"Mostanában kezdtem használni a "húspiacon lenni" kifejezést, amikor az ismerkedésről beszélek. Valójában mindannyian egy húspiacon vagyunk, vevőként és eladóként egyaránt. Nézegetünk másokat, bennünket is méricskélnek.
...mindig az adott megmérettetés mutatja meg, hogy valójában ki a menő, és ki a nem menő, illetve, hogy ki hiteles, és ki hiteltelen." (Csernus Imre)
Apropó "menőség": szerintem a menőség nem csupán a külsőre terjed ki, hanem a belső kisugárzásra is, hogy azt az illető mennyire fejleszti, ugyanis ez megfelelő munka nélkül nem alakul ki.
Egyre több fiatal esetében felmerül az alábbi kérdés: husi vs. tartás? (avagy mire utazunk?). Mit látok? Nagyjából azt, hogy a mai lányok (nagy részük legalább is, de a fiúk között is jellemző): manipulatívak, erőszakosak (nem csupán fizikai erőszakosságra gondolok), masszív egóval rendelkeznek, DE alacsony önbizalommal, az intimitástól félnek (nem a szexre gondolok), nehezen nyílnak meg (alacsony az emocionális énjük), következetlenek, makacsok, hisztériások, érzelmi felelősség szempontjából gyávák. Nem túl pozitív kép, igaz? Ezért sem csodálkozom, hogy miért látni ilyen sok búval basszott embert (hogy egy klasszikust idézzek :-) ).
Ma este Csernus Imre, legújabb könyvéről tartott előadást ("A férfi: srácoknak"). Több olyan dologról szó esett, ami nagyon is megfelel akár az előbb leírtaknak, de arról is, hogy mi jellemzi a mai pasikat, legyen az éppen huszonvalahány, vagy éppen 40-50. Zárkózottak, rugalmatlanok, makacsok és érzelmileg nagyon nem tudnak megnyilatkozni (mert sajnos még mindig dübörög az a marha nagy sztereotípia, mely szerint az a férfi, aki kimutatja az érzéseit = gyenge). Igen ám, de akkor marad a kérdés, hogy az a hímnemű egyén, akinek az érzelmi intelligenciája egyenlő vagy erősen közelít a nullához, hogyan válhat bárkinek is a szemében hiteles férfivé?
Persze lehet azt mondani, hogy pénzzel, meg egy jól kigyűrt testtel biztosan hemzsegni fognak körülöttem a csajok - de azok annyit is érnek.
Ezt a bejegyzést nem azért írtam, hogy most bárkiről megmondjam a tutit, hanem inkább gondolatébresztő jelleggel (egyfajta alternatíva felkínálása szempontjából, hogy lehet így is, meg úgy is). Az, hogy ki, hogyan dönt, szerencsére mindenkinek a saját privát dolga!
2016. június 9.
2016. március 21.
Egy újabb gondolat...
Olykor-olykor, meg megtalál egy érdekes gondolat, többnyire az olvasmányaim során. Valami olyasmi, ami elgondolkodtat és vagy magamévá teszem vagy nem, de leginkább azért szeretek ilyen jellegű dolgokkal foglalkozni mert mindig aktív gondolatra serkentenek.
Így történt ez ma is. Bár "kényszerhelyzetben" voltam, mert sikerült ismét lebetegednem, de legalább jut idő a pihenésre, olvasásra.
A fogalom, amivel kapcsolatosan úgy gondoltam, hogy legépelem ezt a néhány sort az az önbizalom. Dióhéjban azt bátran lehet állítani, hogy ezt mindig a siker- és kudarcélmények függvénye határozza meg. Vagyis ha több siker ér, mint kudarc, akkor jól érzem magam.
Itt jött egy-két érdekes gondolat, amit most idéznék: „Fontos megfogalmazni, hogy mi a különbség a kudarc és a „nem sikerült" élménye között. A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire.
A „nem sikerült" viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a „nem sikerült", de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
Ha félsz az újtól - mivel az új kihívásban benne van az ismeretlen, vagyis a kudarc (vagy a nem sikerült próbálkozás) lehetősége is, az pedig fájdalommal jár, és rettegsz a fájdalomtól -, akkor eleve nem fogsz új dologba belevágni. Ebből meg az következik, hogy soha nem lesz olyan szintű önbizalmad, amilyet szeretnél és amilyenre vágysz."
Ki, hogyan éli meg a siker- és kudarc, valamint a nem sikerült élményeit? Tudjuk ezeket megfelelően kezelni? Én ezzel sokáig küzdöttem, leginkább az utóbbi kettővel, mert hajlamos voltam ezeket a „szőnyeg alá söpörni", vagy egyszerűen úgy léptem tovább, hogy próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen negatív töltetű élményeknek. Komoly küzdelem volt, míg rájöttem, hogy akkor járok jól, ha ezekkel szembe nézek és feldolgozom őket. Viszont megérte: így már nem rágódom azon, hogy mi lett volna, ha vagy nem marcangol folyamatosan az az érzés, hogy vajon minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ez így és úgy legyen, vagy beleadtam apait, anyait, hogy megmutassam neki mit érzek iránta? Az élet már csak ilyen, érnek bennünket sikerek és kudarcok egyaránt, de fontos, hogy ott a lehetőség (döntési helyzet), hogy a kudarcból legyen inkább „nem sikerült", mert így jönni fog majd a várt önbizalom, a pozitív kisugárzás is.
Így történt ez ma is. Bár "kényszerhelyzetben" voltam, mert sikerült ismét lebetegednem, de legalább jut idő a pihenésre, olvasásra.
A fogalom, amivel kapcsolatosan úgy gondoltam, hogy legépelem ezt a néhány sort az az önbizalom. Dióhéjban azt bátran lehet állítani, hogy ezt mindig a siker- és kudarcélmények függvénye határozza meg. Vagyis ha több siker ér, mint kudarc, akkor jól érzem magam.
Itt jött egy-két érdekes gondolat, amit most idéznék: „Fontos megfogalmazni, hogy mi a különbség a kudarc és a „nem sikerült" élménye között. A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna. Végül marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért is nem voltál képes valamire.
A „nem sikerült" viszont azt jelenti, hogy megtetted, amit tudtál, azonban azzal is tisztában vagy, hogy nem sikerülhet minden, hiszen emberből vagy. Ha becsülettel mindent beletettél, akkor persze rosszulesik a „nem sikerült", de végül nem marad benned lelkiismeret-furdalás, így nyugodtan alszol.
Ha félsz az újtól - mivel az új kihívásban benne van az ismeretlen, vagyis a kudarc (vagy a nem sikerült próbálkozás) lehetősége is, az pedig fájdalommal jár, és rettegsz a fájdalomtól -, akkor eleve nem fogsz új dologba belevágni. Ebből meg az következik, hogy soha nem lesz olyan szintű önbizalmad, amilyet szeretnél és amilyenre vágysz."
Ki, hogyan éli meg a siker- és kudarc, valamint a nem sikerült élményeit? Tudjuk ezeket megfelelően kezelni? Én ezzel sokáig küzdöttem, leginkább az utóbbi kettővel, mert hajlamos voltam ezeket a „szőnyeg alá söpörni", vagy egyszerűen úgy léptem tovább, hogy próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ilyen negatív töltetű élményeknek. Komoly küzdelem volt, míg rájöttem, hogy akkor járok jól, ha ezekkel szembe nézek és feldolgozom őket. Viszont megérte: így már nem rágódom azon, hogy mi lett volna, ha vagy nem marcangol folyamatosan az az érzés, hogy vajon minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ez így és úgy legyen, vagy beleadtam apait, anyait, hogy megmutassam neki mit érzek iránta? Az élet már csak ilyen, érnek bennünket sikerek és kudarcok egyaránt, de fontos, hogy ott a lehetőség (döntési helyzet), hogy a kudarcból legyen inkább „nem sikerült", mert így jönni fog majd a várt önbizalom, a pozitív kisugárzás is.
2016. március 4.
Ezért szeretek tanítani
Ma, rendhagyó szemináriumi alkalom volt (pótoltam egy elmaradt órát).
Kísérleteztem, méghozzá úgy, hogy most (kivételesen) nem járt semmilyen negatív
következménnyel, ha valaki kihagyta ezt az órát. Ebből adódott, hogy
megkérdeztem azoktól, akik eljöttek, hogy miért tették.
Válasz 1 (mesteri képzés, végzős hallgatóktól): azért mert ebben a félévben ez az
egyetlen olyan óra, ami érdekel, és amikor tényleg oda akarok figyelni és nem
érzek késztetést arra, hogy a facebook-on lógjak, vagy a telefonom nyomkodjam.
Másik válasz: mert itt, így ahogyan az óra zajlik, és ahogy a tanár úr
felvázolja a táblára és elmagyarázza mindazt, ami a tananyag része, sokkal
jobban megértem, mintha csak a slide-okat olvasnám el otthon. Valamint jó ez az
óra, mert legalább most még eszünkbe jut, hogy vannak önálló gondolataink.
Szomorúan tapasztaltam, egy-két ilyen válasz után, hogy valami komoly
betegségben szenved a magyar felsőoktatás (is) (persze tisztelet a kivételnek).
Én úgy tudtam/tudom, hogy az egyetem azért jött létre, hogy egy szellemi,
gondolkodásra ösztönző műhelynek teremtsen egy formális közeget és nem pedig,
hogy jegy/kredit centrikusan csak erről szóljon az oktatás, hogy a tanár
"ledarálja" az anyagát (sok esetben a saját könyvéből) és cserébe azt
várja el, hogy ugyanazt visszakapja a vizsgán.
...és igen jól esett, hogy így érzik magukat az egyetemisták az óráimon. Nekem csupán az ilyen
visszajelzések miatt is megéri és megerősít abban is, hogy kitartsak az elveim,
elképzeléseim, módszereim mellett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
