni - most már azt érzem, hogy szükség volt ezekre a negatív tapasztalatokra (csalódásokra), ahhoz, hogy megerősödjek.
A cél tehát változatlan viszont egy nagy "fegyverrel" több van a kezemben, de ezzel nem áll szándékomban visszaélni, a doktori cím ugyanis egy elismerés, de egyben felelősség is.
Visszatérve a múlt heti eseményekre az ünnepség után szerveztem egy kis összejövetelt, amelyre családtagok, a két lelkipásztorom barátok, egykori tanáraim, valamint munkahelyi kollégák voltak hivatalosak. Nagyon jól esett, hogy többen el tudtak jönni. Itt (is) köszönetemet és hálámat fejezem ki nekik (ha nem is említek meg mindenkit név szerint):
- köszönöm a szüleimnek, nagyszüleimnek a sok éves támogatást, hogy végig biztattak és próbáltak segíteni a nehéz pillanatokban; nélkületek nem lennék itt, ahol ma vagyok! Remélem, büszkék vagytok rám!
- köszönöm a testvéremnek a bátorítást és a tanácsokat, illetve, hogy amikor néha egyedül éreztem magam, mindig eszembe juttatta, hogy nem vagyok egyedül és van kihez fordulnom;
- köszönöm Bogya Kis Máriának és Ferencnek; számomra ők jóval többek, mint lelkipásztorok. Nem csupán támaszt jelentenek az életembe, de tudom, hogy amikor lelkileg nehéz időszakokat éltem, élek meg, mindig van kihez forduljak;
- köszönöm Erzsike néninek, hogy vigyázott rám, amikor még egészen fiatal voltam. A sors sokszor érdekesen működik, értem most ezt úgy, hogy ki tudja, részese lenne az életemnek, ha ne lett volna a balesetem? Emellett viszont nem felejtettem el a sok segítséget és támogatást, amit kaptam tőle, amikor legelőször Budapestre sodort az élet;
- köszönöm Keserű Istvánnak (ha már a fővárost emlegettem). Bármennyire furcsa, de őt és a barátságát az internet világának köszönhetem, hiszen a kezdetekben még ott ismerkedtünk meg, majd amikor először (2006-ban) Budapestre sodort az élet személyesen is találkoztunk (tulajdonképpen ő vezetett körbe a fővárosban). Ami szintén nagyon sokat jelentett nekem, hogy abban az évben karácsonyra nem mehettem haza, ő és családja viszont befogadott otthonukba és néhány óra erejéig átjárhatott az ünnep szelleme. Ezért (is) a mai napig hálás vagyok neked!
- köszönöm Dr. Jenei Györgynek (témavezetőm), hiszen ha ő nincs, akkor valószínűleg nem jön el, nemcsak ez a pillanat, de több mint valószínű, hogy a doktoriba sem vágtam volna bele; ő az, aki megláthatott bennem valamit és biztatott, hogy gondoljam át és vágjak bele;
- köszönöm Dr. Bakacsi Gyulának (sajnos ő nem tudott eljönni az ünnepségre), aki talán sokáig nem is tudta, de a mai napig az egyik mentoromnak tekintem és tulajdonképpen neki köszönhetően lettem szerelmes az oktatásba. Bátran és határozottan állítom, hogy ő volt a kedvenc oktatóm az egyetemi éveim alatt, nagyon élveztem az óráit, sőt alig vártam, hogy elteljen egy-egy hét és egy újabb előadásának lehessek szem-, illetve fültanúja;
- köszönöm Gaál Zoltánnak (aki számomra több, mint egy beszédtanár), mindig meghallgatta a nyavalygásaimat és próbált ellátni jó tanácsokkal; hiszem, hogy korábbi beszédtanárnőm Vinczéné Bíró Etelka (nyugodjon békében) nem véletlenül ajánlott hozzá;
- köszönöm kollégáimnak a Kossuth Rádiótól, hogy velem együtt ünnepeltek ezen a jelentős napon; szeretek veletek dolgozni és bár eleinte azt éreztem, hogy sehova sem tartozom úgy igazán így, hogy végül három különböző produkcióban dolgozom (Krónika, 180 perc és hírszerkesztőség), most már úgy érzem, hogy mindegyik csapatban megtaláltam a helyem és a csapat(ok) része lettem;
Volt, akinek elmondtam személyesen is, hogy kissé furcsa volt számomra, hogy ennyi ember eljött miattam és én vagyok a középpontban (nem vagyok ehhez hozzászokva), de kimondottan jól esett! A kis összejövetellel szerettem volna megköszönni nektek, hogy eljöttetek és tulajdonképpen, akiket meghívtam mind részesei az életemnek. Mindnyájan hosszabb vagy rövidebb ideig, kisebb vagy nagyobb mélységig meghatározó szerepet játszottatok az életem egy bizonyos szakaszában. Ezt szerettem volna megköszönni nektek! Remélem, hogy mindenki, aki eljött jól érezte magát! 
Visszaemlékszem, mi mindent éltem át a disszertáció védése alatt és azt követően. Az az érzéscsomag szinte leírhatatlan. Izgulás, félelem, kételyek, de közben meg határozottság, elszántság és kitartás a végsőkig. Emlékszem, miután mindenen túl voltam és hazaértem a szüleimmel átbeszéltem, hogy mi mindenen mentem keresztül, majd felhívtam a nagyszüleimet és közöltem velük is a jó híreket. Aztán a facebook-on is közzétettem a hírt. Talán az összes bejegyzésem közül, ez kapta a legtöbb like-ot, amit eddig láttam. Ez arra emlékeztetett, hogy mennyien szeretnek és támogatnak a világ különböző pontjain.
Úgy érzem, hogy sikerült elhelyeznem a "pontot a mondat" végére. Most csend vesz körül és ez egy olyan érzést kölcsönöz, amit már régóta nem éreztem, ez pedig a megnyugvás. 



Nincsenek megjegyzések: