Bizony, bizony, eljött ez a nap is. 2013 Június 24 - utazásom napja egy városba, amelyből tavaly nem szívesen távoztam, sőt miután megérkeztem Budapestre kissé le is voltam törve, elég komoly búskomor állapot tört rám, amelynek majd szépen meg is lett az eredménye egy alapos lebetegedés.
Most viszont egy másik ösztöndíj lehetőségnek köszönhetően ismét visszatérhettem e viszonylag kicsi, de annál szebb városba, pontosabban Leuven-be (Belgium) és ezúttal nem röpke 2 hétre hanem 2,5 hónapra. Azért van "kis" különbség. :-)
A mostani érkezésem nem volt zökkenőmentes, köszönhető a csomag mizériának, ugyanis a Brüsszeli reptéren valahogy hiába vártam és vártam a csomagomra, nem jelent meg a futószalagon. Egy fél perc erejéig - jó, lehet volt egy kerek perc is - nem jött, hogy elhiggyem, hogy ez most pont velem, pont most, pont itt történik meg??? De biza, velem. Gyors lélekjelenlétnek köszönhetően irány a csomagokkal foglalkozó szolgáltatóhoz bejelenteni a helyzetet. Ott enyhe lazasággal kezelik az aggódó utas panaszát, majd egy standard formanyomtatványt a kezedbe nyomnak, melyen egy telefonszám van megadva ahol lehet érdeklődni a csomag státuszáról illetve egy e-mail-es elérhetőség is. Utólag persze mondhatnám, hogy a dolog jó oldala, hogy nem nekem kellett cipelnem a csomagot Brüsszelből Leuven-be, de akkor, abban a pillanatban ez nem igazán vigasztalt.
Summa summarum, csak másnap délutánra érkezett meg a csomag, pedig az eredeti ígéret még érkezésem napjának estéjére volt téve.
Ma viszont, már új napra ébredtem, hisz ténylegesen is elkezdhettem élvezni az ittlétemet. Adminisztratív ügyintézések nagy részben letudva, illetve az egyetemen is félig-meddig minden rendben van, még egy-két technikai gondot kell kiküszöbölni, de ezek már csak részletkérdések.
A hátralevő napokban javarészt olvasni való lesz a munkám - illetve azok alapján elkészíteni egy vázlatot a jövőheti, Hétfői megbeszélésre mely a nemzetközi kutatási projekt két vezetőjével fog zajlani, hisz tervezzük a projekt 2-ik fázisát ami szorosabban kötődik a PhD dolgozatomhoz, ergo fokozottabban érdekel a dolog.
Ugyanakkor a következő hétre már kaptam egy meghívást egy borkóstoló estre is, amelynek természetesen nem tudtam ellenállni. Szóval ez a nyár javarészt munkával fog telni, de engem ez kicsit sem zavar, hisz érdekel ez a munka, elvégre a saját szakterületemről van szó, illetve a munka le is köt.
Azért amennyire majd lehetséges igyekezni fogok a kellemeset keverni a hasznossal!
Hamarosan képeket is felteszek majd, csak legyen lehetőségem többet is készíteni, addig is vissza lehet nézni a tavaly Novemberben készített képeket, a bejegyzéseim között :-)
2013. június 27.
Lezárás - lehetséges vagy csak fikció?
Ez a kérdés merült fel bennem. Van-e erre igazából lehetőségünk? Vagy csak szeretjük bemagyarázni magunknak, hogy márpedig igen.
A régi élettől való menekülés, kicsit sem jelenti a helyes utat. Ezt jómagam is tudom és ismerőseimnek, barátaimnak is ezt szoktam tanácsolni. Azt szoktam mondani, hogy márpedig igen is szembe kell nézni a démonainkkal, nem pedig állandóan menekülni előlük. Hogy könnyű lenne ez?! Nem, kicsit sem az. Hogy szükségszerű? Mindenképpen, még akkor is, ha ez számít a legnehezebb lépésnek, viszont amennyiben nem tesszük meg, és továbbra is a menekülő utat választjuk, akkor ez előbb vagy utóbb megbosszulja magát, legyen az mély depresszió vagy fizikai betegség formájában.
Sokáig én is csak menekültem, sőt mi több elfojtottam, elnyomtam magamban érzéseket. Abban reménykedtem, hogy egyszer csak elmúlik, hisz semmi sem tart örökké, igaz?!
