2021. augusztus 8.

Mindig csak a jók mennek el

 ...és tényleg! Vagy legalább is egy újabb példát hozott erre a nagybetűs élet. Úgy érzem, hogy a Fennvaló (vagy éppen ki, miben hisz) érdekesen rakott össze bennünket. A fizikum, és a különböző szerveink az csak egy dolog, de a lélek egy valóságos csoda (ahány ember, szinte megannyi fajta megnyilvánulását lehet feltérképezni). Az élet - mint tudjuk, de előbb-utóbb megtapasztalható - nem mindig habos torta. Itt van például a fájdalom, a veszteség és ezek feldolgozása.

2015 januárjában, némi győzködés után beadtam jelentkezésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által meghirdetett közszolgálati média szerkesztő szakirányú továbbképzésre. Miután 2004-ben megszűnt a kereskedelmi rádió ahol dolgoztam és amit már-már a második otthonomnak nevezhettem, nem különösebben hittem abban, hogy a rádiózás egyszer még visszatérhet az életembe. A képzés részeként (mint opció) lehetőség volt belevágni egy gyakornoki képzésbe (egy év) az MTVA-n belül. Itt lehetőséget adtak arra, hogy betekintést nyerjünk a különböző szakterületekbe (nem csupán tévé és rádió). Az első fél év azonban kötelezően a hírterületen telt (3x2 havi lebontásban, tévé, rádió - itt Krónika és hírszerkesztőség), míg a második 6 hónap egy az addigi mentorok ajánlása, valamint a gyakornok választása alapján, egy fix területen folytatódott. 

Részben a helyzet hozta így, meg a döntésem, hogy végül ezt a második szakaszt is a hírterületen tölthettem. A teljes egy év alatt remek embereket ismertem meg (akik közül néhányan nagyon közel kerültek hozzám), elsősorban a mentoraimra gondolok és néhány olyan kollégára, akikre ma már barátként tekintek, de volt még egy másik meghatározó ember is (a hírterület csatornaigazgató-helyettese), aki végig foglalkozott velünk már akkor is, amikor még egyszerű gyakornok voltam. Valahányszor adódott valamilyen gond, mindig szakított rám néhány percet az idejéből és segített. Amikor eljött a végső döntés ideje (a gyakornoki program végén, akiről/akikről úgy döntöttek) kulcsszerepet játszott abban, hogy főállásba kerültem. Így alakult, hogy elkezdhettem a tényleges riporteri karrieremet (eleinte a tévénél). A korábbi mentoraim mellett, ha bizonytalan voltam, vagy egyszerűen a beosztás kapcsán volt kérésem, mindig megértő, támogató volt. Egyik meghatározó beszélgetésünkre is a mai napig szívesen emlékszem vissza: kb. 8-9 hónapig feles megosztásban dolgoztam, heti 2 nap tévé, 2 nap rádió. Ahogy telt-múlt az idő egyre inkább azt éreztem, hogy bár a tévés munkát is szerettem, de mivel volt egy-két nehezítő tényező, aki/ami miatt hosszú távon nem tudtam volna így elképzelni az életem, gondolkodóba estem. Bár nem ez volt az adott beszélgetésünk alaptémája, mégis ahogy kellemesen beszélgettünk az irodájában, egyszer csak (derült égből villámcsapás) megkérdezte: "Márk, hol érzed jobban magad? A tévénél vagy a rádiónál?" Pár másodpercre lefagyott nálam a "soft", hisz úgy voltam vele, hogy jó ég, csak nincs a homlokomra írva, hogy ezen agyalok egy ideje, ugye?! Természetesen tudott a rádiós előéletemről így már csak emiatt sem okozhattam meglepetést a válaszommal, amit ő egy mosollyal nyugtázott, majd hozzátette: "ennek örülök, ugyanis bár mindkét területen alapvetően pozitív visszajelzések jöttek a munkádról, úgy érzem, hogy a rádiósoktól még inkább." Mit szólnál hozzá, ha akkor csak a rádiónál lennél?" Mondanom sem kell, hogy nem gondolkodtam sokáig a kérdésen. A többi azóta, ahogy mondani szokás: már csak történelem. Azt mondjuk nagyon bánom, hogy így már nem ő maradt a közvetlen főnököm, de utána is többször beszélgettünk. Amikor közelített a doktori védésem megértő volt és kaptam lehetőséget arra, hogy fel tudjak készülni az alkalomra. Hálám jeléül őt is meghívtam a doktorrá avató ünnepségre (2018) és nagyon kedvesen válaszolt. Szeretett volna eljönni, úgy is tervezte, hogy ott lesz, azonban épp a kérdéses napon "dőlt ki" az egyik szerkesztő, és ő ugrott be helyette, így sajnos nem ünnepelhetett velem/velünk. A jeles alkalom után egy-két nappal küldtem neki fotókat az ünnepségről, a mai napig őrizgetem a válaszlevelét: 

