„Mert
beleremeg a föld
Amikor
megszólal
Nem
fog tetszeni
Az
utolsó hangos dal!” (Ákos)
Nem fog
beleremegni a Föld, de néhány komolyabb gondolatot szeretnék megosztani
magammal (hangosan) és a nagyérdeművel az összesen tizenhárom évnyi szolgálatomról,
mint egyetemi oktató. Nem volt egy gyerekkori álmom, hogy márpedig én tanár
szeretnék lenni, ha nagy leszek. Az egyetemi éveim alatt kezdtem eljátszadozni
a gondolattal, hogy ez nekem tetszene és talán van bennem némi affinitás is.
Ehhez természetesen szükség volt néhány remek oktatóra és egy pár mentorra, példaképre is,
akik ugyanezt a potenciált meglátták bennem. Első lehetőségemet 2011-ben a
Babes-Bolyai Tudományegyetemen (alma mater-em) kaptam meg Szatmárnémetiben. Eleinte egyfajta szárnybontogatásnak
éltem meg és természetesen, kerestem az utam, az esetleges egyensúlyt, amit
elbírnak az egyetemisták, ugyanakkor még a komfortzónámon belül van.

Három év után, a
doktori tanulmányaimmal párhuzamosan megtalált egy újabb lehetőség, ami
komolyabb váltással is járt hiszen a romániai felsőoktatási rendszer után jött
a magyarországi a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jóvoltából. Itt kisebb megszakítással
összesen ugyancsak három esztendőt töltöttem és bizony voltak sikerélmények, de
olykor hullámvölgyek is (szakmai és emberi egyaránt).
Közben volt egy kísérleti
félévem a Pázmány Péter Katolikus Egyemen is, amit egyébként élveztem és akkor kicsit
bántam, hogy nem lett folytatása. A 2018/19-es
egyetemi tanévet kihagytam leginkább a doktori disszertáció védés miatt (az azt
megelőző időszak nagyon kimerítette a tartalékaimat és éreztem, hogy szükségem
van töltődésre).
Idővel viszont
kezdtem azt érezni, hogy hiányzik. Szerencsére, de inkább isteni gondviselésnek
mondanám (illetve az egyik védőangyalomnak köszönhetően) 2019 elején megtalált
egy újabb lehetőség, ezúttal a Budapesti Metropolitan Egyetem került a radarra.
A mai napig emlékszem arra a második körös beszélgetésre az akkori dékánnal,
aki a végén az asztalra helyezett egy A4-es borítékot jelezve, hogy „Márk,
akkor mi most élnénk azzal a lehetőséggel, amivel az NKE nem.” Ez akkor szakmailag,
de még inkább emberileg nagyon jól esett! Így történt, hogy 2019 februárjától ismét
élhettem a szeretett hivatásomnak. Ahogy teltek az évek – közben a nyomorult
Covid is befigyelt – egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy olykor a kisebb
akadályok, bosszúságok ellenére sikerült végre megtalálnom azt az egyetemi
közeget, ami teret ad az általam képviselt értékeknek.

Az oktatói munka
talán legnehezebb része (a nyűgös adminisztráción túl) az emberismeret.
Látszólag egyszerű a formula: ők a diákok, akik próbálnak megvezetni, és ott
vagy te a tanár. Neked kell rendet tartani, ami felelősséggel jár. Sokszor
visszahallottam innen-onnan, hogy szigorú vagyok. Nem szigorú voltam, hanem
következetes! Sziklaszilárd értékrendem mellett végig kitartottam és hittem
abban, hogy a minőség az még ma is fontos lehet az oktatásban. Bár ahogy
teltek-múltak az évek éreztem, hogy egyre komolyabban és gyakrabban kell
megvívnom kisebb-nagyobb csatákat mégis, ha legalább egy-két egyetemistára
sikerült jó hatással lennem, akkor már megérte. Legutóbb is két különböző
külföldi diákom a szóbeli vizsgájuk után megosztották velem, hogy mennyire
élvezték az interaktív előadásokat, szerették, hogy folyamatosan be akartam
őket vonni, kíváncsi voltam a véleményükre és biztattam őket arra, hogy
merjenek megnyílni felém és a többiek felé is.
Most mégis ennyi
esztendő után, a harmincas éveim végén úgy döntöttem, hogy ki kell szakadnom
ebből a környezetből. Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy
évre biztosan. Egy életem van és már jó ideje azt érzem, hogy túl sok
energiámat elvitte az egyetemi munka (a rengeteg felkészülés, az óráimat mindig
úgy tartottam meg, hogy a foglalkozások végére kicsit belehaltam, de szerintem
csak így érdemes; aztán az adminisztráció, a szakdolgozati konzultációk, az elkészült
munkák bírálata, vizsgáztatások, záróvizsgáztatások, közben jó lett volna néha
eljutnom olykor egy-egy konferenciára, publikálásról meg már nem is beszélve).
„A
tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak,
annál inkább fogyasztja önmagát” (Gárdonyi Géza). Nagy igazság van ebben
a gondolatban, legalább is esetemben mindenképp.
Még júniusban egy
baráti összejövetelen erősödött meg bennem az a gondolat, hogy ideje visszaindítani egy másik
szerelemprojektet, amit viszont csak akkor tudok, ha van rá erőm, de még inkább
időm. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és ha az eddig felgyűlt érzések mellé
ezzel is számolok, akkor minden egy irányba mutat.
Végül arra az időtálló
mottóra is emlékeztettem magam, ami általános iskolás korom óta elkísér, mint
egyfajta útravaló, ami meghatároz: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a
csillag megy az égen, úgy érdemes!” (József Attila)
Holnap (szeptember 8.) elkezdődik az új egyetemi tanév. Hogy mennyire fogok hiányozni kollégáknak, diákoknak? Nos, ezt az idő majd eldönti. A következő hónapokat egy erős önértékelésre szánom (persze, a meglévő munkám mellett) az viszont jól esett, hogy több kollégám (még olyanok is, akikkel ritkán beszélek) jelezte, hogy visszavárnak a következő tanévben. Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.