„Mert beleremeg a föld
Amikor megszólal
Nem fog tetszeni
Az utolsó hangos dal!” (Ákos)
Nem fog beleremegni a Föld, de néhány komolyabb gondolatot szeretnék megosztani magammal (hangosan) és a nagyérdeművel az összesen tizenhárom évnyi szolgálatomról, mint egyetemi oktató. Nem volt egy gyerekkori álmom, hogy márpedig én tanár szeretnék lenni, ha nagy leszek. Az egyetemi éveim alatt kezdtem eljátszadozni a gondolattal, hogy ez nekem tetszene és talán van bennem némi affinitás is. Ehhez természetesen szükség volt néhány remek oktatóra és egy pár mentorra, példaképre is, akik ugyanezt a potenciált meglátták bennem. Első lehetőségemet 2011-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen (alma mater-em) kaptam meg Szatmárnémetiben. Eleinte egyfajta szárnybontogatásnak éltem meg és természetesen, kerestem az utam, az esetleges egyensúlyt, amit elbírnak az egyetemisták, ugyanakkor még a komfortzónámon belül van.
Három év után, a doktori tanulmányaimmal párhuzamosan megtalált egy újabb lehetőség, ami komolyabb váltással is járt hiszen a romániai felsőoktatási rendszer után jött a magyarországi a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jóvoltából. Itt kisebb megszakítással összesen ugyancsak három esztendőt töltöttem és bizony voltak sikerélmények, de olykor hullámvölgyek is (szakmai és emberi egyaránt).
Közben volt egy kísérleti félévem a Pázmány Péter Katolikus Egyemen is, amit egyébként élveztem és akkor kicsit bántam, hogy nem lett folytatása. A 2018/19-es egyetemi tanévet kihagytam leginkább a doktori disszertáció védés miatt (az azt megelőző időszak nagyon kimerítette a tartalékaimat és éreztem, hogy szükségem van töltődésre).
Idővel viszont kezdtem azt érezni, hogy hiányzik. Szerencsére, de inkább isteni gondviselésnek mondanám (illetve az egyik védőangyalomnak köszönhetően) 2019 elején megtalált egy újabb lehetőség, ezúttal a Budapesti Metropolitan Egyetem került a radarra. A mai napig emlékszem arra a második körös beszélgetésre az akkori dékánnal, aki a végén az asztalra helyezett egy A4-es borítékot jelezve, hogy „Márk, akkor mi most élnénk azzal a lehetőséggel, amivel az NKE nem.” Ez akkor szakmailag, de még inkább emberileg nagyon jól esett! Így történt, hogy 2019 februárjától ismét élhettem a szeretett hivatásomnak. Ahogy teltek az évek – közben a nyomorult Covid is befigyelt – egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy olykor a kisebb akadályok, bosszúságok ellenére sikerült végre megtalálnom azt az egyetemi közeget, ami teret ad az általam képviselt értékeknek.
Az oktatói munka talán legnehezebb része (a nyűgös adminisztráción túl) az emberismeret. Látszólag egyszerű a formula: ők a diákok, akik próbálnak megvezetni, és ott vagy te a tanár. Neked kell rendet tartani, ami felelősséggel jár. Sokszor visszahallottam innen-onnan, hogy szigorú vagyok. Nem szigorú voltam, hanem következetes! Sziklaszilárd értékrendem mellett végig kitartottam és hittem abban, hogy a minőség az még ma is fontos lehet az oktatásban. Bár ahogy teltek-múltak az évek éreztem, hogy egyre komolyabban és gyakrabban kell megvívnom kisebb-nagyobb csatákat mégis, ha legalább egy-két egyetemistára sikerült jó hatással lennem, akkor már megérte. Legutóbb is két különböző külföldi diákom a szóbeli vizsgájuk után megosztották velem, hogy mennyire élvezték az interaktív előadásokat, szerették, hogy folyamatosan be akartam őket vonni, kíváncsi voltam a véleményükre és biztattam őket arra, hogy merjenek megnyílni felém és a többiek felé is.
Most mégis ennyi esztendő után, a harmincas éveim végén úgy döntöttem, hogy ki kell szakadnom ebből a környezetből. Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan. Egy életem van és már jó ideje azt érzem, hogy túl sok energiámat elvitte az egyetemi munka (a rengeteg felkészülés, az óráimat mindig úgy tartottam meg, hogy a foglalkozások végére kicsit belehaltam, de szerintem csak így érdemes; aztán az adminisztráció, a szakdolgozati konzultációk, az elkészült munkák bírálata, vizsgáztatások, záróvizsgáztatások, közben jó lett volna néha eljutnom olykor egy-egy konferenciára, publikálásról meg már nem is beszélve).
„A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát” (Gárdonyi Géza). Nagy igazság van ebben a gondolatban, legalább is esetemben mindenképp.
Még júniusban egy baráti összejövetelen erősödött meg bennem az a gondolat, hogy ideje visszaindítani egy másik szerelemprojektet, amit viszont csak akkor tudok, ha van rá erőm, de még inkább időm. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ha az eddig felgyűlt érzések mellé ezzel is számolok, akkor minden egy irányba mutat.
Végül arra az időtálló mottóra is emlékeztettem magam, ami általános iskolás korom óta elkísér, mint egyfajta útravaló, ami meghatároz: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!” (József Attila)
Holnap (szeptember 8.) elkezdődik az új egyetemi tanév. Hogy mennyire fogok hiányozni kollégáknak, diákoknak? Nos, ezt az idő majd eldönti. A következő hónapokat egy erős önértékelésre szánom (persze, a meglévő munkám mellett) az viszont jól esett, hogy több kollégám (még olyanok is, akikkel ritkán beszélek) jelezte, hogy visszavárnak a következő tanévben. Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.



Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése