2026. október 17.

Amikor az alaposság már nem érték?

Egy ideje vissza-visszatérő kérdés foglalkoztat: vajon mikor jutottunk el oda, hogy a precizitás, a pontosság, az alaposság és a lelkiismeretesség lassan elveszíteni látszik a becsületét?

 

Vannak feladatok, amelyek mögött jóval több van, mint amit a végeredményből bárki is lát. Késő estébe nyúló munka, kora reggeli befejezés, újabb ellenőrzések, egyeztetések, pontosítások. Újraolvasom, mérlegelem, javítom a mondataimat, mert fontos nekem, hogy amit kiadok a kezemből, az szakmailag és emberileg is vállalható legyen. Nem feltétlenül azért, mert ezt bárki külön megköszöni vagy elismeri, hanem mert így tanultam, így szocializálódtam, és talán még mindig hiszek abban, hogy a jól elvégzett munkának önmagában is van értéke.

Aztán időnként szembesülök azzal, hogy ami nekem természetes belső igényesség, az másoknak legfeljebb egy teljesített feladat. A mögötte húzódó munka, a ráfordított idő és energia, az olykor meghozott áldozatok pedig mintha már nem lennének különösebben érdekesek.

Van azonban számomra egy ennél is fontosabb mérce. Szeretek esténként úgy belenézni a tükörbe, hogy közben béke van bennem. Hogy tudom: amit vállaltam, amibe belevágtam, amiért felelősséget éreztem, abban megtettem mindazt, ami tőlem tellett. Nem állítom, hogy mindig hibátlanul, és azt sem, hogy soha nem tévedek. De szeretném megőrizni annak a bizonyosságát, hogy nem a könnyebb utat választottam pusztán azért, mert megtehettem volna. Mert vannak dolgok, amelyekben nem mások elismerése, hanem a saját lelkiismeretünk az igazi mérce.

Talán éppen ezért tud különösen fájni, amikor úgy érzem, hogy mindez a másik fél számára alig jelent valamit. És ez messze nem csupán a munkáról szól. Emberi kapcsolatokban, közeledésekben, közös tervekben is megélhetjük ugyanezt. Amikor időt, figyelmet, őszinte szándékot és önmagunkból is valamit adunk, aztán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy mindennek mintha nem volna különösebb súlya. Nem azt várom, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon, érezzen vagy cselekedjen, mint én. De azt igen, hogy az egymás felé tett erőfeszítéseink ne váljanak láthatatlanná. Mert talán kevés dolog tud annyira elkeseríteni, mint amikor az ember jó szándékát és igyekezetét egyszerűen természetesnek veszik.

Persze tudom, hogy nem minden rajtunk múlik. Mindenkinek vannak nehézségei, korlátai, olykor egymással versengő feladatai. Nem is a tökéletességet kérem számon. Sokkal inkább azt a kölcsönösséget hiányolom, amely nélkül a közös munka, de talán minden emberi kapcsolat is előbb-utóbb elveszíti az egyik legfontosabb összetevőjét: az egymás iránti megbecsülést.

Érdekes világban élünk. Ha valamit tőlünk várnak, akkor rendszerint fontos a határidő, az alkalmazkodás, a rugalmasság és a gyors reagálás. Amikor viszont mi számítanánk ugyanerre, olykor mintha hirtelen egészen más mérce lépne életbe. És ami az egyik oldalon elvárás, az a másikon már csak lehetőség. De vajon nem ugyanez történik egyre gyakrabban az élet más területein is?

Mintha lassan természetessé válna, hogy a lelkiismeretes ember majd úgyis megoldja. Hogy aki alapos, az majd úgyis utánajár. Aki pontos, az majd úgyis időben elkészül. Aki komolyan veszi a vállalásait, az majd úgyis alkalmazkodik. És miközben mindez egyre inkább magától értetődő elvárássá válik, egyre ritkábban tesszük fel a kérdést: vajon mi mennyire becsüljük meg ugyanezt a másikban?

Néha az az érzésem, hogy sokkal könnyebben találunk magyarázatot arra, miért nem sikerült valamit megtennünk, mint arra, hogyan lehetne mégis megoldani. Hogy az igényességet szavakban továbbra is értéknek tartjuk, de a mindennapi gyakorlatban már nem mindig vagyunk hajlandók áldozatot hozni érte.

