2013. június 30.

A birtoklás

Ismét jutott időm folytatni az olvasmányaimat és ráakadtam egy másik izgalmas kérdésre, nevezetesen egy olyasvalamiről van szó, amely rám is sokáig jellemző volt, sőt talán ez volt az egyik negatív tulajdonságom ami sokat ártott a kapcsolataimnak. Ez pedig, hölgyek, urak nem más mint a birtoklás, a birtoklási vágy.

Mivel nem lehetünk állandóan a partnerünkkel (24-ből, 24-et), emiatt óhatatlanul megtörténik az, hogy nem tudhatjuk mindig, hogy éppen most merre van, kivel van és vajon mit csinál. 
Adok erre egy pár példát - saját forrásból merítem, hisz ez több alkalommal előfordult velem is - ugyanis így  lehet illusztrálni a legjobban, hogy mire is gondolok: a barátnőm el akart menni buliba, vagy éppen nem akarta, hogy elé menjek és haza kísérjem, vagy megbeszéltük, hogy találkozni fogunk, de aztán valami közbejött neki és lemondta, stb. 
Ilyenkor egyből "kigyulladt a kis lámpa" a fejemben, hogy, "hova megy, no és kivel?" "Biztos, oda megy, ahova mondta?" vagy "Biztos, hogy azzal találkozott, aki mondta és nem pedig mással?" 
Ezen gondolatok pedig mit szülnek tovább? Nem mást, mint az előbb említett birtoklási vágyat. Mindig, minden alkalommal, pontosan akarjuk tudni, hogy hol van, kivel van, mit csinál. Hogy ez egy egészséges kapcsolatot tükröz?! Aligha. 
Az első igaz szerelem, 17 éves koromban köszöntött be az életembe (persze, akkor ezt még nem így gondoltam), viszont akkor 17-18 éves fejjel, még nagyon nem voltam felruházva a szükséges akár racionális, de leginkább érzelmi eszközökkel, hogy ezt az érzést tudjam kontrollálni, vagy még jobb orvosolni. Emiatt részben a szüleimet is hibáztatom, hisz érzelmileg abban a korban kitől kaphatná meg az ember az útbaigazítást, ki jelenti a gyerek számára az első követendő mintát, ha nem éppen a szülő/szülők.

Most már sikerült eljutnom arra a szintre, - legalább is így érzem - hogy ha egy ilyen vagy egy ehhez hasonló helyzettel szembesülnék, máshogy reagálnám le, máshogy viszonyulnék a dolgokhoz. Például:
- Szívem, elmegyek bulizni (mondaná ezt a lány, hölgy) !
- Válaszom: Persze, menj csak, érezd magad jól!
Hogy, hova megy, kivel? Ha akarja, elmondja. Ha nem, nem. Mert megbízom benne. Mikor jön haza? Amikor akar, majd úgyis jönni fog. 
Itt idéznék egy részletet egy könyvből, ami pontosan alátámasztja mindezt: "Éppen azért jön mindig haza, mert önmagamnak be merem vallani mind a pozitív, mind a negatív tulajdonságait, és ezeket neki is el merem mondani, megkérve, arra, hogy az utóbbiakon adott időn belül változtasson. Mert csak úgy szűnik meg a birtoklás, ha arra a nőre vagy férfira, akivel vagyok, fel tudok nézni, tisztelni tudom - és elfogadom azt, hogy a másik bármikor meghalhat, mert az élet törékeny. 
Éppen ezért a mai napba beleteszek mindent szívvel-lélekkel, amit tudok. Amikor pedig elbúcsúzunk, akkor merem átölelni és megsimogatni, és kimondani, hogy nagyon fontos vagy nekem, vigyázz magadra! Lehet, hogy erre este már nem lesz alkalmam, és nem akarok magamnak bűntudatot. Ha erre képes vagyok, akkor megszűnik a birtoklás." (Csernus Imre - Miért boldogtalanok a nők és a férfiak? Részlet a Miért vagyunk boldogtalanok? c. könyvből)

Erről van szó, ez lehetne egy recept arra, hogy hogyan lehet megszüntetni a bennünk levő birtoklási hajlamot. Természetesen, ez kicsit sem olyan könnyű recept, mint pl. egy egyszerű étel elkészítése, viszont ha folyamatosan törekszünk rá és energiát is hajlamosak vagyunk ráfordítani, akkor ez sem lehetetlen.
Ha valakit szeretünk és az a másik viszont szeret bennünket, akkor csakis abban az esetben lehet ebből hosszútávú, kiegyensúlyozott, harmonikus és boldog kapcsolat, ha a kölcsönös bizalom is meg van a két félben, egymással szemben. 
Persze, más elemekre is szükség van, ezekről is talán írni fogok majd.

