2017. november 1.

Mért élnénk, ha nem egy álomért

Nagyon röviden: libabőr, katarzis. 
Jó, kicsit részletesebben: csaknem 1 éve, hogy próbáltam jegyet vásárolni a Pál utcai fiúk előadásra (Vígszínház), már-már lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy mégis egy megfelelő sorban (7-8) találjak jegyet és ne mondjuk az utolsó sorokban. Az áttörés valamikor augusztusban volt, sikerült ugyanis jegyet váltanom az október 31. előadásra. 
Nagyon izgatottan vártam, hiszen csupa pozitív kritikát hallottam és olvastam a darabról (zenés játék két részben). 
Tegnap eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, hogy ismét teltházas előadás volt. Több kedvencem is játszik a darabban, most csupán kettőt említenék meg Józan László (Áts Feri szerepében) és Fesztbaum Béla (Rácz tanár úr). Itt megjegyzem, hogy két ifjú tehetség is szimpatikussá vált számomra: Wunderlich József (Boka) és Vecsei Miklós (Nemecsek). Az előadás egyik szerzeménye már egy ideje nagy kedvencem, volt olyan nap, hogy akár 2-3-szor is meghallgattam: Mi vagyunk a grund -
Azt viszont nem tudtam, hogy melyik jelenetben köszön majd vissza. Amikor eljött ez a pont (libabőr) átéltem, hogy sokkal jobb élőben szembesülni vele, mint a gép előtt üldögélve a youtube-on megtekintve. Viszont az előadás végén - ami hosszú és szűnni nem akaró tapsviharral ért véget, Boka rázendített acapellában majd a többiek szépen csatlakoztak hozzá, nos ekkor jött el az a pont amikor abszolút katarzis élményben volt részem és a közönség állva tapsolta meg a szereplőket.

Jó néhány színházi előadáson voltam még, de ilyen élményben eddig még nem volt részem. Az előadás végig lekötött, minden pillanata izgalmas, érdekfeszítő és lebilincselő. Csak egy néhány részlet: Geréb árulása, a vörös ingesek gyűlésén Nemecsek felvállalja, hogy ő nem gyáva, majd Áts Feri felajánl, neki egy helyez köztük, mire majd jön az elutasítás, stb.
Ha már árulás, a Boka és Geréb közti konfliktus apropójaként is remek dal született:
Bizony, mit is ér, amit ellop egy renegát?
Még egy zenei szösszenetet megosztok veletek, ez pedig a Vörösingesek himnusza. Nekem nagyon megtetszett, azon kaptam magam, hogy a szünetben ezt dúdolgattam:

Viszont a következtetés, ami megmaradt bennem az a "Mi vagyunk a grund" című dal egyik részlete:
"Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért.
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért." - és valóban, megéri harcolni, küzdeni az álomért. Én személy szerint nem foglalkozom emiatt azzal, ha valaki különcnek, furcsának tart, ugyanis a nap végén számomra az a legfontosabb, hogy nyugodtan a tükörbe tudjak nézni. Ha pedig valamit el akarok érni, vagy éppen valakit szeretnék meghódítani, akkor kitartóan küzdök érte, mert azt csak úgy érdemes, ha 100% mindent beleadok, mert amibe csak pl. 45%-ot fektetek be, annak annyi is lesz a "gyümölcse". 


Remélem és kívánom, hogy egyszer még szabad lesz a grund.

Nincsenek megjegyzések: