Július elseje van. Túl vagyunk az év felén.
Talán nincs ebben semmi különös. Nem ünnepnap, nem évforduló, nem nagy piros betűs dátum a naptárban. Mégis van valami ebben a napban, ami megállásra hívott. Félúton vagyunk két január között, túl az év első nagy lendületén, de még messze attól, hogy mérleget vonjunk az egész esztendőről.
Az év elején azt írtam, hogy számomra 2026 a #MegérkezésÉve lesz. Akkor még inkább csak éreztem, mint pontosan tudtam, mit jelent ez. Nem nagy bejelentésnek szántam, nem valamiféle újévi fogadalomnak, és főleg nem olyan mondatnak, amelyet aztán hónapról hónapra számon kell kérnem magamon. Inkább egy belső irány volt. Egy szó, amelybe belefért mindaz, amit a negyvenedik születésnapom után reméltem ettől az évtől.
Tavaly november végén betöltöttem a negyvenet. Nem mondom, hogy ettől egyik napról a másikra minden világosabb lett. Nem lettem hirtelen bölcsebb, nyugodtabb vagy készebb ember. De valami mégis változott. Talán nem is kívül, inkább belül. Mintha már egyre kevésbé akarnék mindenáron máshol tartani. Mintha lassan megtanulnám komolyabban venni azt, ami valóban az enyém: a hivatásom, a kapcsolataim, az otthonosság apró terei, a döntéseim, a csendes perceim, a saját utam.
Az elmúlt fél évben sok minden történt. Voltak lezárások és új hangsúlyok. Voltak feladatok, amelyekből kiléptem, és voltak olyanok, amelyekbe bátrabban beleálltam. Voltak riportok, közvetítések, beszélgetések, találkozások, gyülekezeti történetek, határidők és útközben elkapott pillanatok. És persze voltak egészen hétköznapi örömök is: boros esték, baráti beszélgetések, városligeti délutánok, otthoni csendek, futballmeccsek, apró kis rituálék.
Ezek külön-külön talán nem mindig tűnnek nagy dolgoknak. De az életemet sokszor nem is a nagy, látványos fordulatok rendezik át igazán, hanem azok a kisebb pillanatok, amelyekben egyszer csak azt érzem: valami a helyére került. Nem véglegesen, nem tökéletesen, nem minden kérdést megoldva. Csak egy kicsit otthonosabban. Nekem most valahogy erről szól a megérkezés.
Nem arról, hogy minden kész van. Nem arról, hogy mindenre tudom a választ. Nem arról, hogy nincsenek bennem kérdések, bizonytalanságok, hiányok vagy várakozások. Inkább arról, hogy már nem érzem szükségét annak, hogy mindent sürgessek. Nem kell mindenáron előrébb tartanom. Nem kell minden második pillanatban bizonyítanom, hogy jó helyen vagyok. Elég néha csak jelen lenni abban, ami éppen van.
Negyven után talán az ember jobban érzi az idő súlyát. De jó esetben nemcsak a súlyát, hanem az ajándékát is. Azt, hogy egyre kevesebb energiát érdemes arra pazarolni, ami nem épít – akár helyzetekről, akár kapcsolatokról van szó. És egyre nagyobb becsülete lesz annak, ami valódi: egy jó beszélgetésnek, egy tiszta mondatnak, egy elvégzett munkának, egy csendes estének, egy pohár bornak, egy régi barátságnak, egy új lehetőségnek, egy megőrzött belső békének.
A #MegérkezésÉve első hat hónapja ezért nekem nem egy nagy diadalmenet volt. Sokkal inkább tanulás. Annak tanulása, hogy van, amit el lehet engedni. Van, amit nem szükséges újra és újra megmagyarázni. Van, amit nem lehet siettetni. És van, amiért egyszerűen hálásnak lehet lenni.
Közben persze az élet nem állt meg. Sőt, néha kifejezetten gyorsan ment tovább. Az elmúlt hetekben például a futball-világbajnokság, a Márk szurkolói zónája és a meccsek adták a Facebook-bejegyzéseim könnyedebb ritmusát. Jó is ez így. Olykor jól jön az életbe egy csipetnyi játék, szurkolás, derű, önirónia és némi chipsmorzsa is. De most, félidőben, jólesett egy pillanatra megállni a képek és helyzetjelentések között, és ránézni arra is, ami a háttérben alakul.
A következő hat hónaptól sem várok nagy, filmszerű fordulatokat. Nem szeretném túlígérni az év második felét sem magamnak, sem másoknak. Inkább azt remélem, hogy lesz bennem elég figyelem és bátorság ahhoz, ami jön. Jó döntésekhez. Tisztább igenekhez és tisztább nemekhez. Mélyebb kapcsolódásokhoz. Olyan munkákhoz, amelyekben nemcsak teljesítek, hanem valóban benne is vagyok. Olyan találkozásokhoz, amelyek után egy kicsit gazdagabban megyek tovább. És talán ahhoz is, hogy egyre inkább otthon legyek abban az életben, amelyet Istentől kaptam, amelyet építek, és amelyben még mindig bőven van mit tanulni.
Fél év után talán ennyit már biztosan mondhatok: megérkezni nem egyszeri pillanat, hanem lassú tanulás. Nem végleges állapot, hanem ajándékba kapott felismerés útközben. És én szeretném tovább tanulni.
#MegérkezésÉve

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése