Még most is - amikor ezeket a sorokat írom - a bejegyzés címét
olvasom, azon gondolkodom, hogy milyen furcsa érzés, amikor egy-egy hosszabb
szakasz (fejezet) lezárul(t) az életemben. Mert ez valóban az volt ugyanis egy
7 éves időszak ért véget.
Pontosan ma egy hete volt a doktorrá avató ünnepség. A
szertartást követően hivatalosan is a Budapesti Corvinus Egyetem doktora lettem
és ezzel lezárult életemnek egy hosszú, tanulással, oktatással, kutatással és
publikálással jellemezhető időszaka. Nem lettem tőle elbizakodott, de úgy érzem
megerősítette az önbizalmam, továbbá egyfajta magabiztosságot is adott. Azt
viszont nem felejtem, hogy a nagybetűs élet egy kimeríthetetlen megismerési és
tanulási folyamat (akár szakmailag vagy magánéletileg).
Az egyik kollégám (ő a szociológia doktori iskolán végzett)
köszöntő beszédében röviden elmerült abban, hogy mit is jelent ez a bizonyos
Dr. Gondolhatunk akár arra, hogy dolgozz rendesen. Erről nekem viszont az
jutott eszembe, amit még a magyar nyelv és irodalom tanárnőm igyekezett még
egészen zsenge koromban átadni nekem és osztálytársaimnak (akkor gyerek fejjel
még nem igazán tulajdonítottam ennek az idézetnek komolyabb
jelentőséget):
"dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes." (József Attila)
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes." (József Attila)
Viszont
mai fejjel, főleg most doktorként még inkább igyekszem a magamévá tenni az
üzenetet.
Többen kérdezték, hogy most milyen terveim vannak: igazából a
terv változatlan, csak most végre sikerült megvalósítanom egyik kitűzött
célomat. Továbbra is fenntartom, hogy nagy kincs és áldás, hogy az a munkám,
ami a szerelmem is egyben. A rádiózás és a tanítás. Lehetőség szerint
mindkettőt folytatom, bízva abban, hogy idővel sikerül megtalálnom az
"anyaegyetemem", ahol az oktatói és a hallgatói közeg is olyan
szemlélettel rendelkezik, amellyel azonosulni tudok. Ez pedig alapvetően a
minőségi és nem a mennyiségi oktatás. Bár a tavalyi egyetemi év (2016/17-es)
több szempontból is megpróbáltatások elé állított, mint oktató - olyannyira,
hogy elgondolkodtam azon, hogy akarom-e ezt folytatni - most már azt érzem,
hogy szükség volt ezekre a negatív tapasztalatokra (csalódásokra), ahhoz, hogy
megerősödjek.
A
cél tehát változatlan viszont egy nagy "fegyverrel" több van a
kezemben, de ezzel nem áll szándékomban visszaélni, a doktori cím ugyanis egy
elismerés, de egyben felelősség is.
Visszatérve a múlt heti eseményekre az ünnepség után szerveztem
egy kis összejövetelt, amelyre családtagok, a két lelkipásztorom barátok,
egykori tanáraim, valamint munkahelyi kollégák voltak hivatalosak. Nagyon jól
esett, hogy többen el tudtak jönni. Itt (is) köszönetemet és hálámat fejezem ki
nekik (ha nem is említek meg mindenkit név szerint):
-
köszönöm a szüleimnek, nagyszüleimnek a sok éves támogatást, hogy
végig biztattak és próbáltak segíteni a nehéz pillanatokban; nélkületek nem
lennék itt, ahol ma vagyok! Remélem, büszkék vagytok rám!
-
köszönöm a testvéremnek a bátorítást és a tanácsokat, illetve, hogy amikor
néha egyedül éreztem magam, mindig eszembe juttatta, hogy nem vagyok egyedül és
van kihez fordulnom;
-
köszönöm Bogya Kis Máriának és Ferencnek; számomra ők jóval
többek, mint lelkipásztorok. Nem csupán támaszt jelentenek az életembe, de
tudom, hogy amikor lelkileg nehéz időszakokat éltem, élek meg, mindig van kihez
forduljak;
-
köszönöm Erzsike néninek, hogy vigyázott rám, amikor még egészen fiatal
voltam. A sors sokszor érdekesen működik, értem most ezt úgy, hogy ki tudja,
részese lenne az életemnek, ha ne lett volna a balesetem? Emellett viszont nem
felejtettem el a sok segítséget és támogatást, amit kaptam tőle, amikor
legelőször Budapestre sodort az élet;
-
köszönöm Keserű Istvánnak (ha már a fővárost emlegettem). Bármennyire
furcsa, de őt és a barátságát az internet világának köszönhetem, hiszen a
kezdetekben még ott ismerkedtünk meg, majd amikor először (2006-ban) Budapestre
sodort az élet személyesen is találkoztunk (tulajdonképpen ő vezetett körbe a
fővárosban). Ami szintén nagyon sokat jelentett nekem, hogy abban az évben
karácsonyra nem mehettem haza, ő és családja viszont befogadott otthonukba és
néhány óra erejéig átjárhatott az ünnep szelleme. Ezért (is) a mai napig hálás
vagyok neked!
-
köszönöm Dr. Jenei Györgynek (témavezetőm), hiszen ha ő nincs, akkor
valószínűleg nem jön el, nemcsak ez a pillanat, de több mint valószínű, hogy a
doktoriba sem vágtam volna bele; ő az, aki megláthatott bennem valamit és
biztatott, hogy gondoljam át és vágjak bele;
-
köszönöm Dr. Bakacsi Gyulának (sajnos ő nem tudott eljönni az
ünnepségre), aki talán sokáig nem is tudta, de a mai napig az egyik mentoromnak
tekintem és tulajdonképpen neki köszönhetően lettem szerelmes az oktatásba.
Bátran és határozottan állítom, hogy ő volt a kedvenc oktatóm az egyetemi éveim
alatt, nagyon élveztem az óráit, sőt alig vártam, hogy elteljen egy-egy hét és
egy újabb előadásának lehessek szem-, illetve fültanúja;
-
köszönöm Gaál Zoltánnak (aki számomra több, mint egy beszédtanár),
mindig meghallgatta a nyavalygásaimat és próbált ellátni jó tanácsokkal;
hiszem, hogy korábbi beszédtanárnőm Vinczéné Bíró Etelka (nyugodjon békében)
nem véletlenül ajánlott hozzá;
-
köszönöm kollégáimnak a Kossuth Rádiótól, hogy velem együtt ünnepeltek
ezen a jelentős napon; szeretek veletek dolgozni és bár eleinte azt éreztem,
hogy sehova sem tartozom úgy igazán így, hogy végül három különböző
produkcióban dolgozom (Krónika, 180 perc és hírszerkesztőség), most már úgy
érzem, hogy mindegyik csapatban megtaláltam a helyem és a csapat(ok) része
lettem;
Volt, akinek elmondtam személyesen is, hogy kissé furcsa volt
számomra, hogy ennyi ember eljött miattam és én vagyok a középpontban (nem
vagyok ehhez hozzászokva), de kimondottan jól esett! A kis összejövetellel
szerettem volna megköszönni nektek, hogy eljöttetek és tulajdonképpen, akiket
meghívtam mind részesei az életemnek. Mindnyájan hosszabb vagy rövidebb ideig,
kisebb vagy nagyobb mélységig meghatározó szerepet játszottatok az életem egy
bizonyos szakaszában. Ezt szerettem volna megköszönni nektek! Remélem, hogy
mindenki, aki eljött jól érezte magát!
Visszaemlékszem, mi mindent éltem át a disszertáció védése alatt
és azt követően. Az az érzéscsomag szinte leírhatatlan. Izgulás, félelem,
kételyek, de közben meg határozottság, elszántság és kitartás a végsőkig.
Emlékszem, miután mindenen túl voltam és hazaértem a szüleimmel átbeszéltem,
hogy mi mindenen mentem keresztül, majd felhívtam a nagyszüleimet és közöltem
velük is a jó híreket. Aztán a facebook-on is közzétettem a hírt. Talán az
összes bejegyzésem közül, ez kapta a legtöbb like-ot, amit eddig láttam. Ez
arra emlékeztetett, hogy mennyien szeretnek és támogatnak a világ különböző
pontjain.
Úgy
érzem, hogy sikerült elhelyeznem a "pontot a mondat" végére. Most
csend vesz körül és ez egy olyan érzést kölcsönöz, amit már régóta nem éreztem,
ez pedig a megnyugvás.