Pedig nekem a pontosság soha nem pusztán az óráról vagy a határidőkről szólt. Az alaposság sem egyszerűen a hibák elkerüléséről. Ezek mögött valami sokkal fontosabb húzódik meg: a felelősségvállalás, a másik ember munkájának, idejének és érzéseinek tisztelete, valamint annak felismerése, hogy amit teszünk vagy éppen elmulasztunk, az másokra is hatással van.

Lehet, hogy ma már kissé régimódinak számítok ezzel a gondolkodással. Az is lehet, hogy túl sokat várok egy olyan világtól, amelyben egyre gyakrabban a látszat, a gyors eredmény és az ügyes magyarázat fontosabbnak tűnik a csendben, becsülettel elvégzett munkánál. És talán az sem kizárt, hogy az ember az évek során összegyűlt csalódásai miatt érzékenyebbé válik mindarra, amiben korábban még magától értetődően hitt.

Mégsem szeretném elhinni, hogy ezek az értékek végérvényesen idejétmúlttá váltak.

Mert ha már a lelkiismeretesség sem számít, ha a pontosság csak addig fontos, amíg másoktól várjuk el, és ha az alaposságot természetesnek vesszük, de megbecsülni elfelejtjük, akkor nem csupán a munkánk vagy az emberi kapcsolataink minőségéből veszítünk. Hanem valamit abból az emberi tartásból is, amelynek egykor még becsülete volt.

Nem tudom, hogy a világ változott-e meg ennyire, vagy én ragaszkodom makacsul olyan értékekhez, amelyeknek ma már kevesebb becsülete van. Egyvalamit azonban tudok: nem szeretnék azért engedni a saját mércémből, mert mások talán könnyebben engednek a magukéból.

Mert a nap végén nekem kell belenéznem abba a bizonyos tükörbe. És szeretném, ha akkor is béke lenne bennem, amikor a világ körülöttem erre egyre kevesebb okot ad.

2026. szeptember 6.

Hogy legyen miből tovább világítani

Egy évvel ezelőtt, az új egyetemi tanév küszöbén ezen a felületen arról írtam, hogy tizenhárom évnyi oktatói munka után egy időre leteszem a lantot. Akkor még egyfajta sabbaticalként gondoltam az előttem álló tanévre: szükségem volt arra, hogy kiszakadjak abból a körforgásból, amelyet a felkészülések, órák, dolgozatok, szakdolgozatok, vizsgák, záróvizsgák és persze a mindezekkel járó adminisztráció jelentett.

Akkor ezt írtam: „Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan.”

Eltelt az az egy év. És közben megszületett a válasz is. Nem volt valamiféle látványos fordulópont, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy pontosan tudom, merre tovább. Inkább lassan álltak össze a dolgok. Az elmúlt tanév adott némi távolságot ahhoz, hogy kívülről is rá tudjak nézni arra, mi fér bele az életembe, kire/mire szeretnék energiát fordítani, és melyek azok a szakmai feladatok, amelyekben most igazán otthon érzem magam.

Az biztos, hogy jót tett a megállás. Nem hiányzott az állandó készülés, a vizsgaidőszakok hajrája vagy az a saját magammal szemben támasztott elvárás, hogy egy-egy óra végére lehetőleg én is legalább annyira elfáradjak, mint a hallgatók. Tavaly azt írtam, hogy én csak így tudom és csak így szeretem csinálni. Ezen ma sem változtatnék. Talán éppen ezért kellett felismernem azt is, hogy ha egyszer visszatérek a rendszeres oktatáshoz, akkor ugyanilyen intenzitással tenném. Félig, megszokásból vagy pusztán azért, mert tizenhárom évig az életem része volt, nem tudnám.

Így végül arra jutottam, hogy idén szeptembertől nem folytatom oktatói munkámat. Ezt a mondatot még most is furcsa leírni. Nem azért, mert megbántam volna a döntést, hanem mert egy hosszú és fontos szakmai fejezet kerül ezzel pont helyett inkább pontosvessző mögé.

A Budapesti Metropolitan Egyetem 2019-ben egy olyan időszakban talált meg, amikor különösen sokat jelentett, hogy valahol szakmailag és emberileg is bizalmat kaptam. Sokféle hallgatóval találkozhattam, magyar és külföldi diákokkal egyaránt, voltak remek óráink, emlékezetes beszélgetéseink, sikerélmények és természetesen nehezebb pillanatok is. Mindezekért hálás vagyok a fennvalónak!

És talán különösen jó érzés úgy lezárni ezt a fejezetet, hogy közben nem csukódik be mögöttem az ajtó. Az egyetemmel megmaradt a jó kapcsolat, és abban maradtunk, hogy a jövőben is számíthatnak rám vendégelőadóként, moderátorként vagy más olyan alkalmakon, ahol éppen szükség lehet rám. Vagyis valószínűleg nem ez volt „az utolsó hangos dal”.

Közben ugyanis egy másik szakmai történet is elkezdődött. Április óta a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatának munkáját is erősítem kommunikációs koordinátorként és tartalomfelelősként. Az elmúlt hónapokban ennek egyik legnagyobb és legláthatóbb feladata két új honlap elindítása volt. Elsősorban ezek tartalmi elemeinek kidolgozásáért feleltem, emellett pedig az Oktatási Szolgálat kommunikációs feladataiba is egyre mélyebben bekapcsolódtam.

A két oldal augusztus 20-án vált elérhetővé, az indulásukról és a mögöttük álló szakmai szándékról pedig éppen a napokban jelent meg egy összefoglaló a reformatus.hu-n. Egyelőre természetesen még induló tartalommal működnek, és bőven van mit tovább építeni rajtuk. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ezek nem valamiféle elkészült művek, amelyek mögött hátra lehet dőlni, hanem inkább egy hosszabb történet első látható állomásai. Ez a feladat számomra nagy megtiszteltetés. És legalább ugyanekkora felelősség.

Az oktatás világa tehát furcsa módon mégsem került távolabb tőlem. Csak más oldalról kapcsolódom hozzá. Már nem elsősorban egy tanteremben állok egyetemisták előtt, hanem azon dolgozom, hogy egy olyan szolgálat munkája váljon láthatóvá és érthetővé, amely református oktatási intézményekkel, pedagógusokkal, vezetőkkel és közösségekkel áll kapcsolatban.

Talán ez az egész elmúlt év egyik érdekes felismerése számomra: sokszor nem úgy lépünk tovább, hogy magunk mögött hagyunk valamit. Néha ugyanahhoz az ügyhöz érkezünk vissza, csak egy másik ajtón keresztül.

Tavaly a bejegyzésem végén ezt írtam: „Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja, még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.”

Akkor még nem tudtam, pontosan mit jelent majd ez a mondat. Most már valamivel jobban sejtem. Az elmúlt év nem arról szólt, hogy megtagadtam volna azt, amit korábban szerettem. Inkább arról, hogy megpróbáltam helyet teremteni annak, amire most szeretnék nagyobb figyelmet fordítani. És közben azt is elfogadni, hogy nem kell minden szerepet egyszerre, teljes erőből vinni.

A tavaly idézett Gárdonyi-gondolatot ma sem érzem kevésbé igaznak: „A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát.”

Talán csak annyit tennék hozzá egy év távlatából: néha arra is szükség van, hogy vigyázzunk arra a lámpásra.

Hogy legyen miből tovább világítani.

Akár egy másik helyen. Akár egy másik szerepben.

Másként tovább.

2026. július 1.

Félidőben – a #MegérkezésÉve első hat hónapja

Július elseje van. Túl vagyunk az év felén.

Talán nincs ebben semmi különös. Nem ünnepnap, nem évforduló, nem nagy piros betűs dátum a naptárban. Mégis van valami ebben a napban, ami megállásra hívott. Félúton vagyunk két január között, túl az év első nagy lendületén, de még messze attól, hogy mérleget vonjunk az egész esztendőről.

Az év elején azt írtam, hogy számomra 2026 a #MegérkezésÉve lesz. Akkor még inkább csak éreztem, mint pontosan tudtam, mit jelent ez. Nem nagy bejelentésnek szántam, nem valamiféle újévi fogadalomnak, és főleg nem olyan mondatnak, amelyet aztán hónapról hónapra számon kell kérnem magamon. Inkább egy belső irány volt. Egy szó, amelybe belefért mindaz, amit a negyvenedik születésnapom után reméltem ettől az évtől.

Tavaly november végén betöltöttem a negyvenet. Nem mondom, hogy ettől egyik napról a másikra minden világosabb lett. Nem lettem hirtelen bölcsebb, nyugodtabb vagy készebb ember. De valami mégis változott. Talán nem is kívül, inkább belül. Mintha már egyre kevésbé akarnék mindenáron máshol tartani. Mintha lassan megtanulnám komolyabban venni azt, ami valóban az enyém: a hivatásom, a kapcsolataim, az otthonosság apró terei, a döntéseim, a csendes perceim, a saját utam.

Az elmúlt fél évben sok minden történt. Voltak lezárások és új hangsúlyok. Voltak feladatok, amelyekből kiléptem, és voltak olyanok, amelyekbe bátrabban beleálltam. Voltak riportok, közvetítések, beszélgetések, találkozások, gyülekezeti történetek, határidők és útközben elkapott pillanatok. És persze voltak egészen hétköznapi örömök is: boros esték, baráti beszélgetések, városligeti délutánok, otthoni csendek, futballmeccsek, apró kis rituálék.

Ezek külön-külön talán nem mindig tűnnek nagy dolgoknak. De az életemet sokszor nem is a nagy, látványos fordulatok rendezik át igazán, hanem azok a kisebb pillanatok, amelyekben egyszer csak azt érzem: valami a helyére került. Nem véglegesen, nem tökéletesen, nem minden kérdést megoldva. Csak egy kicsit otthonosabban. Nekem most valahogy erről szól a megérkezés.

Nem arról, hogy minden kész van. Nem arról, hogy mindenre tudom a választ. Nem arról, hogy nincsenek bennem kérdések, bizonytalanságok, hiányok vagy várakozások. Inkább arról, hogy már nem érzem szükségét annak, hogy mindent sürgessek. Nem kell mindenáron előrébb tartanom. Nem kell minden második pillanatban bizonyítanom, hogy jó helyen vagyok. Elég néha csak jelen lenni abban, ami éppen van.

Negyven után talán az ember jobban érzi az idő súlyát. De jó esetben nemcsak a súlyát, hanem az ajándékát is. Azt, hogy egyre kevesebb energiát érdemes arra pazarolni, ami nem épít – akár helyzetekről, akár kapcsolatokról van szó. És egyre nagyobb becsülete lesz annak, ami valódi: egy jó beszélgetésnek, egy tiszta mondatnak, egy elvégzett munkának, egy csendes estének, egy pohár bornak, egy régi barátságnak, egy új lehetőségnek, egy megőrzött belső békének.

A #MegérkezésÉve első hat hónapja ezért nekem nem egy nagy diadalmenet volt. Sokkal inkább tanulás. Annak tanulása, hogy van, amit el lehet engedni. Van, amit nem szükséges újra és újra megmagyarázni. Van, amit nem lehet siettetni. És van, amiért egyszerűen hálásnak lehet lenni.

Közben persze az élet nem állt meg. Sőt, néha kifejezetten gyorsan ment tovább. Az elmúlt hetekben például a futball-világbajnokság, a Márk szurkolói zónája és a meccsek adták a Facebook-bejegyzéseim könnyedebb ritmusát. Jó is ez így. Olykor jól jön az életbe egy csipetnyi játék, szurkolás, derű, önirónia és némi chipsmorzsa is. De most, félidőben, jólesett egy pillanatra megállni a képek és helyzetjelentések között, és ránézni arra is, ami a háttérben alakul.

A következő hat hónaptól sem várok nagy, filmszerű fordulatokat. Nem szeretném túlígérni az év második felét sem magamnak, sem másoknak. Inkább azt remélem, hogy lesz bennem elég figyelem és bátorság ahhoz, ami jön. Jó döntésekhez. Tisztább igenekhez és tisztább nemekhez. Mélyebb kapcsolódásokhoz. Olyan munkákhoz, amelyekben nemcsak teljesítek, hanem valóban benne is vagyok. Olyan találkozásokhoz, amelyek után egy kicsit gazdagabban megyek tovább. És talán ahhoz is, hogy egyre inkább otthon legyek abban az életben, amelyet Istentől kaptam, amelyet építek, és amelyben még mindig bőven van mit tanulni.

Fél év után talán ennyit már biztosan mondhatok: megérkezni nem egyszeri pillanat, hanem lassú tanulás. Nem végleges állapot, hanem ajándékba kapott felismerés útközben. És én szeretném tovább tanulni.

#MegérkezésÉve