Most viszont, hogy sikerült megfordulnom a folyamatos "szaladásból, menekülésből" és azt mondanom, hogy "helló, itt vagyok, ezt érzem, ez a nagy büdös helyzet", felszabadított. Hogy megoldódott az alapvető probléma? Kétségkívül nem! Viszont a legnehezebb lépést sikerült megtennem. Erre már lehet építeni, hisz legközelebb majd fogok tudni és bírni következetesen nemet mondani vagy éppen igent egy adott helyzetre.
Olyan felszabadító érzés ez, mint amikor az emberben levő összes elfojtott, elnyomott érzések egyszer csak a felszínre törnek és őszintén el tudja mondani az ember a másik félnek amit már oly rég óta meg akart tenni, de inkább a menekülést választotta helyette, mint amikor a pókerjátékos is meg kell mutassa a kártyáit. Kész, abban a pillanatban megszűnik a játszma, nincs tovább, csak a teljes, brutális, őszinte valóság. Ott van minden látható, fehéren-feketén. Nem lehetséges már tovább játszmázni, hozni a "pókerarcot", ez az igazság pillanata amikor minden eldől. Nyer vagy veszít. Mindent elvisz, vagy mindent elbukik. Persze a vonzóbb alternatíva a mindent visz. Csakhogy, az élet nem mindig oszt számunkra olyan lapokat amelyekkel nyerni fogunk. Olykor irtózatosan nagyokat veszítünk és a "játék" hevében megtörténik, hogy nem is realizáljuk, hogy mit (mennyi mindent) buktunk el, ami számunkra baromira fontos volt. Mégis kockáztatunk, remélve, valami többen, valami jobban.
Miért csináljuk ezt? Miért nem tudjuk megbecsülni azt amink van? Másnak még ennyi sincs. Aztán majd eljön az a pillanat amikor ráeszmélünk, hogy basszus meg volt mindenem, anyagi jövedelem, csodás barátnő, ideális munkahely, stb. mégis ebből valamelyiket, vagy éppen mindegyiket feltesszük tétként, abban a reményben, hogy hátha valami többet és jobbat fogok megnyerni.
Itt jön be a mérlegelés és a realitásérzék. Mindig fontos egy döntés előtt a lehetséges alternatívákat nem csak feltérképezni, de súlyozni is, melyik milyen előnnyel és/vagy hátránnyal jár. Sokszor ezen múlik minden.
Azt, hogy a régi életünket, az elkövetett hibákat, el lehet-e felejteni, le lehet-e végleg zárni, túl lehet-e lépni rajta, lehetséges-e vagy fikció valóban érdekes, izgalmas kérdés. Eddigi tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy teljesen nem, ugyanis mindig voltak/vannak és lesznek is elvarratlan szálak az életben. Viszont, ha megtanuljuk ezeket kezelni és lassacskán elvarrni akkor talán van rá esélyünk. Persze ez sok más tényezőtől függ - pl. másik fél hozzáállása, érzésvilága, stb. - de mindig, mindig fontos, hogy megtegyük azt ami tőlünk telhető, hogy éjszaka nyugodt szívvel tudjunk szembenézni a tükörben önmagunkkal, hogy igen én mindent beletettem, a többi már a másikon vagy az adott helyzetben érintetteken múlik, de én saját magammal szemben békében vagyok/lehetek ugyanis tudom, hogy nem rajtam múlt.
A régi élettől való menekülés, kicsit sem jelenti a helyes utat. Ezt jómagam is tudom és ismerőseimnek, barátaimnak is ezt szoktam tanácsolni. Azt szoktam mondani, hogy márpedig igen is szembe kell nézni a démonainkkal, nem pedig állandóan menekülni előlük. Hogy könnyű lenne ez?! Nem, kicsit sem az. Hogy szükségszerű? Mindenképpen, még akkor is, ha ez számít a legnehezebb lépésnek, viszont amennyiben nem tesszük meg, és továbbra is a menekülő utat választjuk, akkor ez előbb vagy utóbb megbosszulja magát, legyen az mély depresszió vagy fizikai betegség formájában.
Sokáig én is csak menekültem, sőt mi több elfojtottam, elnyomtam magamban érzéseket. Abban reménykedtem, hogy egyszer csak elmúlik, hisz semmi sem tart örökké, igaz?!
Most viszont, hogy sikerült megfordulnom a folyamatos "szaladásból, menekülésből" és azt mondanom, hogy "helló, itt vagyok, ezt érzem, ez a nagy büdös helyzet", felszabadított. Hogy megoldódott az alapvető probléma? Kétségkívül nem! Viszont a legnehezebb lépést sikerült megtennem. Erre már lehet építeni, hisz legközelebb majd fogok tudni és bírni következetesen nemet mondani vagy éppen igent egy adott helyzetre.
Olyan felszabadító érzés ez, mint amikor az emberben levő összes elfojtott, elnyomott érzések egyszer csak a felszínre törnek és őszintén el tudja mondani az ember a másik félnek amit már oly rég óta meg akart tenni, de inkább a menekülést választotta helyette, mint amikor a pókerjátékos is meg kell mutassa a kártyáit. Kész, abban a pillanatban megszűnik a játszma, nincs tovább, csak a teljes, brutális, őszinte valóság. Ott van minden látható, fehéren-feketén. Nem lehetséges már tovább játszmázni, hozni a "pókerarcot", ez az igazság pillanata amikor minden eldől. Nyer vagy veszít. Mindent elvisz, vagy mindent elbukik. Persze a vonzóbb alternatíva a mindent visz. Csakhogy, az élet nem mindig oszt számunkra olyan lapokat amelyekkel nyerni fogunk. Olykor irtózatosan nagyokat veszítünk és a "játék" hevében megtörténik, hogy nem is realizáljuk, hogy mit (mennyi mindent) buktunk el, ami számunkra baromira fontos volt. Mégis kockáztatunk, remélve, valami többen, valami jobban.
Miért csináljuk ezt? Miért nem tudjuk megbecsülni azt amink van? Másnak még ennyi sincs. Aztán majd eljön az a pillanat amikor ráeszmélünk, hogy basszus meg volt mindenem, anyagi jövedelem, csodás barátnő, ideális munkahely, stb. mégis ebből valamelyiket, vagy éppen mindegyiket feltesszük tétként, abban a reményben, hogy hátha valami többet és jobbat fogok megnyerni.
Itt jön be a mérlegelés és a realitásérzék. Mindig fontos egy döntés előtt a lehetséges alternatívákat nem csak feltérképezni, de súlyozni is, melyik milyen előnnyel és/vagy hátránnyal jár. Sokszor ezen múlik minden.
Azt, hogy a régi életünket, az elkövetett hibákat, el lehet-e felejteni, le lehet-e végleg zárni, túl lehet-e lépni rajta, lehetséges-e vagy fikció valóban érdekes, izgalmas kérdés. Eddigi tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy teljesen nem, ugyanis mindig voltak/vannak és lesznek is elvarratlan szálak az életben. Viszont, ha megtanuljuk ezeket kezelni és lassacskán elvarrni akkor talán van rá esélyünk. Persze ez sok más tényezőtől függ - pl. másik fél hozzáállása, érzésvilága, stb. - de mindig, mindig fontos, hogy megtegyük azt ami tőlünk telhető, hogy éjszaka nyugodt szívvel tudjunk szembenézni a tükörben önmagunkkal, hogy igen én mindent beletettem, a többi már a másikon vagy az adott helyzetben érintetteken múlik, de én saját magammal szemben békében vagyok/lehetek ugyanis tudom, hogy nem rajtam múlt.
2013. június 18.
Belső erőforrásaink
Érdekes.
Sikerült egy újabb "lélekbevágó" dolgot olvasnom. Ezek valahogy
meg/rám találnak az utóbbi időben, pont akkor, amikor szükségem van rá.
"Epiktétosz óta tudjuk, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink. "Hű, mi lesz akkor?!" Semmi! Semmi se lesz!... Vagyis én azt mondom, hogy az erő igenis benne van az emberben, csak rengeteg polgári, vallási és erkölcsi konvenció lefogja. Ami rendben is van - addig, amíg nem kell védenie magát. De csak addig van rendben! Rendben van, hogy a pisztolyomat a fiókban őrzöm, és nem sütöm el soha senkire. Addig, amíg nem jön valami terroristacsoport, hogy kinyírja a gyerekemet és a feleségemet. Akkor ugyanis el kell sütnöm! Lehetek konformista, lehetek jó modorú, de ennek van egy határa. Hol van ez a határ? A legfontosabb pszichológiai könyvet idézném az életemből, Kiplingtől a Dzsungel könyvét: amikor a vörös farkasok meg akarják támadni a szioni farkashadat, akkor Maugli elmegy Kához, az óriáskígyóhoz, hogy tanácsot kérjen tőle. Ká azt mondja: Maugli, mindenki fél valamitől. Mindenki fél valakitől. Most hagyj engem egy kicsit elmélyedni, hogy rájöjjek, mitől félnek a vörös kutyák.
Miután elmélyed, rájön, hogy a vadméhektől, és erre építi fel az egész védelmet. Ez így van emberi relációkban is. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől vagy valakitől - csak meg kell találni.
