2013. június 27.

Lezárás - lehetséges vagy csak fikció?

Ez a kérdés merült fel bennem. Van-e erre igazából lehetőségünk? Vagy csak szeretjük bemagyarázni magunknak, hogy márpedig igen.
A régi élettől való menekülés, kicsit sem jelenti a helyes utat. Ezt jómagam is tudom és ismerőseimnek, barátaimnak is ezt szoktam tanácsolni. Azt szoktam mondani, hogy márpedig igen is szembe kell nézni a démonainkkal, nem pedig állandóan menekülni előlük. Hogy könnyű lenne ez?! Nem, kicsit sem az. Hogy szükségszerű? Mindenképpen, még akkor is, ha ez számít a legnehezebb lépésnek, viszont amennyiben nem tesszük meg, és továbbra is a menekülő utat választjuk, akkor ez előbb vagy utóbb megbosszulja magát, legyen az mély depresszió vagy fizikai betegség formájában.

Sokáig én is csak menekültem, sőt mi több elfojtottam, elnyomtam magamban érzéseket. Abban reménykedtem, hogy egyszer csak elmúlik, hisz semmi sem tart örökké, igaz?! 
Most viszont, hogy sikerült megfordulnom a folyamatos "szaladásból, menekülésből" és azt mondanom, hogy "helló, itt vagyok, ezt érzem, ez a nagy büdös helyzet", felszabadított. Hogy megoldódott az alapvető probléma? Kétségkívül nem! Viszont a legnehezebb lépést sikerült megtennem. Erre már lehet építeni, hisz legközelebb majd fogok tudni és bírni következetesen nemet mondani vagy éppen igent egy adott helyzetre. 

Olyan felszabadító érzés ez, mint amikor az emberben levő összes elfojtott, elnyomott érzések egyszer csak a felszínre törnek és őszintén el tudja mondani az ember a másik félnek amit már oly rég óta meg akart tenni, de inkább a menekülést választotta helyette, mint amikor a pókerjátékos is meg kell mutassa a kártyáit. Kész, abban a pillanatban megszűnik a játszma, nincs tovább, csak a teljes, brutális, őszinte valóság. Ott van minden látható, fehéren-feketén. Nem lehetséges már tovább játszmázni, hozni a "pókerarcot", ez az igazság pillanata amikor minden eldől. Nyer vagy veszít. Mindent elvisz, vagy mindent elbukik. Persze a vonzóbb alternatíva a mindent visz. Csakhogy, az élet nem mindig oszt számunkra olyan lapokat amelyekkel nyerni fogunk. Olykor irtózatosan nagyokat veszítünk és a "játék" hevében megtörténik, hogy nem is realizáljuk, hogy mit (mennyi mindent) buktunk el, ami számunkra baromira fontos volt. Mégis kockáztatunk, remélve, valami többen, valami jobban. 
Miért csináljuk ezt? Miért nem tudjuk megbecsülni azt amink van? Másnak még ennyi sincs. Aztán majd eljön az a pillanat amikor ráeszmélünk, hogy basszus meg volt mindenem, anyagi jövedelem, csodás barátnő, ideális munkahely, stb. mégis ebből valamelyiket, vagy éppen mindegyiket feltesszük tétként, abban a reményben, hogy hátha valami többet és jobbat fogok megnyerni. 
Itt jön be a mérlegelés és a realitásérzék. Mindig fontos egy döntés előtt a lehetséges alternatívákat nem csak feltérképezni, de súlyozni is, melyik milyen előnnyel és/vagy hátránnyal jár. Sokszor ezen múlik minden. 

Azt, hogy a régi életünket, az elkövetett hibákat, el lehet-e felejteni, le lehet-e végleg zárni, túl lehet-e lépni rajta, lehetséges-e vagy fikció valóban érdekes, izgalmas kérdés. Eddigi tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy teljesen nem, ugyanis mindig voltak/vannak és lesznek is elvarratlan szálak az életben. Viszont, ha megtanuljuk ezeket kezelni és lassacskán elvarrni akkor talán van rá esélyünk. Persze ez sok más tényezőtől függ - pl. másik fél hozzáállása, érzésvilága, stb. - de mindig, mindig fontos, hogy megtegyük azt ami tőlünk telhető, hogy éjszaka nyugodt szívvel tudjunk szembenézni a tükörben önmagunkkal, hogy igen én mindent beletettem, a többi már a másikon vagy az adott helyzetben érintetteken múlik, de én saját magammal szemben békében vagyok/lehetek ugyanis tudom, hogy nem rajtam múlt.

Nincsenek megjegyzések: