2017. december 5.

Több mint egy beszédtanár

Ő volt az első beszédtanárom. Emlékszem, amikor először találkoztunk átestem az állapotfelmérésen és kiderült, hogy a légzéssel lesz sok feladatom. Akkor még egy több mondatos szöveget kb. 10-12 másodpercig bírtam egy levegővételből elmondani és a közös munka után ez már elérte a 30 másodpercet is. 
Nagyon sok mindent köszönhetek még neki. Nem csak egy profi beszédtanár volt, hanem ízig-vérig pedagógus ugyanakkor voltak olyan alkalmak is, amikor lelki tanácsokkal is ellátott, ha látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Annyira szerette a szakmáját és az életet. 

Amikor közölte velem, hogy most hosszabb időre kezelésre vonul, még akkor is látszott benne a küzdőszellem. Hittem és kívántam is, hogy minden rendbe jöjjön. Sőt még azt is beszéltük, hogy kb. egy év múlva újra folytathatjuk a közös munkát. Azóta még néha váltottunk egy-két levelet. Legutóbb idén februárban beszéltünk, amikor megkaptam az első mikrofonengedélyem. 

"Kedves Márk! 
Szeretettel gratulálok és köszönöm, hogy értesített. Amit a múltkor hallottam, az nagyon tetszett, a szép, nyitott artikuláció, a tempó tartása, a szöveg tagolása - mind nagyon jó volt.Csak éppen mélyponton voltam, ezért nem reagáltam, mert még az is fárasztott hogy a géphez üljek. Azóta is hallottam hír-összeállításokat, így aztán megnyugodtam, hogy jó kezekbe adtam tovább.
A kezelés első nagy szakasza lezárult, most egy pihentető, erősítő kúra zajlik. Úgy érzem, hogy nagyon sokat javultam, a régi gyógyszerek egy részét el lehet hagyni, a cukorbetegség adatai most nagyon jók, és sokat erősödtem fizikailag is. Bízom benne, hogy ősszel vissza tudok menni. Köszönöm a biztatást és a jókívánságokat!"
Mondanom sem kell, hogy mennyire jól esett a levele és igen vártam nagyon, hogy újra folytassuk a munkát és a beszélgetéseket.
Még augusztusban írtam neki, hogy jelezzem az újabb fejleményeket, de ezúttal már nem kaptam választ. Ma pedig megtudtam, hogy a napokban bekövetkezett az, ami egyszer mindannyiunkra vár. Most már odafenn tanít! Remélem, hogy jó helyen van.
Hiányozni fog Etelka néni!
"Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen."

2017. november 28.

Ez a nap más, mint a többi



(Legalább) évente egyszer ezt elmondhatom, vagy éppen mások hívják fel rá a figyelmem. Más szóval taposom tovább az ösvényt a 30-as úton. 

Köszönet azon barátaimnak, ismerősöknek, akik ma gondoltak rám és egyik vagy másik kommunikációs csatorna segítségével átadták jókívánságaikat.

Kíváncsi vagyok arra, hogy kinek, mi a legdrágább kincse az életben? Elárulok egy titkot: számomra ez az idő, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi adatott meg. Azt viszont nagyon is meg tudom határozni, hogy kire mennyit szánok belőle.

Ami pedig a mai jeles nappal kapcsolatos: részemről megy minden tovább, vagyis vállalom a felelősséget a kimondott szavaimért, a tetteimért, a döntéseimért és az érzéseimért. Ahogy eddig, úgy ezután sem tervezek elnézést kérni az őszintén kimondott érzésekért. 
Ha valaki még nem tudná: két út áll a rendelkezésünkre. Az egyik kapcsán dönthetek úgy, hogy hazudok és nem vagyok őszinte (elsősorban magammal szemben), míg a másik kapcsán őszintén és hangosan ki merem mondani azt, amit érzek és vállalom a felelősséget, majd ehhez társul egy döntés is, amely kapcsán következetes maradok. Ez utóbbi eredményez őszinte mosolyt. Továbbá amikor majd eljön egyszer az idő, hogy számot vessek az életemről, nem szeretném, hogy a „mi lett volna, ha…” jellemezné. Márpedig a sok „mi lett volna, ha ezt vagy azt meglépem vagy meg merem tenni” előbb-utóbb benyújtja a számlát akár lelki, akár fizikai formában.

2017. november 1.

Mért élnénk, ha nem egy álomért

Nagyon röviden: libabőr, katarzis. 
Jó, kicsit részletesebben: csaknem 1 éve, hogy próbáltam jegyet vásárolni a Pál utcai fiúk előadásra (Vígszínház), már-már lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy mégis egy megfelelő sorban (7-8) találjak jegyet és ne mondjuk az utolsó sorokban. Az áttörés valamikor augusztusban volt, sikerült ugyanis jegyet váltanom az október 31. előadásra. 
Nagyon izgatottan vártam, hiszen csupa pozitív kritikát hallottam és olvastam a darabról (zenés játék két részben). 
Tegnap eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, hogy ismét teltházas előadás volt. Több kedvencem is játszik a darabban, most csupán kettőt említenék meg Józan László (Áts Feri szerepében) és Fesztbaum Béla (Rácz tanár úr). Itt megjegyzem, hogy két ifjú tehetség is szimpatikussá vált számomra: Wunderlich József (Boka) és Vecsei Miklós (Nemecsek). Az előadás egyik szerzeménye már egy ideje nagy kedvencem, volt olyan nap, hogy akár 2-3-szor is meghallgattam: Mi vagyunk a grund -
Azt viszont nem tudtam, hogy melyik jelenetben köszön majd vissza. Amikor eljött ez a pont (libabőr) átéltem, hogy sokkal jobb élőben szembesülni vele, mint a gép előtt üldögélve a youtube-on megtekintve. Viszont az előadás végén - ami hosszú és szűnni nem akaró tapsviharral ért véget, Boka rázendített acapellában majd a többiek szépen csatlakoztak hozzá, nos ekkor jött el az a pont amikor abszolút katarzis élményben volt részem és a közönség állva tapsolta meg a szereplőket.

Jó néhány színházi előadáson voltam még, de ilyen élményben eddig még nem volt részem. Az előadás végig lekötött, minden pillanata izgalmas, érdekfeszítő és lebilincselő. Csak egy néhány részlet: Geréb árulása, a vörös ingesek gyűlésén Nemecsek felvállalja, hogy ő nem gyáva, majd Áts Feri felajánl, neki egy helyez köztük, mire majd jön az elutasítás, stb.
Ha már árulás, a Boka és Geréb közti konfliktus apropójaként is remek dal született:
Bizony, mit is ér, amit ellop egy renegát?
Még egy zenei szösszenetet megosztok veletek, ez pedig a Vörösingesek himnusza. Nekem nagyon megtetszett, azon kaptam magam, hogy a szünetben ezt dúdolgattam:

Viszont a következtetés, ami megmaradt bennem az a "Mi vagyunk a grund" című dal egyik részlete:
"Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért.
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért." - és valóban, megéri harcolni, küzdeni az álomért. Én személy szerint nem foglalkozom emiatt azzal, ha valaki különcnek, furcsának tart, ugyanis a nap végén számomra az a legfontosabb, hogy nyugodtan a tükörbe tudjak nézni. Ha pedig valamit el akarok érni, vagy éppen valakit szeretnék meghódítani, akkor kitartóan küzdök érte, mert azt csak úgy érdemes, ha 100% mindent beleadok, mert amibe csak pl. 45%-ot fektetek be, annak annyi is lesz a "gyümölcse". 


Remélem és kívánom, hogy egyszer még szabad lesz a grund.