2013. június 27.

Leuven - mennyire hiányoztál!!!

Bizony, bizony, eljött ez a nap is. 2013 Június 24 - utazásom napja egy városba, amelyből tavaly nem szívesen távoztam, sőt miután megérkeztem Budapestre kissé le is voltam törve, elég komoly búskomor állapot tört rám, amelynek majd szépen meg is lett az eredménye egy alapos lebetegedés.

Most viszont egy másik ösztöndíj lehetőségnek köszönhetően ismét visszatérhettem e viszonylag kicsi, de annál szebb városba, pontosabban Leuven-be (Belgium) és ezúttal nem röpke 2 hétre hanem 2,5 hónapra. Azért van "kis" különbség. :-)
A mostani érkezésem nem volt zökkenőmentes, köszönhető a csomag mizériának, ugyanis a Brüsszeli reptéren valahogy hiába vártam és vártam a csomagomra, nem jelent meg a futószalagon. Egy fél perc erejéig - jó, lehet volt egy kerek perc is - nem jött, hogy elhiggyem, hogy ez most pont velem, pont most, pont itt történik meg??? De biza, velem. Gyors lélekjelenlétnek köszönhetően irány a csomagokkal foglalkozó szolgáltatóhoz bejelenteni a helyzetet. Ott enyhe lazasággal kezelik az aggódó utas panaszát, majd egy standard formanyomtatványt a kezedbe nyomnak, melyen egy telefonszám van megadva ahol lehet érdeklődni a csomag státuszáról illetve egy e-mail-es elérhetőség is. Utólag persze mondhatnám, hogy a dolog jó oldala, hogy nem nekem kellett cipelnem a csomagot Brüsszelből Leuven-be, de akkor, abban a pillanatban ez nem igazán vigasztalt.
Summa summarum, csak másnap délutánra érkezett meg a csomag, pedig az eredeti ígéret még érkezésem napjának estéjére volt téve.

Ma viszont, már új napra ébredtem, hisz ténylegesen is elkezdhettem élvezni az ittlétemet. Adminisztratív ügyintézések nagy részben letudva, illetve az egyetemen is félig-meddig minden rendben van, még egy-két technikai gondot kell kiküszöbölni, de ezek már csak részletkérdések. 
A hátralevő napokban javarészt olvasni való lesz a munkám - illetve azok alapján elkészíteni egy vázlatot a jövőheti, Hétfői megbeszélésre mely a nemzetközi kutatási projekt két vezetőjével fog zajlani, hisz tervezzük a projekt 2-ik fázisát ami szorosabban kötődik a PhD dolgozatomhoz, ergo fokozottabban érdekel a dolog.

Ugyanakkor a következő hétre már kaptam egy meghívást egy borkóstoló estre is, amelynek természetesen nem tudtam ellenállni. Szóval ez a nyár javarészt munkával fog telni, de engem ez kicsit sem zavar, hisz érdekel ez a munka, elvégre a saját szakterületemről van szó, illetve a  munka le is köt. 
Azért amennyire majd lehetséges igyekezni fogok a kellemeset keverni a hasznossal!
Hamarosan képeket is felteszek majd, csak legyen lehetőségem többet is készíteni, addig is vissza lehet nézni a tavaly Novemberben készített képeket, a bejegyzéseim között :-)

Lezárás - lehetséges vagy csak fikció?

Ez a kérdés merült fel bennem. Van-e erre igazából lehetőségünk? Vagy csak szeretjük bemagyarázni magunknak, hogy márpedig igen.
A régi élettől való menekülés, kicsit sem jelenti a helyes utat. Ezt jómagam is tudom és ismerőseimnek, barátaimnak is ezt szoktam tanácsolni. Azt szoktam mondani, hogy márpedig igen is szembe kell nézni a démonainkkal, nem pedig állandóan menekülni előlük. Hogy könnyű lenne ez?! Nem, kicsit sem az. Hogy szükségszerű? Mindenképpen, még akkor is, ha ez számít a legnehezebb lépésnek, viszont amennyiben nem tesszük meg, és továbbra is a menekülő utat választjuk, akkor ez előbb vagy utóbb megbosszulja magát, legyen az mély depresszió vagy fizikai betegség formájában.

Sokáig én is csak menekültem, sőt mi több elfojtottam, elnyomtam magamban érzéseket. Abban reménykedtem, hogy egyszer csak elmúlik, hisz semmi sem tart örökké, igaz?! 
Most viszont, hogy sikerült megfordulnom a folyamatos "szaladásból, menekülésből" és azt mondanom, hogy "helló, itt vagyok, ezt érzem, ez a nagy büdös helyzet", felszabadított. Hogy megoldódott az alapvető probléma? Kétségkívül nem! Viszont a legnehezebb lépést sikerült megtennem. Erre már lehet építeni, hisz legközelebb majd fogok tudni és bírni következetesen nemet mondani vagy éppen igent egy adott helyzetre. 

Olyan felszabadító érzés ez, mint amikor az emberben levő összes elfojtott, elnyomott érzések egyszer csak a felszínre törnek és őszintén el tudja mondani az ember a másik félnek amit már oly rég óta meg akart tenni, de inkább a menekülést választotta helyette, mint amikor a pókerjátékos is meg kell mutassa a kártyáit. Kész, abban a pillanatban megszűnik a játszma, nincs tovább, csak a teljes, brutális, őszinte valóság. Ott van minden látható, fehéren-feketén. Nem lehetséges már tovább játszmázni, hozni a "pókerarcot", ez az igazság pillanata amikor minden eldől. Nyer vagy veszít. Mindent elvisz, vagy mindent elbukik. Persze a vonzóbb alternatíva a mindent visz. Csakhogy, az élet nem mindig oszt számunkra olyan lapokat amelyekkel nyerni fogunk. Olykor irtózatosan nagyokat veszítünk és a "játék" hevében megtörténik, hogy nem is realizáljuk, hogy mit (mennyi mindent) buktunk el, ami számunkra baromira fontos volt. Mégis kockáztatunk, remélve, valami többen, valami jobban. 
Miért csináljuk ezt? Miért nem tudjuk megbecsülni azt amink van? Másnak még ennyi sincs. Aztán majd eljön az a pillanat amikor ráeszmélünk, hogy basszus meg volt mindenem, anyagi jövedelem, csodás barátnő, ideális munkahely, stb. mégis ebből valamelyiket, vagy éppen mindegyiket feltesszük tétként, abban a reményben, hogy hátha valami többet és jobbat fogok megnyerni. 
Itt jön be a mérlegelés és a realitásérzék. Mindig fontos egy döntés előtt a lehetséges alternatívákat nem csak feltérképezni, de súlyozni is, melyik milyen előnnyel és/vagy hátránnyal jár. Sokszor ezen múlik minden. 

Azt, hogy a régi életünket, az elkövetett hibákat, el lehet-e felejteni, le lehet-e végleg zárni, túl lehet-e lépni rajta, lehetséges-e vagy fikció valóban érdekes, izgalmas kérdés. Eddigi tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy teljesen nem, ugyanis mindig voltak/vannak és lesznek is elvarratlan szálak az életben. Viszont, ha megtanuljuk ezeket kezelni és lassacskán elvarrni akkor talán van rá esélyünk. Persze ez sok más tényezőtől függ - pl. másik fél hozzáállása, érzésvilága, stb. - de mindig, mindig fontos, hogy megtegyük azt ami tőlünk telhető, hogy éjszaka nyugodt szívvel tudjunk szembenézni a tükörben önmagunkkal, hogy igen én mindent beletettem, a többi már a másikon vagy az adott helyzetben érintetteken múlik, de én saját magammal szemben békében vagyok/lehetek ugyanis tudom, hogy nem rajtam múlt.