2025. november 29.

Negyven év kapcsolódásai

Negyven év… kimondani is furcsa. Az elmúlt napokban óhatatlanul visszatekintettem eddigi életemre: honnan indultam, merre kanyargott az utam, mik voltak a fontos pillanatok, kik voltak azok, akik megtartottak, és kik formáltak. Voltak mérföldkövek, nagy döntések, örömök, fájdalmak, tanulságok, és persze olyan helyzetek is, amelyekről később kiderült: éppen akkor tereltek jó irányba.

Voltak/vannak, akik egyfajta csodabogárnak tartottak – és talán tartanak a mai napig. Meglehet, hogy igazuk volt/van, hiszen már iskolás korom óta úgy éreztem, hogy inkább a nálam idősebbekkel találom meg a közös hangot, hozzájuk tudok könnyebben kapcsolódni. Ilyen volt például a testvérem is, aki három évvel idősebb nálam, és amikor bejutottam a gimnáziumba, ő épp az utolsó évét kezdte meg. A szüneteket viszont többnyire az ő osztálytársaival töltöttem, nem a saját csoporttársaimmal. Én voltam a „junior”.

Ugyanígy volt az is, amikor egészen fiatalon lehetőséget kaptam egy osztálytársammal, hogy dolgozhassunk az egyik helyi kereskedelmi rádiónál, a kétnyelvű Samtelnél. A gimnázium akkori igazgatóhelyettese (Géza tanár úr) ajánlott be bennünket, hiszen akkor mi vezettük a sulirádiót. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a legboldogabb éveim következnek, és hogy ott találom meg a második családomat. A szüleim emlékeznek jól, hogy legalább annyi időt töltöttem a rádióban, mint otthon. A 18. születésnapi bulimra is javarészt az akkori kollégáimat hívtam el.

Azt hiszem, ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit adott ez a negyven év, azt mondanám: kapcsolódást. Mert minden élmény, fordulat, történet mögött valójában emberek álltak. Család, barátok, munkatársak – azok, akik jelen voltatok, akár régen, akár most, és valahogyan hozzátettetek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok.

Az egyetemi tanulmányaim is jelentős hatással voltak rám, hiszen ezek alatt az évek alatt szerettem bele az oktatásba. Ebben nagyon sokat segített két mentorom: Jenei György – Isten nyugosztalja – és Bakacsi Gyula.

A doktori tanulmányaim alatt, amelyek végérvényesen Budapestre sodortak, találkoztam Gundel Takács Gábor televíziós promójával, amelyben bejelentették, hogy szakirányú továbbképzés indul a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvánnyal közösen. A szüleim biztatására beadtam a jelentkezésemet, és sikeres felvételt nyertem. A képzésen belül lehetett pályázni a közmédia egyéves gyakornoki programjára, és akik jól teljesítettek, határozatlan idejű munkaszerződést kaptak. Így történt, hogy 2015 novemberétől a Kossuth Rádióban szolgáltam a hazát.

Visszanézve csak azt tudom mondani: az Úr csodásan működik. Nagy veszteségként éltem meg 2004-ben, amikor megszűnt a Samtel rádió; akkor azt gondoltam, lezárult a rádiós korszakom. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogy egy évtizeddel később az etalonnak számító Kossuth Rádióban fogok dolgozni. Az ottani éveim alatt újabb védőangyalokat, mentorokat, barátokat és kollégákat ismertem meg. Bátran állítom: a mai napig hiányzik az a társaság – de vannak, akik a 2022-es kilépésem után is az életem részei maradtak.

A Trend FM-es időszakom ismét visszarepített a legboldogabb éveimhez, hiszen újra egy kisebb csapatban dolgozhattam, ráadásul szabadon. Bár továbbra is a hírterületet erősítettem, egy idő után lehetőséget kaptam megvalósítani a szerelemprojektet, amely végül a BorMárka műsorában öltött testet.

Komolyabb emberi veszteségek is értek: 2021 nyarán elhunyt az egyik védőangyalom, a közmédiában a közvetlen felettesem (Gyukity István – Isten nyugosztalja); 2023-ban pedig – érdekesen, ismét nyáron – eltávozott közülünk szeretett Nagypapám. Ezek a veszteségek ráébresztettek, hogy az idő a legdrágább dolog, ami a rendelkezésünkre áll. Nem a tárgyak, nem a sikerek, nem az elért státuszok számítanak… hanem az idő, amit valakivel együtt töltünk. Amit odaadunk egymásnak. Amit megosztunk.


 

2025. szeptember 7.

„A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát”

„Mert beleremeg a föld

Amikor megszólal

Nem fog tetszeni

Az utolsó hangos dal!” (Ákos)

Nem fog beleremegni a Föld, de néhány komolyabb gondolatot szeretnék megosztani magammal (hangosan) és a nagyérdeművel az összesen tizenhárom évnyi szolgálatomról, mint egyetemi oktató. Nem volt egy gyerekkori álmom, hogy márpedig én tanár szeretnék lenni, ha nagy leszek. Az egyetemi éveim alatt kezdtem eljátszadozni a gondolattal, hogy ez nekem tetszene és talán van bennem némi affinitás is. Ehhez természetesen szükség volt néhány remek oktatóra és egy pár mentorra, példaképre is, akik ugyanezt a potenciált meglátták bennem. Első lehetőségemet 2011-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen (alma mater-em) kaptam meg Szatmárnémetiben. Eleinte egyfajta szárnybontogatásnak éltem meg és természetesen, kerestem az utam, az esetleges egyensúlyt, amit elbírnak az egyetemisták, ugyanakkor még a komfortzónámon belül van.

Három év után, a doktori tanulmányaimmal párhuzamosan megtalált egy újabb lehetőség, ami komolyabb váltással is járt hiszen a romániai felsőoktatási rendszer után jött a magyarországi a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jóvoltából. Itt kisebb megszakítással összesen ugyancsak három esztendőt töltöttem és bizony voltak sikerélmények, de olykor hullámvölgyek is (szakmai és emberi egyaránt). 

Közben volt egy kísérleti félévem a Pázmány Péter Katolikus Egyemen is, amit egyébként élveztem és akkor kicsit bántam, hogy nem lett folytatása. A 2018/19-es egyetemi tanévet kihagytam leginkább a doktori disszertáció védés miatt (az azt megelőző időszak nagyon kimerítette a tartalékaimat és éreztem, hogy szükségem van töltődésre).

Idővel viszont kezdtem azt érezni, hogy hiányzik. Szerencsére, de inkább isteni gondviselésnek mondanám (illetve az egyik védőangyalomnak köszönhetően) 2019 elején megtalált egy újabb lehetőség, ezúttal a Budapesti Metropolitan Egyetem került a radarra. A mai napig emlékszem arra a második körös beszélgetésre az akkori dékánnal, aki a végén az asztalra helyezett egy A4-es borítékot jelezve, hogy „Márk, akkor mi most élnénk azzal a lehetőséggel, amivel az NKE nem.” Ez akkor szakmailag, de még inkább emberileg nagyon jól esett! Így történt, hogy 2019 februárjától ismét élhettem a szeretett hivatásomnak. Ahogy teltek az évek – közben a nyomorult Covid is befigyelt – egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy olykor a kisebb akadályok, bosszúságok ellenére sikerült végre megtalálnom azt az egyetemi közeget, ami teret ad az általam képviselt értékeknek.

Az oktatói munka talán legnehezebb része (a nyűgös adminisztráción túl) az emberismeret. Látszólag egyszerű a formula: ők a diákok, akik próbálnak megvezetni, és ott vagy te a tanár. Neked kell rendet tartani, ami felelősséggel jár. Sokszor visszahallottam innen-onnan, hogy szigorú vagyok. Nem szigorú voltam, hanem következetes! Sziklaszilárd értékrendem mellett végig kitartottam és hittem abban, hogy a minőség az még ma is fontos lehet az oktatásban. Bár ahogy teltek-múltak az évek éreztem, hogy egyre komolyabban és gyakrabban kell megvívnom kisebb-nagyobb csatákat mégis, ha legalább egy-két egyetemistára sikerült jó hatással lennem, akkor már megérte. Legutóbb is két különböző külföldi diákom a szóbeli vizsgájuk után megosztották velem, hogy mennyire élvezték az interaktív előadásokat, szerették, hogy folyamatosan be akartam őket vonni, kíváncsi voltam a véleményükre és biztattam őket arra, hogy merjenek megnyílni felém és a többiek felé is.

