2026. szeptember 6.

Hogy legyen miből tovább világítani

Egy évvel ezelőtt, az új egyetemi tanév küszöbén ezen a felületen arról írtam, hogy tizenhárom évnyi oktatói munka után egy időre leteszem a lantot. Akkor még egyfajta sabbaticalként gondoltam az előttem álló tanévre: szükségem volt arra, hogy kiszakadjak abból a körforgásból, amelyet a felkészülések, órák, dolgozatok, szakdolgozatok, vizsgák, záróvizsgák és persze a mindezekkel járó adminisztráció jelentett.

Akkor ezt írtam: „Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan.”

Eltelt az az egy év. És közben megszületett a válasz is. Nem volt valamiféle látványos fordulópont, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy pontosan tudom, merre tovább. Inkább lassan álltak össze a dolgok. Az elmúlt tanév adott némi távolságot ahhoz, hogy kívülről is rá tudjak nézni arra, mi fér bele az életembe, kire/mire szeretnék energiát fordítani, és melyek azok a szakmai feladatok, amelyekben most igazán otthon érzem magam.

Az biztos, hogy jót tett a megállás. Nem hiányzott az állandó készülés, a vizsgaidőszakok hajrája vagy az a saját magammal szemben támasztott elvárás, hogy egy-egy óra végére lehetőleg én is legalább annyira elfáradjak, mint a hallgatók. Tavaly azt írtam, hogy én csak így tudom és csak így szeretem csinálni. Ezen ma sem változtatnék. Talán éppen ezért kellett felismernem azt is, hogy ha egyszer visszatérek a rendszeres oktatáshoz, akkor ugyanilyen intenzitással tenném. Félig, megszokásból vagy pusztán azért, mert tizenhárom évig az életem része volt, nem tudnám.

Így végül arra jutottam, hogy idén szeptembertől nem folytatom oktatói munkámat. Ezt a mondatot még most is furcsa leírni. Nem azért, mert megbántam volna a döntést, hanem mert egy hosszú és fontos szakmai fejezet kerül ezzel pont helyett inkább pontosvessző mögé.

A Budapesti Metropolitan Egyetem 2019-ben egy olyan időszakban talált meg, amikor különösen sokat jelentett, hogy valahol szakmailag és emberileg is bizalmat kaptam. Sokféle hallgatóval találkozhattam, magyar és külföldi diákokkal egyaránt, voltak remek óráink, emlékezetes beszélgetéseink, sikerélmények és természetesen nehezebb pillanatok is. Mindezekért hálás vagyok a fennvalónak!

És talán különösen jó érzés úgy lezárni ezt a fejezetet, hogy közben nem csukódik be mögöttem az ajtó. Az egyetemmel megmaradt a jó kapcsolat, és abban maradtunk, hogy a jövőben is számíthatnak rám vendégelőadóként, moderátorként vagy más olyan alkalmakon, ahol éppen szükség lehet rám. Vagyis valószínűleg nem ez volt „az utolsó hangos dal”.

Közben ugyanis egy másik szakmai történet is elkezdődött. Április óta a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatának munkáját is erősítem kommunikációs koordinátorként és tartalomfelelősként. Az elmúlt hónapokban ennek egyik legnagyobb és legláthatóbb feladata két új honlap elindítása volt. Elsősorban ezek tartalmi elemeinek kidolgozásáért feleltem, emellett pedig az Oktatási Szolgálat kommunikációs feladataiba is egyre mélyebben bekapcsolódtam.

A két oldal augusztus 20-án vált elérhetővé, az indulásukról és a mögöttük álló szakmai szándékról pedig éppen a napokban jelent meg egy összefoglaló a reformatus.hu-n. Egyelőre természetesen még induló tartalommal működnek, és bőven van mit tovább építeni rajtuk. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ezek nem valamiféle elkészült művek, amelyek mögött hátra lehet dőlni, hanem inkább egy hosszabb történet első látható állomásai. Ez a feladat számomra nagy megtiszteltetés. És legalább ugyanekkora felelősség.

Az oktatás világa tehát furcsa módon mégsem került távolabb tőlem. Csak más oldalról kapcsolódom hozzá. Már nem elsősorban egy tanteremben állok egyetemisták előtt, hanem azon dolgozom, hogy egy olyan szolgálat munkája váljon láthatóvá és érthetővé, amely református oktatási intézményekkel, pedagógusokkal, vezetőkkel és közösségekkel áll kapcsolatban.

Talán ez az egész elmúlt év egyik érdekes felismerése számomra: sokszor nem úgy lépünk tovább, hogy magunk mögött hagyunk valamit. Néha ugyanahhoz az ügyhöz érkezünk vissza, csak egy másik ajtón keresztül.

Tavaly a bejegyzésem végén ezt írtam: „Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja, még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.”

Akkor még nem tudtam, pontosan mit jelent majd ez a mondat. Most már valamivel jobban sejtem. Az elmúlt év nem arról szólt, hogy megtagadtam volna azt, amit korábban szerettem. Inkább arról, hogy megpróbáltam helyet teremteni annak, amire most szeretnék nagyobb figyelmet fordítani. És közben azt is elfogadni, hogy nem kell minden szerepet egyszerre, teljes erőből vinni.

A tavaly idézett Gárdonyi-gondolatot ma sem érzem kevésbé igaznak: „A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát.”

Talán csak annyit tennék hozzá egy év távlatából: néha arra is szükség van, hogy vigyázzunk arra a lámpásra.

Hogy legyen miből tovább világítani.

Akár egy másik helyen. Akár egy másik szerepben.

Másként tovább.

2026. július 1.

Félidőben – a #MegérkezésÉve első hat hónapja

Július elseje van. Túl vagyunk az év felén.

Talán nincs ebben semmi különös. Nem ünnepnap, nem évforduló, nem nagy piros betűs dátum a naptárban. Mégis van valami ebben a napban, ami megállásra hívott. Félúton vagyunk két január között, túl az év első nagy lendületén, de még messze attól, hogy mérleget vonjunk az egész esztendőről.

Az év elején azt írtam, hogy számomra 2026 a #MegérkezésÉve lesz. Akkor még inkább csak éreztem, mint pontosan tudtam, mit jelent ez. Nem nagy bejelentésnek szántam, nem valamiféle újévi fogadalomnak, és főleg nem olyan mondatnak, amelyet aztán hónapról hónapra számon kell kérnem magamon. Inkább egy belső irány volt. Egy szó, amelybe belefért mindaz, amit a negyvenedik születésnapom után reméltem ettől az évtől.

Tavaly november végén betöltöttem a negyvenet. Nem mondom, hogy ettől egyik napról a másikra minden világosabb lett. Nem lettem hirtelen bölcsebb, nyugodtabb vagy készebb ember. De valami mégis változott. Talán nem is kívül, inkább belül. Mintha már egyre kevésbé akarnék mindenáron máshol tartani. Mintha lassan megtanulnám komolyabban venni azt, ami valóban az enyém: a hivatásom, a kapcsolataim, az otthonosság apró terei, a döntéseim, a csendes perceim, a saját utam.

Az elmúlt fél évben sok minden történt. Voltak lezárások és új hangsúlyok. Voltak feladatok, amelyekből kiléptem, és voltak olyanok, amelyekbe bátrabban beleálltam. Voltak riportok, közvetítések, beszélgetések, találkozások, gyülekezeti történetek, határidők és útközben elkapott pillanatok. És persze voltak egészen hétköznapi örömök is: boros esték, baráti beszélgetések, városligeti délutánok, otthoni csendek, futballmeccsek, apró kis rituálék.

Ezek külön-külön talán nem mindig tűnnek nagy dolgoknak. De az életemet sokszor nem is a nagy, látványos fordulatok rendezik át igazán, hanem azok a kisebb pillanatok, amelyekben egyszer csak azt érzem: valami a helyére került. Nem véglegesen, nem tökéletesen, nem minden kérdést megoldva. Csak egy kicsit otthonosabban. Nekem most valahogy erről szól a megérkezés.

Nem arról, hogy minden kész van. Nem arról, hogy mindenre tudom a választ. Nem arról, hogy nincsenek bennem kérdések, bizonytalanságok, hiányok vagy várakozások. Inkább arról, hogy már nem érzem szükségét annak, hogy mindent sürgessek. Nem kell mindenáron előrébb tartanom. Nem kell minden második pillanatban bizonyítanom, hogy jó helyen vagyok. Elég néha csak jelen lenni abban, ami éppen van.

Negyven után talán az ember jobban érzi az idő súlyát. De jó esetben nemcsak a súlyát, hanem az ajándékát is. Azt, hogy egyre kevesebb energiát érdemes arra pazarolni, ami nem épít – akár helyzetekről, akár kapcsolatokról van szó. És egyre nagyobb becsülete lesz annak, ami valódi: egy jó beszélgetésnek, egy tiszta mondatnak, egy elvégzett munkának, egy csendes estének, egy pohár bornak, egy régi barátságnak, egy új lehetőségnek, egy megőrzött belső békének.

