2024. szeptember 20.

Tanár, segítő, mentor, de leginkább védőangyal!

Péntek: 18:10-kor véget ért a mai egyetemi foglalkozás. Az utolsó percekben már látni ahogy néhányan ficánkolnak, az órát figyelik (péntek délután ez amúgy is érthető), így nem akartam tovább húzni az időt és kb. 7 perccel korábban pontot tettem a mondatom végére. Majd - mint anno régen diákkoromban - letöröltem a táblát, összepakoltam, ránéztem a telefonomra érkezett értesítésekre és hirtelen a szalagcímet olvasva majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Szerencsémre már egyedül voltam a teremben és csak álltam aztán hirtelen leültem, de közben a szemeim továbbra is a készüléken olvasható sorokat figyelték: "Elhunyt Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész." 

Tudom, hogy a halál az életünk része, ahogy azt is tudom, hogy a fájdalom, a gyász azokat érinti, akik itt maradtak a Földön. Ettől még az érzés nem lesz jobb!

Első beszédtanárom (Vinczéné Bíró Etelka) mindig csak jókat mondott róla, sőt amikor felmerült, hogy valószínűleg már nem tudjuk együtt folytatni a közösen megkezdett munkát javasolta, hogy őt keressem. Végül az élet úgy hozta, hogy nem rögtön Ozsváth tanár úrhoz kerültem, de néhány hónappal később mégis úgy alakult, hogy eleinte feles leosztásban, majd teljesen ő vele folytathattam a munkát. Nagyon örülök, hogy Isten így alakította mindezt! Kis idő után kiderült, hogy sok közös van bennünk: a szatmári szálak, vagy éppen az oktatás iránt érzett elköteleződés és szolgálat.

Szerettem, hogy volt egy határozott, de békés aurája. Már amikor találkoztunk a kedves megszólítása (most is itt cseng a fülemben) valahogy jobb kedvre derített: "Hogy vagy kedves Atyámfia?" 

Amikor 2022 július elején eljöttem a Kossuth Rádiótól fontos volt, hogy kapcsolatban maradjunk és jól esett, hogy ez kölcsönös volt, sőt egy ideig a közös munkát is folytattuk (igaz, már az online térben) mert fontosnak tartottam ezt a részét is a Trend FM-en megkezdett munkámnak. Idővel sajnos csökkentek, majd elmaradtak a foglalkozások, javarészt miattam, valamint a sok kötelezettség (rádió, egyetem) miatt. Ennek ellenére olykor sikerült kommunikálnunk, ő is tudta, hogy mi történt velem, és én is, hogy mi a helyzet körülötte. 

Irigyeltem a nagymértékű és széles körű tudását, műveltségét, jártasságát az élet különböző területein. Legutóbb most július elején beszélgettünk: terveztük, hogy hátha sikerül összehozni egy személyes találkozót is valamikor augusztus közepén, végén. Ez végül nem valósult meg és itt a Földön már nem is fog!

Tanár, segítő, mentor, de leginkább védőangyal! Ez volt és marad nekem Ozsváth Sándor! Remélem, hogy egyszer még találkozunk és folytatjuk a beszélgetést. Úgy érzem, lesz miről!

Az igaznak emlékezete áldott!

Ui. a fényképről: minden évben - amikor csak lehetősége volt rá - szeretett ellátogatni a parajdi sóbányába. Rendszerint küldött nekem egy fotót.

2024. augusztus 23.

Álmok, tervek, életút - a média világában

Lássuk csak: 18 év, 9 hónap. Összesen ennyi időt ölelt fel a média, de leginkább a rádiózás az eddigi életemből. Hogy kinek/minek a hatására léptem erre az útra? Jó kérdés és eddig nem is különösebben gondolkodtam el ezen, hisz senki nem tette föl nekem ezt a kérdést. Talán az akkori varázsa, kiegészülve a fiatalsággal és kíváncsisággal hisz első körben a gimnáziumi évekkel ismerkedtem meg a műfajjal (az iskolarádió egyik oszlopos tagjaként a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban). A mi időnkben még kisebb műsorelemeket becsempésztünk a szünetekbe, nem csak a zene szólt (hisz az még önmagában nem jelent rádiózást). Máskor meg egy-egy különleges rendezvényen szóltunk így vagy úgy (pl. gólyabál, vagy a sportnapokon, de hagyományosan a ballagásoknál mi nyújtottuk a technikai – hangosítás, zenei elemek – támogatást).

Innen, szinte ezzel párhuzamosan sikerült belecsöppenni a professzionális rádiózásba 2 év és 2 hónap a Samtel Rádiónál (abban az időben a város egyik legnagyobb kereskedelmi rádiója). Azt hiszem, hogy az itt töltött időszak jelentette számomra igazán azt, amikor beleszerettem ebbe az egész világba. Top 10, Kívánságműsor, Best of…A legjobbak legjobbjai. Ezek voltak az általam vezetett adások és mindegyikben lubickoltam. A szerkesztőség, stúdiók, a teljes csapat szinte olyan volt akkor nekem, mint a második családom. Innen nem önszántamból jöttem el, hanem egy nagyobb cég felvásárolta a szervezetet és a rádiós részlegre nem volt igény, amit egyébként az egyik társtulajdonos vett meg, majd az új rádió indulásával gálánsan felajánlotta, hogy maradhat a magyar nyelvű adás (igaz rövidebb műsorsávval), azonban fizetést nem tud biztosítani nekünk.

Jött egy nagyobb szakadék, de aztán jó néhány évvel később megtalált egy másik lehetőség, ezúttal a helyi televíziónál (Szatmár Tv). Itt nem nagyon találtam a helyem és bár szerettem az adásokat készíteni, de valahogy életidegennek éreztem a képi világot ezért körülbelül fél év után kiléptem.

Újabb hosszabb szünet után és az egyetemi tanulmányaim révén Budapestre sodort az élet, ahol természetesen másfajta lüktetése volt az életnek, mint Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Kerestem is sokáig a helyem, és ebben nagy segítség volt a Golgota Rádió közössége, ahol két éven át szolgáltam. Menet közben - némi családi finom biztatás hatására - jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által hirdetett szakirányú továbbképzésre. Ennek keretében lehetőség nyílt egy gyakornoki programra a közmédián belül. A program végén pedig teljes állást kínáltak nekem és röviden így esett, hogy csaknem 8 éven át a televíziós rövidke kitérő mellett és utána a Kossuth Rádióban szolgálhattam a hazát. Mondanom sem kell, hogy bekerülni a Kossuthba egy álom volt, amit addig nem nagyon tudtam elképzelni. Bár napjainkban kígyót, békát kiabálnak a közmédiára, mégis én szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan mentorom volt (hivatalosan, vagy akikre én tekintettem úgy) akiktől a szakma rejtelmeit elleshettem, elsajátíthattam. Ami pedig a környezetet illeti (a Krónika szerkesztősége és a hírszerkesztőség is egyfajta második családként funkcionált: itt ismertem még egy-két őrangyalomat és jó néhány barátot).

Hogy ilyen sok idő után miért léptem ki, az meglehetősen összetett kérdés és felérne egy külön bejegyzéssel, mindenesetre nem bántam meg a döntésem. Ez ugyanis lehetővé tette azt, hogy felfedezzem a Trend FM-et. Itt eleinte furcsa változásokat éltem meg és fedeztem fel azt, hogy mennyiben más és felszabadító egy kisebb rádióban lenni és alkotni. Ugyanakkor a Kossuth Rádióban szerzett tapasztalatokat itt tudtam kamatoztatni igazán és ezt a rádió vezetősége is hamar észrevette: így a kezdeti hírszerkesztői feladat mellé hamarosan bejött a napi szerkesztői pozíció és majd a saját műsorom (BorMárka). Sőt ez utóbbi által vált lehetővé az, hogy még egy elemet a bakancslistámról lehúzhatok (ez pedig egy helyszíni, élő rádiós kitelepülés, ami ráadásul kétszer is megadatott).

Most már a jelenben vagyunk: hosszas gondolkodás után egy újabb döntésen túl, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy egy újabb fejezet lezárul. Most a fogasra akasztom a fejhallgatót és a mikrofon elől sem hangzik már el az, hogy a „hírszerkesztőt Gál Márkot hallják”, vagy éppen a „kóstolásra fel!” amivel rendszerint a BorMárka adások végén köszöntem el (apropó, a BorMárkával kapcsolatban lesz külön bejegyzésem, de csupán a szeptemberi záróakkord után). Érdekes gondolatok járnak most át ahogy ezeket a sorokat kiírtam magamból, de tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most pár nap szusszanás, lezárom ezt a fejezetet, hogy aztán elkezdhessem írni a következőt.

2024. július 15.

Volt, van és remélem, lesz is XII. C!

Csak ülök, hallgatom a csendet és nézek ki az ablakon. Az utcán néhány autó kóricál majdhogynem beolvadva a felhevült aszfaltba. Embereket nemigen látok, talán a hőség, talán a vasárnap, vagy esetleg az elmúlt két nap miatt éjszakába nyúló találkozók miatt. Közben meg gondolkodom és egyre inkább feldolgozom az elmúlt két nap történéseit. Egy valóságos időutazás! 