Most mégis ennyi esztendő után, a harmincas éveim végén úgy döntöttem, hogy ki kell szakadnom ebből a környezetből. Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan. Egy életem van és már jó ideje azt érzem, hogy túl sok energiámat elvitte az egyetemi munka (a rengeteg felkészülés, az óráimat mindig úgy tartottam meg, hogy a foglalkozások végére kicsit belehaltam, de szerintem csak így érdemes; aztán az adminisztráció, a szakdolgozati konzultációk, az elkészült munkák bírálata, vizsgáztatások, záróvizsgáztatások, közben jó lett volna néha eljutnom olykor egy-egy konferenciára, publikálásról meg már nem is beszélve).

„A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát” (Gárdonyi Géza). Nagy igazság van ebben a gondolatban, legalább is esetemben mindenképp.

Még júniusban egy baráti összejövetelen erősödött meg bennem az a gondolat, hogy ideje visszaindítani egy másik szerelemprojektet, amit viszont csak akkor tudok, ha van rá erőm, de még inkább időm. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ha az eddig felgyűlt érzések mellé ezzel is számolok, akkor minden egy irányba mutat.

Végül arra az időtálló mottóra is emlékeztettem magam, ami általános iskolás korom óta elkísér, mint egyfajta útravaló, ami meghatároz: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!” (József Attila)

Holnap (szeptember 8.) elkezdődik az új egyetemi tanév. Hogy mennyire fogok hiányozni kollégáknak, diákoknak? Nos, ezt az idő majd eldönti. A következő hónapokat egy erős önértékelésre szánom (persze, a meglévő munkám mellett) az viszont jól esett, hogy több kollégám (még olyanok is, akikkel ritkán beszélek) jelezte, hogy visszavárnak a következő tanévben. Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.

2024. december 31.

„Szeretném a homokórát megállítani…”

...egyből ez az ismert dal jutott az eszembe ahogy az év végi összegzőn agyaltam. Még néhány óra maradt 2024-ből így hamarosan ideje lezárni és eltenni életem archívumába. Azt hiszem, megkerülhetetlenül bennem van az összehasonlítás. Ha belegondolok, hogy az ezt megelőző esztendő mennyire felkavaró volt, 2024 egy fokkal nyugisabb lett, de semmiképp sem eseménytelen. Még január első napjaiban elhatároztam, hogy ez az esztendő más lesz, mint a többi és mivel 2023-ban elvesztettem egy számomra fontos családtagot így szinte adta magát: ideje számot vetnem a kapcsolataimmal. Kik azok, akik igazán fontosak az életemben, kinek vagyok én fontos az ő életében? Ezek a kérdések hozták napvilágra a #ÉlőKapcsolatokÉve tematikát, amit nagyon komolyan vettem. Elhatároztam, hogy keresni fogom a barátaimat, ismerőseimet és ebben épp a közösségi média (mint kommunikációs platform) volt az egyik hasznos eszköz. Ezért most nemcsak az évet, hanem ezt a meghatározó és tanulságos kezdeményezést is summázom. Hasznos tapasztalás volt, hisz felszínre hozta azokat az embereket, akikkel kétirányú kapcsolatom van, de azokat is, akiket nyugodt szívvel elengedhetek. Teszem ezt úgy, hogy részemről nincs semmilyen harag vagy keserű szájíz, hisz rájöttem, hogy voltak és vannak epizódszereplők az életemben. Ők akkor, adott élethelyzetben valamilyen okkal sétáltak be az életembe és teljesen OK, ha nem maradnak tovább. Viszont (és erre építek a jövőben) hálás vagyok azokért, akikkel nem érdekviszony, hanem egyszerűen a kölcsönös érdeklődés, a segítő szándék, a találkozás és viszontlátás öröme köt össze!