A #MegérkezésÉve első hat hónapja ezért nekem nem egy nagy diadalmenet volt. Sokkal inkább tanulás. Annak tanulása, hogy van, amit el lehet engedni. Van, amit nem szükséges újra és újra megmagyarázni. Van, amit nem lehet siettetni. És van, amiért egyszerűen hálásnak lehet lenni.

Közben persze az élet nem állt meg. Sőt, néha kifejezetten gyorsan ment tovább. Az elmúlt hetekben például a futball-világbajnokság, a Márk szurkolói zónája és a meccsek adták a Facebook-bejegyzéseim könnyedebb ritmusát. Jó is ez így. Olykor jól jön az életbe egy csipetnyi játék, szurkolás, derű, önirónia és némi chipsmorzsa is. De most, félidőben, jólesett egy pillanatra megállni a képek és helyzetjelentések között, és ránézni arra is, ami a háttérben alakul.

A következő hat hónaptól sem várok nagy, filmszerű fordulatokat. Nem szeretném túlígérni az év második felét sem magamnak, sem másoknak. Inkább azt remélem, hogy lesz bennem elég figyelem és bátorság ahhoz, ami jön. Jó döntésekhez. Tisztább igenekhez és tisztább nemekhez. Mélyebb kapcsolódásokhoz. Olyan munkákhoz, amelyekben nemcsak teljesítek, hanem valóban benne is vagyok. Olyan találkozásokhoz, amelyek után egy kicsit gazdagabban megyek tovább. És talán ahhoz is, hogy egyre inkább otthon legyek abban az életben, amelyet Istentől kaptam, amelyet építek, és amelyben még mindig bőven van mit tanulni.

Fél év után talán ennyit már biztosan mondhatok: megérkezni nem egyszeri pillanat, hanem lassú tanulás. Nem végleges állapot, hanem ajándékba kapott felismerés útközben. És én szeretném tovább tanulni.

#MegérkezésÉve


2025. december 31.

Hol van az a krézi srác? – évzáró gondolatok

Isteni gondviselés és új lehetőségek. Elhatározások és döntések. Választások és következmények.
Dióhéjban ezek a párosítások jutnak eszembe 2025-ről – egy olyan évről, amelyet egyébként a #KiVagyokÉn? évének jelöltem ki. Hogy miért? Egyszerű: az „A” oldal utolsó dala csendült fel a harmincas éveim végén. Ezért mikor, ha nem most?
Ha nem bánjátok, most – legalább így, az esztendő utolsó napján – egy kicsit mélyebbre ások.

Isteni gondviselés és lehetőségek: ehhez még 2024 végéig kell visszanyúlnom, hiszen akkor érkezett az egyértelmű jelzés: az új év első rádiós istentisztelet-közvetítésére már nekem kell felkészülnöm, mert azt én fogom levezényelni. Ha másért nem, Gyermely már csak ezért is beírta magát a szívembe.

Újra előjöttek a régi érzések: az a pezsdítő izgalom, amikor felvillan az „adás” feliratot jelző piros lámpa, amikor a fülesbe beleszólnak a vezérlőkocsiból: „Gyerünk, te vagy!”
Az alkalom végén a kántornő – aki aránylag közel ült hozzám – megkérdezte:
„Márk, jól értem, hogy ez volt az első ilyen közvetítése?”

Azt válaszoltam: ilyen formában igen.

Erre ő: „Gratulálok! Mert amennyire én meg tudtam ítélni, ez egyáltalán nem érződött.”

Amikor aznap este leülepedtek bennem az érzések, egyértelművé vált: ez lesz az a terület, amit a munkám és a szolgálatom kapcsán a leginkább élvezni fogok.

A #KiVagyokÉn? év egyik célkitűzése az volt, hogy minden hónapban beiktatok legalább egy olyan különleges programot, amely feltölt, és amely szervesen hozzám tartozik. Ilyen a borok iránti szerelem és a borkultúra iránti elköteleződésem is, így nem volt kérdés: februárban Borjour Magnum.

Márciusban pedig ott volt a Borum, a Kárpát-medencei Református Szőlészek és Borászok Fóruma, ráadásul idén Csombord volt a házigazda, vagyis némileg hazai terepen mozoghattam. Ez az alkalom szakmailag és emberileg is sokat adott.
És ne feledjük (Csávossy György után szabadon): jó boroknak szép hazája, Erdély!

Májusban a folyamat folytatódott: eljutottam a Winehub Borközpontba, ahol a VinAgora Nemzetközi Borverseny aranyérmes borait mutatták be. Egy jó barátom is velem tartott, és természetesen számos borásszal, ismerőssel találkoztam mert a bor összehoz.

Elhatározások és döntések: június egy baráti összejövetel miatt vált komoly mérföldkővé. Ekkor erősödtek fel bennem azok a korábban elnyomott belső hangok, amelyek egyértelművé tették: ha időt szeretnék szánni az egyik szerelemprojektemre, akkor változtatnom kell. Nem szívesen használom a „kell” szót, most mégis szándékosan teszem. Hosszas mérlegelés után döntöttem: csökkentem az eddigi munkavolument.

Júliusban ugyanakkor más irányba terelődtek a gondolataim és hiszem, hogy Istennek ebben is terve volt. Úgy döntöttem, ha már #KiVagyokÉn?, akkor végig jelen leszek a Csillagpont fesztiválon, és a napi tudósításokon túl egy átfogó, személyes beszámolót is készítek. Intenzív hét volt – fizikailag és lelkileg egyaránt –, de egyáltalán nem bánom. Zánkáról hazafelé a mélységekkel (csalódások) és magasságokkal (különleges embereket ismerhettem meg személyesen) együtt már azt éreztem: fellélegeztem.

Ugyancsak júliusban ünnepeltük a Bor-Márk-A ötéves születésnapját (újabb emlékeztető arra, milyen gyorsan repül az idő). Augusztus elején pedig hazautazhattam, és találkoztam régi gimnáziumi osztálytársakkal, ami nekem mindig különleges élmény.

Választások és következmények: szeptemberben egy bakancslistás élményt pipáltam ki a budapesti Robbie Williams-koncerttel, majd – bár rendkívül sűrű volt az a hétvége – részt vettem a Szatmár Határok Nélkül rendezvényen is. Munka és lelki töltekezés egyszerre.

Októberben a Református Ízek Találkozója volt számomra a csúcspont. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Hegyközszentmiklósi Református Egyházközség vendégszeretete, az összetartó közösség ereje akkor is érezhető volt, amikor az időjárás kevésbé volt kegyes.

Novemberben – közeledve a negyedik X-hez – kérdések és lelki terhek kerültek előtérbe. Ekkor született meg az ötlet: ha nem szerveznek meglepetésbulit, akkor megszervezem magamnak. Csak olyanokat hívtam, akik meghatározó szerepet töltöttek be az életemben. Eleinte voltak csalódások (van aki nem is reagált a meghívásra, mások, akik kapcsán biztos voltam benne, hogy velem együtt fognak ünnepelni, pedig nem jöttek el), de végül a fókusz azok felé fordult, akik ott voltak és ez mindent felülírt.

December pedig… külön fejezet. Felülteljesítette az elvárásaimat. Az évzárási hajszát leszámítva, voltak informális összejövetelek, sőt még egy csapatépítő is a szerkesztőségben, amelyekre úgy tekintek vissza, hogy nagyon jó lehetőségek voltak, míg az évzáró ünnepség és az utána tartott kis összejövetel méltó zárása volt ennek a kerek évnek, amit a kommunikációs osztályon töltöttem.

Karácsony: Istennek hála még mindig a családról, a lelassulásról szólt még akkor is, ha a rádiós szolgálat ezúttal is jelen volt.

A 40. születésnapi est záródala a Heaven Street Seven – Hol van az a krézi srác? volt. Nem véletlenül. A kérdés ma is él bennem. Talán ritkábban bukkan fel, mint szeretném, de ez az év segített közelebb kerülni hozzá.

A tavalyi év végén ezt írtam 2025-ről: „ami Istennek kedves, ami Őszerinte helyes! Remélem, hogy ez a stratégia tovább vezet majd az utamon, hogy megtaláljam önmagam és így talán azt is, akit nekem rendelt útitársként.”
Ez részben beteljesült. De maradtak nyitott kérdések. Talán épp 2026 hozza meg rájuk a válaszokat.

Békés, örömteli új esztendőt és jó egészséget kívánok mindenkinek, akinek valamilyen módon része vagyok az életében! Vigyázzatok magatokra!