2017. február 4.

Mindig csak a jók mennek el

Döbbenet...csak néhány pillanat, pár perc és megtörténhet a baj, a végzetes baj. Szomorúság. Ma olyan hírt kaptam, ami beárnyékolta a napomat. Most próbáltam visszahívni a gyerekkori emlékeim egy részét. Általános iskolás voltam és emlékszem mi voltunk az első évfolyam, akik számára "kísérleti" jelleggel, de meghirdette az iskola, hogy választható tárgyként indulhat az informatika, mert lett pár - mai szemmel őskori - gép és egy kis teremben berendezték őket, igen ám, de pontosan a kevés gépszám miatt külön felvételi is volt. Azt hiszem akkor első körben nem sikerült - de sajnos ködösek az emlékeim - majd valahogy mégis részese lehettem az akkori csodának. Volt egy fiatal tanár, aki kedves volt és szombatonként tartott nekünk plusz órákat - úgymond valahogy soron kívül volt ez; talán, meg fizetni is kellett az órákért, bár lehet a memóriám megint zavaros, de nem is ez a lényeg. Akkor még az MS-DOS volt az, ami manapság mondjuk a Windows-nak felelne meg és ezzel ismerkedhettünk meg, majd jött az áttörés - a Norton Commander - aztán a Prince of Persia is. Eszembe jutott, hogy mennyire vártuk az óra utolsó részét, hogy a maradék, kevéske időben élvezzük a játékot. De nem ezért - vagy legalább is nem csak ezért - volt ez fontos, hanem mert már akkor gyerekfejjel, talán V-ik, VI-ik osztályos lehettem érdekelt a számítógép és annak használata, valahogy ugyanis elvarázsolt. Persze akkor még nem is gondoltuk, hogy 2017-ben mindennapos használati eszköz lesz. 
Vissza az órákhoz és a tanár úrhoz. Mivel a gyerekkoromból kevés dologra emlékszem - valahogy az agyam lezárta, törölte az emlékeim nagy részét, gyanítom, hogy a balesetem miatt - így most kicsit nehéz pontosabb emlékeket felidézni. Azt tudom, hogy az iskolai időszakban minden szombat délelőtt, lelkesen mentünk az informatika órákra és már alig vártuk, hogy újabb dolgokat megtanulhassunk (talán valahol még meg is van az informatika füzetem, amelybe szorgalmasan igyekeztem mindent leírni, amit a tanár úr elmagyarázott majd megmutatott nekünk).
Emberek belépnek az életünkbe, de nem mindig tudjuk, hogy meddig maradnak. Van, aki több ideig az életünk része, míg más csak bizonyos "állomásokig" marad velünk. A mai szomorú hír ismét ráébresztett arra, hogy mindannyian Isten kegyelméből kaptunk egy bizonyos időt itt a Földön. Ki többet, ki kevesebbet. Érthetetlen viszont, hogy miért mindig csak a jókat veszi magához. Vagy mégis érthető? Ha jobban belegondolok az Úrnak is szüksége van angyalokra és Ő az volt. Székely Zoltán 47 évesen, 4 gyermek édesapjaként. Mindenki jó, segítőkész és csupa szív embernek tartotta (legalább is ilyeneket hallottam felőle). Ő volt az egykori - első és legjobb - informatika tanárom. Mai fejjel visszatekintve nagyon sokat köszönhetek neki. Úgy érzem, hogy ez a bejegyzés a legkevesebb, amit tehetek.
Végül álljon itt - az ő emlékére - a játék, amit az ő óráinak a végén élvezhettünk egyfajta "jutalomként".
Prince of Persia
Köszönöm!
Tisztelettel, az egykori gyerek és tanuló, Gál Márk.

Nincsenek megjegyzések: