2025. december 30.

Megéri-e? – évzáró gondolatok a rádiós istentisztelet-közvetítésekről

Az idei év elején vettem át a rádiós istentisztelet-közvetítések szervezését, szerkesztését és lebonyolítását. Már akkor éreztem, hogy ez több lesz egy egyszerű feladatnál: számomra hamar személyes üggyé vált. Talán nem véletlenül, hiszen a rádiózás a mai napig az a terület, amelyhez a legközelebb állok.

Az év során összesen tizenhárom különböző helyszínen voltam jelen: gyülekezetekben, templomokban, közösségek között. Nem tudom, hogy a tizenhármas szám számomra szerencsés-e vagy sem, de azt igen, hogy minden alkalom más volt: más hangulat, más közösség, más történet – mégis mindegyik ugyanabba az irányba mutatott. Abba, hogy a rádión keresztül is lehet valódi jelenlétet teremteni.

Karácsony másodnapján, az év utolsó közvetítése alkalmával a nemesbikki lelkipásztor feltette nekem a kérdést: „Márk, megéri magának ezzel foglalkoznia?”

A kérdés akkor ott egyszerűnek tűnt, miközben mégis nagyon mély volt. Anyagilag? Időben? Energiában? Vagy inkább emberileg, lelkileg, szakmailag?

A válaszom most, az év végéhez közeledve ugyanolyan egyértelmű, mint akkor volt: igen, megéri.

Megéri azért, mert ezek a közvetítések nem csupán adások, hanem találkozások is. Megéri, mert minden alkalommal tanulok valamit egy közösségről és olykor magamról is. Megéri, mert a rádió számomra nem pusztán technika, hanem híd: a templom és az otthonok, a jelenlévők és a hallgatók között.

Szívesen emlékszem vissza arra is, hogy júniustól – saját javaslatra – tovább bővült ez a feladatkör. Minden helyszínről az istentisztelet-közvetítés előtt körülbelül két héttel gyülekezeti riportot is készítek. Ezek a beszélgetések segítenek abban, hogy ne csupán egy alkalmat, hanem egy közösséget mutassunk be a hallgatóknak: hogy arcai, hangjai, történetei legyenek annak, amit majd a rádióban hallanak. Emellett személyesen is fontos, hiszen így nem a közvetítés alkalmával találkozom először az adott közösséggel.

Ez az év megerősített abban, hogy jó úton járok. Nem volt mindig könnyű, nem volt mindig kényelmes, de minden alkalom hozzáadott valamit ahhoz, aki vagyok.

Nem gondoltam volna, hogy életem két, számomra meghatározó területe egy ilyen komplex projekt formájában találkozhat ráadásul úgy, hogy én foglalkozhatok vele. Örülök, hogy megadatott ez a lehetőség.

Tizenhárom kisebb-nagyobb település, templom, gyülekezet. Mindegyikre jó szívvel gondolok vissza. Az életem ezen oldaláról is jó volt visszatekinteni 2025-re.

    Fotó: Magyaródi Milán (reformatus.hu)

2025. november 29.

Negyven év kapcsolódásai

Negyven év… kimondani is furcsa. Az elmúlt napokban óhatatlanul visszatekintettem eddigi életemre: honnan indultam, merre kanyargott az utam, mik voltak a fontos pillanatok, kik voltak azok, akik megtartottak, és kik formáltak. Voltak mérföldkövek, nagy döntések, örömök, fájdalmak, tanulságok, és persze olyan helyzetek is, amelyekről később kiderült: éppen akkor tereltek jó irányba.

Voltak/vannak, akik egyfajta csodabogárnak tartottak – és talán tartanak a mai napig. Meglehet, hogy igazuk volt/van, hiszen már iskolás korom óta úgy éreztem, hogy inkább a nálam idősebbekkel találom meg a közös hangot, hozzájuk tudok könnyebben kapcsolódni. Ilyen volt például a testvérem is, aki három évvel idősebb nálam, és amikor bejutottam a gimnáziumba, ő épp az utolsó évét kezdte meg. A szüneteket viszont többnyire az ő osztálytársaival töltöttem, nem a saját csoporttársaimmal. Én voltam a „junior”.

Ugyanígy volt az is, amikor egészen fiatalon lehetőséget kaptam egy osztálytársammal, hogy dolgozhassunk az egyik helyi kereskedelmi rádiónál, a kétnyelvű Samtelnél. A gimnázium akkori igazgatóhelyettese (Géza tanár úr) ajánlott be bennünket, hiszen akkor mi vezettük a sulirádiót. Akkoriban még nem is sejtettem, hogy a legboldogabb éveim következnek, és hogy ott találom meg a második családomat. A szüleim emlékeznek jól, hogy legalább annyi időt töltöttem a rádióban, mint otthon. A 18. születésnapi bulimra is javarészt az akkori kollégáimat hívtam el.

Azt hiszem, ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit adott ez a negyven év, azt mondanám: kapcsolódást. Mert minden élmény, fordulat, történet mögött valójában emberek álltak. Család, barátok, munkatársak – azok, akik jelen voltatok, akár régen, akár most, és valahogyan hozzátettetek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok.

Az egyetemi tanulmányaim is jelentős hatással voltak rám, hiszen ezek alatt az évek alatt szerettem bele az oktatásba. Ebben nagyon sokat segített két mentorom: Jenei György – Isten nyugosztalja – és Bakacsi Gyula.

A doktori tanulmányaim alatt, amelyek végérvényesen Budapestre sodortak, találkoztam Gundel Takács Gábor televíziós promójával, amelyben bejelentették, hogy szakirányú továbbképzés indul a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvánnyal közösen. A szüleim biztatására beadtam a jelentkezésemet, és sikeres felvételt nyertem. A képzésen belül lehetett pályázni a közmédia egyéves gyakornoki programjára, és akik jól teljesítettek, határozatlan idejű munkaszerződést kaptak. Így történt, hogy 2015 novemberétől a Kossuth Rádióban szolgáltam a hazát.

Visszanézve csak azt tudom mondani: az Úr csodásan működik. Nagy veszteségként éltem meg 2004-ben, amikor megszűnt a Samtel rádió; akkor azt gondoltam, lezárult a rádiós korszakom. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogy egy évtizeddel később az etalonnak számító Kossuth Rádióban fogok dolgozni. Az ottani éveim alatt újabb védőangyalokat, mentorokat, barátokat és kollégákat ismertem meg. Bátran állítom: a mai napig hiányzik az a társaság – de vannak, akik a 2022-es kilépésem után is az életem részei maradtak.

A Trend FM-es időszakom ismét visszarepített a legboldogabb éveimhez, hiszen újra egy kisebb csapatban dolgozhattam, ráadásul szabadon. Bár továbbra is a hírterületet erősítettem, egy idő után lehetőséget kaptam megvalósítani a szerelemprojektet, amely végül a BorMárka műsorában öltött testet.

Komolyabb emberi veszteségek is értek: 2021 nyarán elhunyt az egyik védőangyalom, a közmédiában a közvetlen felettesem (Gyukity István – Isten nyugosztalja); 2023-ban pedig – érdekesen, ismét nyáron – eltávozott közülünk szeretett Nagypapám. Ezek a veszteségek ráébresztettek, hogy az idő a legdrágább dolog, ami a rendelkezésünkre áll. Nem a tárgyak, nem a sikerek, nem az elért státuszok számítanak… hanem az idő, amit valakivel együtt töltünk. Amit odaadunk egymásnak. Amit megosztunk.


 

2025. szeptember 7.

„A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát”

„Mert beleremeg a föld

Amikor megszólal

Nem fog tetszeni

Az utolsó hangos dal!” (Ákos)

Nem fog beleremegni a Föld, de néhány komolyabb gondolatot szeretnék megosztani magammal (hangosan) és a nagyérdeművel az összesen tizenhárom évnyi szolgálatomról, mint egyetemi oktató. Nem volt egy gyerekkori álmom, hogy márpedig én tanár szeretnék lenni, ha nagy leszek. Az egyetemi éveim alatt kezdtem eljátszadozni a gondolattal, hogy ez nekem tetszene és talán van bennem némi affinitás is. Ehhez természetesen szükség volt néhány remek oktatóra és egy pár mentorra, példaképre is, akik ugyanezt a potenciált meglátták bennem. Első lehetőségemet 2011-ben a Babes-Bolyai Tudományegyetemen (alma mater-em) kaptam meg Szatmárnémetiben. Eleinte egyfajta szárnybontogatásnak éltem meg és természetesen, kerestem az utam, az esetleges egyensúlyt, amit elbírnak az egyetemisták, ugyanakkor még a komfortzónámon belül van.