Nem vagyok naiv, tudom, hogy - olykor sajnos - nem lehet visszamenni az időben és jóvátenni dolgokat, de itt most nem is erről volt/van szó. Sokkal inkább emlékképek előhívása, mint egy régi diavetítővel. Csak úgy pörögtek a képek egykori énemről, egy bizonyos épületről, egyik-másik osztályról, osztálytársakról, akikkel 4 éven át szinte egyfajta családot alkottunk. Persze, nem voltunk egyformák és természetesen összekötött bennünket az oktatási rendszer: voltak örömet, és olykor bánatot, nehézséget okozó időszakok, DE volt bennünk egy közös: az összetartás. Ezen kívül nyitottság, kommunikáció, kíváncsiság, bátorság, vakmerőség és kísérletezés (olykor feszegetve a saját, tanáraink és a rendszer határait is). Évről évre, lépésről, lépésre együtt haladtunk ezen a csodálatos, ám kanyargós útvonalon.

Kilencedik osztályban még minden új volt: kilépve az általános iskola kereteiből egy új világ nyílt meg előttem. Persze, mondhatni, hogy annyi könnyedségem volt, hogy testvérem (aki három évvel idősebb) ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én kerültem, de ettől még nekem is  - ahogy osztálytársaimnak - minden új volt. Új környezet, pedagógusok, más jellegű tantárgyak stb. Viszont a nyitottságom már akkor is erős volt (sőt, szerintem erőteljesebb volt, mint napjainkban) így alakult ki az, hogy csatlakoztam a diákszövetséghez (KÖFEDISZ) ezen belül pedig beszippantott az iskolarádió. Ráadásul ezzel nem voltam egyedül, hiszen éppen a mi osztályunkból kerültünk ki hárman, akik átvettük a stafétabotot az akkori sulirádiós csapattól és úgy gondolom, hogy még újabb szintekre emeltük azt. Részben ennek volt köszönhető, hogy nagyjából történelmet írtunk a város történelmében legalább is abban a tekintetben, hogy ilyen fiatalon (X. osztály végén) Szatmárnémeti egyik legnagyobb, legismertebb és legkedveltebb kereskedelmi rádiójába (Samtel Rádió) bekerült két srác a Kölcseyből, akik ott az iskolarádiót vitték. Ez így is maradt két évig, míg majd a rádió (sajnos) megszűnt (kereskedelmi döntéseknek köszönhetően). Az azonban nem kérdés, hogy ez az időszak volt eddigi életem legizgalmasabb és legboldogabb fejezete!

Bár kissé elkalandoztam, de annyira mégsem hiszen a 20 éves találkozó alatt nekem ezek az emlékek is előjöttek. Közben meg egy plátói szerelem, aztán pedig az első igazi szerelem is ugyanezen évek alatt voltak. Nem túlzás, ha akkori és mostani fejjel is azt állítom, hogy minden téren boldogság volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtapasztalhattam milyen az, amikor egyensúlyban van az életem. 

Az utolsó év - mint gondolom sokaknak - nekünk is felkavaró, érzelmekben és élményekben is gazdag volt. Az érettségi vizsgára készülve megannyi bizalmatlanság vett körbe bennünket: hogyan tovább? Ki merre? Mi lesz velünk most, hogy négy év után itt ennek a fejezetnek vége? Az élet és az idő azonban nem törődött mindezekkel így ment minden tovább és mi egyszer csak kiestünk az addig stabil és biztonságosnak ítélt környezetből, valamint beléptünk a tényleges, nagybetűs életbe. Ehhez viszont nagyban hozzájárult, hogy kiváló oktatóink voltak, akik nemcsak az adott területen/szakterületen próbáltak bennünket tanítani, hanem bizony olykor felkészíteni erre a bizonyos nagybetűs életre!

Emlékszem, hogy a 10 éves találkozót még 2014-ben úgy éltem meg, hogy sok idő telt el és nagyon lassan, azonban most a 20 éves osztálytalálkozó esetében többször feltettem magamnak a kérdést, hogy hova lett az elmúlt 10 esztendő?! Tudom, hogy az idő múlása (a másodpercek, percek, órák, napok, hónapok, évek) nem változott, mégis mintha minden felgyorsult volna körülöttünk, mintha azok a homokszemek még gyorsabb tempóban szétfolynának a markunkból (bármennyire is szorongatnám, lassítanám a folyamatot).

Ha már az idő: köszönöm egykori osztálytársaimnak a most megélt két napot! Jó volt újra együtt lenni és kizárni a jelenlegi életem körülötti dolgokat! Kívánom magunknak, hogy legyen még részünk sok hasonló, emlékezetes és tartalmas találkozásokban! XII. C volt, van és reményeim szerint lesz is! Vigyázzatok magatokra!

"Ilyenek voltunk, vadak és jók,

Bűnösök közt is ártatlanok.

Ilyenek voltunk, és marad egy jel,

Amit itt hagyunk, ha indulni kell."