Érdekes.
Sikerült egy újabb "lélekbevágó" dolgot olvasnom. Ezek valahogy
meg/rám találnak az utóbbi időben, pont akkor, amikor szükségem van rá.
"Epiktétosz
óta tudjuk, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott
képzeteink. "Hű, mi lesz akkor?!" Semmi! Semmi se lesz!... Vagyis én
azt mondom, hogy az erő igenis benne van az emberben, csak rengeteg polgári,
vallási és erkölcsi konvenció lefogja. Ami rendben is van - addig, amíg nem
kell védenie magát. De csak addig van rendben! Rendben van, hogy a pisztolyomat
a fiókban őrzöm, és nem sütöm el soha senkire. Addig, amíg nem jön valami
terroristacsoport, hogy kinyírja a gyerekemet és a feleségemet. Akkor ugyanis
el kell sütnöm! Lehetek konformista, lehetek jó modorú, de ennek van egy határa.
Hol van ez a határ? A legfontosabb pszichológiai könyvet idézném az életemből,
Kiplingtől a Dzsungel könyvét: amikor a vörös farkasok meg akarják támadni a
szioni farkashadat, akkor Maugli elmegy Kához, az óriáskígyóhoz, hogy tanácsot
kérjen tőle. Ká azt mondja: Maugli, mindenki fél valamitől. Mindenki fél
valakitől. Most hagyj engem egy kicsit elmélyedni, hogy rájöjjek, mitől félnek
a vörös kutyák.
Miután
elmélyed, rájön, hogy a vadméhektől, és erre építi fel az egész védelmet. Ez
így van emberi relációkban is. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől vagy
valakitől - csak meg kell találni.
Ha
az embert olyan helyzetbe kényszerítik, hogy védenie kell magát, ahhoz erő
kell. Az erő pedig megvan bennünk születésünktől kezdve, nincs olyan ember,
akiben ne lenne meg ez az energiatömeg, csak hova irányítsa? Mert ha semmi felé
nem irányítja, akkor önmagát kezdi fölfalni. Meg kell találni, hogy kitől fél
és oda kell irányítani. Akkor egyszer csak kiderül, hogy fantasztikus ereje van
az embernek, ha jól bánik vele.
A
gátakat, a gátlásokat kell feloldani bizonyos esetekben, és minden rendben
lesz.
Ez
borzasztó egyszerű dolog tulajdonképpen, amelynek egyetlen próbája van"
(de ez viszont nagy): "hogy közel megyek a félelem tárgyához. Közel merek
menni hozzá." (Popper Péter - Belső erőforrásaink)
Ez
olyan szempontból is jól jött, hogy megerősítést lelt bennem az a tény, hogy
merjünk szembenézni a démonainkkal. Megtehetjük azt is, hogy szemet hunyunk
ezeknek és inkább menekülünk tovább, de ez hosszútávon felemészt.
Én
ezt átéltem és hosszas idő után sikerült szembenéznem az egyik, ha éppen nem a
legnagyobb "démonommal". Hogy legyőztem-e? Igen, részben. Hogy van
még mit dolgozni rajta? Nem is kevés. Viszont a kezdet megtörtént és ez az, ami
a legmelósabb feladat merni fejest ugrani a bizonytalanba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése