Egy évvel ezelőtt, az új egyetemi tanév küszöbén ezen a felületen arról írtam, hogy tizenhárom évnyi oktatói munka után egy időre leteszem a lantot. Akkor még egyfajta sabbaticalként gondoltam az előttem álló tanévre: szükségem volt arra, hogy kiszakadjak abból a körforgásból, amelyet a felkészülések, órák, dolgozatok, szakdolgozatok, vizsgák, záróvizsgák és persze a mindezekkel járó adminisztráció jelentett.
Akkor ezt írtam: „Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan.”
Eltelt az az egy év. És közben megszületett a válasz is. Nem volt valamiféle látványos fordulópont, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy pontosan tudom, merre tovább. Inkább lassan álltak össze a dolgok. Az elmúlt tanév adott némi távolságot ahhoz, hogy kívülről is rá tudjak nézni arra, mi fér bele az életembe, kire/mire szeretnék energiát fordítani, és melyek azok a szakmai feladatok, amelyekben most igazán otthon érzem magam.
Az biztos, hogy jót tett a megállás. Nem hiányzott az állandó készülés, a vizsgaidőszakok hajrája vagy az a saját magammal szemben támasztott elvárás, hogy egy-egy óra végére lehetőleg én is legalább annyira elfáradjak, mint a hallgatók. Tavaly azt írtam, hogy én csak így tudom és csak így szeretem csinálni. Ezen ma sem változtatnék. Talán éppen ezért kellett felismernem azt is, hogy ha egyszer visszatérek a rendszeres oktatáshoz, akkor ugyanilyen intenzitással tenném. Félig, megszokásból vagy pusztán azért, mert tizenhárom évig az életem része volt, nem tudnám.
Így végül arra jutottam, hogy idén szeptembertől nem folytatom oktatói munkámat. Ezt a mondatot még most is furcsa leírni. Nem azért, mert megbántam volna a döntést, hanem mert egy hosszú és fontos szakmai fejezet kerül ezzel pont helyett inkább pontosvessző mögé.
A Budapesti Metropolitan Egyetem 2019-ben egy olyan időszakban talált meg, amikor különösen sokat jelentett, hogy valahol szakmailag és emberileg is bizalmat kaptam. Sokféle hallgatóval találkozhattam, magyar és külföldi diákokkal egyaránt, voltak remek óráink, emlékezetes beszélgetéseink, sikerélmények és természetesen nehezebb pillanatok is. Mindezekért hálás vagyok a fennvalónak!
És talán különösen jó érzés úgy lezárni ezt a fejezetet, hogy közben nem csukódik be mögöttem az ajtó. Az egyetemmel megmaradt a jó kapcsolat, és abban maradtunk, hogy a jövőben is számíthatnak rám vendégelőadóként, moderátorként vagy más olyan alkalmakon, ahol éppen szükség lehet rám. Vagyis valószínűleg nem ez volt „az utolsó hangos dal”.
Közben ugyanis egy másik szakmai történet is elkezdődött. Április óta a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatának munkáját is erősítem kommunikációs koordinátorként és tartalomfelelősként. Az elmúlt hónapokban ennek egyik legnagyobb és legláthatóbb feladata két új honlap elindítása volt. Elsősorban ezek tartalmi elemeinek kidolgozásáért feleltem, emellett pedig az Oktatási Szolgálat kommunikációs feladataiba is egyre mélyebben bekapcsolódtam.
A két oldal augusztus 20-án vált elérhetővé, az indulásukról és a mögöttük álló szakmai szándékról pedig éppen a napokban jelent meg egy összefoglaló a reformatus.hu-n. Egyelőre természetesen még induló tartalommal működnek, és bőven van mit tovább építeni rajtuk. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ezek nem valamiféle elkészült művek, amelyek mögött hátra lehet dőlni, hanem inkább egy hosszabb történet első látható állomásai. Ez a feladat számomra nagy megtiszteltetés. És legalább ugyanekkora felelősség.
Az oktatás világa tehát furcsa módon mégsem került távolabb tőlem. Csak más oldalról kapcsolódom hozzá. Már nem elsősorban egy tanteremben állok egyetemisták előtt, hanem azon dolgozom, hogy egy olyan szolgálat munkája váljon láthatóvá és érthetővé, amely református oktatási intézményekkel, pedagógusokkal, vezetőkkel és közösségekkel áll kapcsolatban.
Talán ez az egész elmúlt év egyik érdekes felismerése számomra: sokszor nem úgy lépünk tovább, hogy magunk mögött hagyunk valamit. Néha ugyanahhoz az ügyhöz érkezünk vissza, csak egy másik ajtón keresztül.
Tavaly a bejegyzésem végén ezt írtam: „Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja, még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.”
Akkor még nem tudtam, pontosan mit jelent majd ez a mondat. Most már valamivel jobban sejtem. Az elmúlt év nem arról szólt, hogy megtagadtam volna azt, amit korábban szerettem. Inkább arról, hogy megpróbáltam helyet teremteni annak, amire most szeretnék nagyobb figyelmet fordítani. És közben azt is elfogadni, hogy nem kell minden szerepet egyszerre, teljes erőből vinni.
A tavaly idézett Gárdonyi-gondolatot ma sem érzem kevésbé igaznak: „A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát.”
Talán csak annyit tennék hozzá egy év távlatából: néha arra is szükség van, hogy vigyázzunk arra a lámpásra.
Hogy legyen miből tovább világítani.
Akár egy másik helyen. Akár egy másik szerepben.
Másként tovább.