Ha az embert olyan helyzetbe kényszerítik, hogy védenie kell magát, ahhoz erő kell. Az erő pedig megvan bennünk születésünktől kezdve, nincs olyan ember, akiben ne lenne meg ez az energiatömeg, csak hova irányítsa? Mert ha semmi felé nem irányítja, akkor önmagát kezdi fölfalni. Meg kell találni, hogy kitől fél és oda kell irányítani. Akkor egyszer csak kiderül, hogy fantasztikus ereje van az embernek, ha jól bánik vele.
A gátakat, a gátlásokat kell feloldani bizonyos esetekben, és minden rendben lesz.
Ez borzasztó egyszerű dolog tulajdonképpen, amelynek egyetlen próbája van" (de ez viszont nagy): "hogy közel megyek a félelem tárgyához. Közel merek menni hozzá." (Popper Péter - Belső erőforrásaink)
Ez olyan szempontból is jól jött, hogy megerősítést lelt bennem az a tény, hogy merjünk szembenézni a démonainkkal. Megtehetjük azt is, hogy szemet hunyunk ezeknek és inkább menekülünk tovább, de ez hosszútávon felemészt.
Én ezt átéltem és hosszas idő után sikerült szembenéznem az egyik, ha éppen nem a legnagyobb "démonommal". Hogy legyőztem-e? Igen, részben. Hogy van még mit dolgozni rajta? Nem is kevés. Viszont a kezdet megtörtént és ez az, ami a legmelósabb feladat merni fejest ugrani a bizonytalanba.
"Epiktétosz óta tudjuk, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink. "Hű, mi lesz akkor?!" Semmi! Semmi se lesz!... Vagyis én azt mondom, hogy az erő igenis benne van az emberben, csak rengeteg polgári, vallási és erkölcsi konvenció lefogja. Ami rendben is van - addig, amíg nem kell védenie magát. De csak addig van rendben! Rendben van, hogy a pisztolyomat a fiókban őrzöm, és nem sütöm el soha senkire. Addig, amíg nem jön valami terroristacsoport, hogy kinyírja a gyerekemet és a feleségemet. Akkor ugyanis el kell sütnöm! Lehetek konformista, lehetek jó modorú, de ennek van egy határa. Hol van ez a határ? A legfontosabb pszichológiai könyvet idézném az életemből, Kiplingtől a Dzsungel könyvét: amikor a vörös farkasok meg akarják támadni a szioni farkashadat, akkor Maugli elmegy Kához, az óriáskígyóhoz, hogy tanácsot kérjen tőle. Ká azt mondja: Maugli, mindenki fél valamitől. Mindenki fél valakitől. Most hagyj engem egy kicsit elmélyedni, hogy rájöjjek, mitől félnek a vörös kutyák.
Miután elmélyed, rájön, hogy a vadméhektől, és erre építi fel az egész védelmet. Ez így van emberi relációkban is. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől vagy valakitől - csak meg kell találni.
Ha az embert olyan helyzetbe kényszerítik, hogy védenie kell magát, ahhoz erő kell. Az erő pedig megvan bennünk születésünktől kezdve, nincs olyan ember, akiben ne lenne meg ez az energiatömeg, csak hova irányítsa? Mert ha semmi felé nem irányítja, akkor önmagát kezdi fölfalni. Meg kell találni, hogy kitől fél és oda kell irányítani. Akkor egyszer csak kiderül, hogy fantasztikus ereje van az embernek, ha jól bánik vele.
A gátakat, a gátlásokat kell feloldani bizonyos esetekben, és minden rendben lesz.
Ez borzasztó egyszerű dolog tulajdonképpen, amelynek egyetlen próbája van" (de ez viszont nagy): "hogy közel megyek a félelem tárgyához. Közel merek menni hozzá." (Popper Péter - Belső erőforrásaink)
Ez olyan szempontból is jól jött, hogy megerősítést lelt bennem az a tény, hogy merjünk szembenézni a démonainkkal. Megtehetjük azt is, hogy szemet hunyunk ezeknek és inkább menekülünk tovább, de ez hosszútávon felemészt.
Én ezt átéltem és hosszas idő után sikerült szembenéznem az egyik, ha éppen nem a legnagyobb "démonommal". Hogy legyőztem-e? Igen, részben. Hogy van még mit dolgozni rajta? Nem is kevés. Viszont a kezdet megtörtént és ez az, ami a legmelósabb feladat merni fejest ugrani a bizonytalanba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)