Most pedig vissza a 2024-et meghatározó mérföldkövekhez! Áprilisban töltötte be egy éves születésnapját a BorMárka – iránytű, borkalauz a mindennapokra saját rádiós műsorom. Örömteli és ünnepi alkalom volt a javából hiszen napjaink zajos és egyre inkább elértéktelenedő világunkban ritkán adatik meg egy ilyen igazán tartalmas, őszinte beszélgetésekkel teli műsor (a technika vívmányainak köszönhetően nemcsak az éterben szóltunk, hanem videós változat által a YouTube-on is) ráadásul központban a borágazat, a kulturált borfogyasztás népszerűsítése. Ebben segítségemre volt két jó barát, akikért ugyancsak hálás vagyok, hogy hittek bennem és láttak fantáziát ebben a közös projektben. Ennek kapcsán májusban (az időjárás viszontagságai ellenére) megélhettem életem második élő rádiós kitelepülését a Rosalia Borpikniken. Összességében pedig két évad, 31 rész körülbelül egy év és öt hónap alatt.

Ha nyár: akkor idén labdarúgó-Európa bajnokság, család, jó barátok és 20 éves osztálytalálkozó. Ez utóbbi feltöltött, de ugyanakkor felkavart. Ráeszmélni, hogy hová lett nemhogy tíz, hanem húsz év az bizony kemény tasli tud lenni.  De hálát is éreztem, hogy itthon lehettem és visszarepülhettem egy olyan életszakaszba, amikor – legalábbis az eddig megéltek alapján – a leginkább éltem az életet és minden területen boldog voltam (munka, magánélet egyaránt).

A nyár viszont tartogatott lezárást és új fejezetet is életem könyvében. Egy-két hét gondolkodás után úgy döntöttem, hogy búcsút intek a közegnek, ahol kicsivel több mint két esztendőt tölthettem (Trend FM) és teret adok egy némileg új környezetnek. Nem mondanám teljes profilváltásnak, de hála Istennek minden apró kétely mostanra szertefoszlott és nyugodt szívvel állítom, hogy jól döntöttem. Ha belegondolok, leginkább két marasztaló tényező volt, ami megnehezítette az akkori döntésem: az egyik egy újabb védőangyal, jó barát, a másik pedig a BorMárka műsorom. Azonban hosszas mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy az első orvosolható, hisz nem a munkahelyen múlik a kapcsolat, míg utóbbi talán valamilyen formában még visszatérhet az életembe.

Ahogy a már-már hagyománnyá avanzsáló éves fényképes összeállítást készítgettem azon töprengtem, hogy nem is csoda, hogy miért tartottam fontosnak a #ÉlőKapcsolatokÉve koncepciót. Továbbá most, hogy így egyre közelebb vagyok életem következő fejezetéhez (2025 egyben a harmincas éveim utolsó szakasza) elhatároztam, hogy visszaveszek a közösségi médián való aktivitásom intenzitásából (például az „Ez (is) történt a héten” rovattól) és az új esztendő az énkeresés éve lesz (#KiVagyokÉn?). Hála az Úrnak most egy olyan közegben dolgozhatok, ami lelkileg sokat ad és értékes emberekkel beszélgethetek, ismerhetek meg (erről jut eszembe: eddig 18 írásom jelent meg és 10 rádiós anyagot készíthettem, januártól pedig egy új feladatkör is megtalált, ami által a rádiós részt tovább erősíthetem), de úgy érzem, hogy akkor lehet teljes ez a „csomag”, ha ehhez megfelelő belső béke, egyensúly társul. Az elmúlt években egyre gyakrabban feltettem magamnak a kérdést, hogy hová lett a 2000-2004 közötti Márk. Mi lett vele? Vajon mit üzenne a mostani énemnek? Nem, ez nem valami búskomor nosztalgiázás vagy fiatalságom visszasírása (megj. most sem érzem, hogy öreg lennék), hanem egyszerűen néhány olyan tulajdonság, ami akkor bennem volt, de valahogy a megtett út során elvesztettem. Ezért gondolom fontosnak a belső önvizsgálatot, ami nem néhány perces folyamat.

Így tekintek előre és így nézek vissza! Köszönöm 2024, köszönöm #ÉlőKapcsolatokÉve, köszönöm TrendFM!

2025: ami Istennek kedves, ami Őszerinte helyes! Remélem, hogy ez a stratégia tovább vezet majd az utamon, hogy megtaláljam önmagam és így talán azt is, akit nekem rendelt útitársként.

Vigyázzatok magatokra! Békés, örömteli új esztendőt kívánok!!!