2017. november 28.

Ez a nap más, mint a többi



(Legalább) évente egyszer ezt elmondhatom, vagy éppen mások hívják fel rá a figyelmem. Más szóval taposom tovább az ösvényt a 30-as úton. 

Köszönet azon barátaimnak, ismerősöknek, akik ma gondoltak rám és egyik vagy másik kommunikációs csatorna segítségével átadták jókívánságaikat.

Kíváncsi vagyok arra, hogy kinek, mi a legdrágább kincse az életben? Elárulok egy titkot: számomra ez az idő, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi adatott meg. Azt viszont nagyon is meg tudom határozni, hogy kire mennyit szánok belőle.

Ami pedig a mai jeles nappal kapcsolatos: részemről megy minden tovább, vagyis vállalom a felelősséget a kimondott szavaimért, a tetteimért, a döntéseimért és az érzéseimért. Ahogy eddig, úgy ezután sem tervezek elnézést kérni az őszintén kimondott érzésekért. 
Ha valaki még nem tudná: két út áll a rendelkezésünkre. Az egyik kapcsán dönthetek úgy, hogy hazudok és nem vagyok őszinte (elsősorban magammal szemben), míg a másik kapcsán őszintén és hangosan ki merem mondani azt, amit érzek és vállalom a felelősséget, majd ehhez társul egy döntés is, amely kapcsán következetes maradok. Ez utóbbi eredményez őszinte mosolyt. Továbbá amikor majd eljön egyszer az idő, hogy számot vessek az életemről, nem szeretném, hogy a „mi lett volna, ha…” jellemezné. Márpedig a sok „mi lett volna, ha ezt vagy azt meglépem vagy meg merem tenni” előbb-utóbb benyújtja a számlát akár lelki, akár fizikai formában.

Nincsenek megjegyzések: