Egy ideje vissza-visszatérő kérdés foglalkoztat: vajon mikor jutottunk el oda, hogy a precizitás, a pontosság, az alaposság és a lelkiismeretesség lassan elveszíteni látszik a becsületét?
Vannak feladatok, amelyek mögött jóval több van, mint amit a végeredményből bárki is lát. Késő estébe nyúló munka, kora reggeli befejezés, újabb ellenőrzések, egyeztetések, pontosítások. Újraolvasom, mérlegelem, javítom a mondataimat, mert fontos nekem, hogy amit kiadok a kezemből, az szakmailag és emberileg is vállalható legyen. Nem feltétlenül azért, mert ezt bárki külön megköszöni vagy elismeri, hanem mert így tanultam, így szocializálódtam, és talán még mindig hiszek abban, hogy a jól elvégzett munkának önmagában is van értéke.
Aztán időnként szembesülök azzal, hogy ami nekem természetes belső igényesség, az másoknak legfeljebb egy teljesített feladat. A mögötte húzódó munka, a ráfordított idő és energia, az olykor meghozott áldozatok pedig mintha már nem lennének különösebben érdekesek.
Van azonban számomra egy ennél is fontosabb mérce. Szeretek esténként úgy belenézni a tükörbe, hogy közben béke van bennem. Hogy tudom: amit vállaltam, amibe belevágtam, amiért felelősséget éreztem, abban megtettem mindazt, ami tőlem tellett. Nem állítom, hogy mindig hibátlanul, és azt sem, hogy soha nem tévedek. De szeretném megőrizni annak a bizonyosságát, hogy nem a könnyebb utat választottam pusztán azért, mert megtehettem volna. Mert vannak dolgok, amelyekben nem mások elismerése, hanem a saját lelkiismeretünk az igazi mérce.
Talán éppen ezért tud különösen fájni, amikor úgy érzem, hogy mindez a másik fél számára alig jelent valamit. És ez messze nem csupán a munkáról szól. Emberi kapcsolatokban, közeledésekben, közös tervekben is megélhetjük ugyanezt. Amikor időt, figyelmet, őszinte szándékot és önmagunkból is valamit adunk, aztán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy mindennek mintha nem volna különösebb súlya. Nem azt várom, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon, érezzen vagy cselekedjen, mint én. De azt igen, hogy az egymás felé tett erőfeszítéseink ne váljanak láthatatlanná. Mert talán kevés dolog tud annyira elkeseríteni, mint amikor az ember jó szándékát és igyekezetét egyszerűen természetesnek veszik.
Persze tudom, hogy nem minden rajtunk múlik. Mindenkinek vannak nehézségei, korlátai, olykor egymással versengő feladatai. Nem is a tökéletességet kérem számon. Sokkal inkább azt a kölcsönösséget hiányolom, amely nélkül a közös munka, de talán minden emberi kapcsolat is előbb-utóbb elveszíti az egyik legfontosabb összetevőjét: az egymás iránti megbecsülést.
Érdekes világban élünk. Ha valamit tőlünk várnak, akkor rendszerint fontos a határidő, az alkalmazkodás, a rugalmasság és a gyors reagálás. Amikor viszont mi számítanánk ugyanerre, olykor mintha hirtelen egészen más mérce lépne életbe. És ami az egyik oldalon elvárás, az a másikon már csak lehetőség. De vajon nem ugyanez történik egyre gyakrabban az élet más területein is?
Mintha lassan természetessé válna, hogy a lelkiismeretes ember majd úgyis megoldja. Hogy aki alapos, az majd úgyis utánajár. Aki pontos, az majd úgyis időben elkészül. Aki komolyan veszi a vállalásait, az majd úgyis alkalmazkodik. És miközben mindez egyre inkább magától értetődő elvárássá válik, egyre ritkábban tesszük fel a kérdést: vajon mi mennyire becsüljük meg ugyanezt a másikban?
Néha az az érzésem, hogy sokkal könnyebben találunk magyarázatot arra, miért nem sikerült valamit megtennünk, mint arra, hogyan lehetne mégis megoldani. Hogy az igényességet szavakban továbbra is értéknek tartjuk, de a mindennapi gyakorlatban már nem mindig vagyunk hajlandók áldozatot hozni érte.
Pedig nekem a pontosság soha nem pusztán az óráról vagy a határidőkről szólt. Az alaposság sem egyszerűen a hibák elkerüléséről. Ezek mögött valami sokkal fontosabb húzódik meg: a felelősségvállalás, a másik ember munkájának, idejének és érzéseinek tisztelete, valamint annak felismerése, hogy amit teszünk vagy éppen elmulasztunk, az másokra is hatással van.
Lehet, hogy ma már kissé régimódinak számítok ezzel a gondolkodással. Az is lehet, hogy túl sokat várok egy olyan világtól, amelyben egyre gyakrabban a látszat, a gyors eredmény és az ügyes magyarázat fontosabbnak tűnik a csendben, becsülettel elvégzett munkánál. És talán az sem kizárt, hogy az ember az évek során összegyűlt csalódásai miatt érzékenyebbé válik mindarra, amiben korábban még magától értetődően hitt.
Mégsem szeretném elhinni, hogy ezek az értékek végérvényesen idejétmúlttá váltak.
Mert ha már a lelkiismeretesség sem számít, ha a pontosság csak addig fontos, amíg másoktól várjuk el, és ha az alaposságot természetesnek vesszük, de megbecsülni elfelejtjük, akkor nem csupán a munkánk vagy az emberi kapcsolataink minőségéből veszítünk. Hanem valamit abból az emberi tartásból is, amelynek egykor még becsülete volt.
Nem tudom, hogy a világ változott-e meg ennyire, vagy én ragaszkodom makacsul olyan értékekhez, amelyeknek ma már kevesebb becsülete van. Egyvalamit azonban tudok: nem szeretnék azért engedni a saját mércémből, mert mások talán könnyebben engednek a magukéból.
Mert a nap végén nekem kell belenéznem abba a bizonyos tükörbe. És szeretném, ha akkor is béke lenne bennem, amikor a világ körülöttem erre egyre kevesebb okot ad.