Három év után, a doktori tanulmányaimmal párhuzamosan megtalált egy újabb lehetőség, ami komolyabb váltással is járt hiszen a romániai felsőoktatási rendszer után jött a magyarországi a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jóvoltából. Itt kisebb megszakítással összesen ugyancsak három esztendőt töltöttem és bizony voltak sikerélmények, de olykor hullámvölgyek is (szakmai és emberi egyaránt). 

Közben volt egy kísérleti félévem a Pázmány Péter Katolikus Egyemen is, amit egyébként élveztem és akkor kicsit bántam, hogy nem lett folytatása. A 2018/19-es egyetemi tanévet kihagytam leginkább a doktori disszertáció védés miatt (az azt megelőző időszak nagyon kimerítette a tartalékaimat és éreztem, hogy szükségem van töltődésre).

Idővel viszont kezdtem azt érezni, hogy hiányzik. Szerencsére, de inkább isteni gondviselésnek mondanám (illetve az egyik védőangyalomnak köszönhetően) 2019 elején megtalált egy újabb lehetőség, ezúttal a Budapesti Metropolitan Egyetem került a radarra. A mai napig emlékszem arra a második körös beszélgetésre az akkori dékánnal, aki a végén az asztalra helyezett egy A4-es borítékot jelezve, hogy „Márk, akkor mi most élnénk azzal a lehetőséggel, amivel az NKE nem.” Ez akkor szakmailag, de még inkább emberileg nagyon jól esett! Így történt, hogy 2019 februárjától ismét élhettem a szeretett hivatásomnak. Ahogy teltek az évek – közben a nyomorult Covid is befigyelt – egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy olykor a kisebb akadályok, bosszúságok ellenére sikerült végre megtalálnom azt az egyetemi közeget, ami teret ad az általam képviselt értékeknek.

Az oktatói munka talán legnehezebb része (a nyűgös adminisztráción túl) az emberismeret. Látszólag egyszerű a formula: ők a diákok, akik próbálnak megvezetni, és ott vagy te a tanár. Neked kell rendet tartani, ami felelősséggel jár. Sokszor visszahallottam innen-onnan, hogy szigorú vagyok. Nem szigorú voltam, hanem következetes! Sziklaszilárd értékrendem mellett végig kitartottam és hittem abban, hogy a minőség az még ma is fontos lehet az oktatásban. Bár ahogy teltek-múltak az évek éreztem, hogy egyre komolyabban és gyakrabban kell megvívnom kisebb-nagyobb csatákat mégis, ha legalább egy-két egyetemistára sikerült jó hatással lennem, akkor már megérte. Legutóbb is két különböző külföldi diákom a szóbeli vizsgájuk után megosztották velem, hogy mennyire élvezték az interaktív előadásokat, szerették, hogy folyamatosan be akartam őket vonni, kíváncsi voltam a véleményükre és biztattam őket arra, hogy merjenek megnyílni felém és a többiek felé is.

Most mégis ennyi esztendő után, a harmincas éveim végén úgy döntöttem, hogy ki kell szakadnom ebből a környezetből. Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan. Egy életem van és már jó ideje azt érzem, hogy túl sok energiámat elvitte az egyetemi munka (a rengeteg felkészülés, az óráimat mindig úgy tartottam meg, hogy a foglalkozások végére kicsit belehaltam, de szerintem csak így érdemes; aztán az adminisztráció, a szakdolgozati konzultációk, az elkészült munkák bírálata, vizsgáztatások, záróvizsgáztatások, közben jó lett volna néha eljutnom olykor egy-egy konferenciára, publikálásról meg már nem is beszélve).

„A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát” (Gárdonyi Géza). Nagy igazság van ebben a gondolatban, legalább is esetemben mindenképp.

Még júniusban egy baráti összejövetelen erősödött meg bennem az a gondolat, hogy ideje visszaindítani egy másik szerelemprojektet, amit viszont csak akkor tudok, ha van rá erőm, de még inkább időm. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ha az eddig felgyűlt érzések mellé ezzel is számolok, akkor minden egy irányba mutat.

Végül arra az időtálló mottóra is emlékeztettem magam, ami általános iskolás korom óta elkísér, mint egyfajta útravaló, ami meghatároz: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!” (József Attila)

Holnap (szeptember 8.) elkezdődik az új egyetemi tanév. Hogy mennyire fogok hiányozni kollégáknak, diákoknak? Nos, ezt az idő majd eldönti. A következő hónapokat egy erős önértékelésre szánom (persze, a meglévő munkám mellett) az viszont jól esett, hogy több kollégám (még olyanok is, akikkel ritkán beszélek) jelezte, hogy visszavárnak a következő tanévben. Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.