"Kedves Márk!
Tiszta szívből gratulálok a doktoridhoz! Kemény munka volt!
Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál az avatódra és nagyon szerettem volna ott lenni. És itt jön a de... Sajnos éjszaka kidőlt egy szerkesztő ezért dolgoznom kell. Nagyon sajnálom! Még egyszer gratulálok ehhez a szép teljesítményhez és további sok sikert kívánok!
Tisztelettel:
Gyukity István"

Valamikor még idén májusban írtam neki egy mail-t jelezve, hogy majd valamikor aug. 20-a után szeretnék vele beszélgetni, akkor is az addigi nyitottságával reagált. Egy a bökkenő, hogy erre már nem lesz lehetőségem. Továbbra is szeretem a munkám, de nincs az a mennyiségű elköteleződés, ami sziklaszilárddá tenne, amikor munka közben jön veled szembe az a hír, ami az egyik lehető legrosszabb kategóriába tartozik. "Elhunyt barátunk, kollégánk, mentorunk, az MTVA hírigazgató-helyettese, Gyukity István." Először csak leírva láttam néhány perccel 21:00 előtt, majd elhangzott a tévéhíradóban, én meg csak ültem és a sírás fojtogatott, olykor nem is sikerült megfékeznem a könnyeimet és visszagondolva szerintem robotpilóta üzemmódban oldottam meg a maradék két órát a szerkesztői műszakomból. Bár aznap reggel tudtam meg, hogy mi történt vele, de elkezdtem imádkozni, reménykedni a felépüléséért. Azonban este már jött is a lesújtó hír.

A napokban tartottunk egy közös gyertyagyújtást a kollégákkal Istvánra emlékezve. Szerintem még egy ideig nagyon nehezen fogom tudni használni vele kapcsolatban a múlt időt. A cégen belül, pozíciómtól függetlenül számomra ő a főnök, ezt néhány hónapja személyesen is el tudtam neki mondani, amit egy széles mosollyal nyugtázott és mondta, hogy örvend annak, hogy így érzek. Amióta beléptem a munka világába (2002) több szervezetnél dolgoztam már, így volt szerencsém jó néhány vezetőhöz, de messze István viszi a prímet, mert ő több mint egy főnök: emberségből (ebbe az egyre inkább embertelen világban) csillagos 10-es és ezt nem is lehet tovább fokozni. Miközben folyamatosan azt kérem, hogy bárcsak itt lenne még velünk, bárcsak több ilyen ember lenne, mint ő, szeretném azt gondolni, hogy Isten nem nekünk akar rosszat, amikor magához szólít ilyen embereket, hanem ő is tudja, hogy a jókkal érdemes erősíteni az égi csapatot. Csak remélni tudom, hogy szerettei vigasztalást lelnek a gyászban.

Sipos Tomi csodálatos dalának egy részével, ezzel az általam készített kis összeállítással búcsúzom (egy időre) az én szeretett főnökömtől, kollégámtól. Isten óvjon és vigyázzon rád István! Te pedig onnan fentről azért ne feledkezz meg rólunk! Én biztos nem fogok rólad!


 

2020. október 3.

Őszi hangulat

    Itt van az ősz, itt van újra…Ismerjük ezeket a gondolatokat, de idén ez is más, mint ahogy minden, ami bennünket körbevesz. Még akkor is, ha a természet (részben) ugyanazokat a mintákat követi, mint az elmúlt években: rövidebbek a nappalok, ezzel arányosan hamarabb besötétedik, de nemcsak kint, hanem bent is (az emberek lelkében). 

    Valahogy elveszítjük egymást, azt a tulajdonságot, ami alapvetően meghatároz bennünket: az emberségességet. Közben meg van, aki a szeretteit veszíti el, van, aki az egészségét, más meg a munkáját és egyre többen a józan eszüket. Persze, lehet mondani, hogy változó világban élünk, de mi a helyzet az iránnyal? Tényleg ez lenne az új normális? Az, hogy mindenre és mindenkire fittyet hányunk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, a lényeg, hogy nekem jó legyen?! 

    Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni és bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy Don Quijote-hez hasonló szélmalomharcot vívok, de legalább kitartok az értékeim mellett. Még akkor is, ha ez olykor azzal jár, hogy egyre határozottabban lépek fel az igazságtalanság ellen. 

    Az utóbbi napokban, hetekben a családi kör, néhány közeli barát, ismerős ugyanazt tanácsolta nekem: zárjam ki az okoskodókat, a kotnyeleskedőket, meg úgy zusammen az apró, hétköznapi bosszantó jelenségeket (mert a nap végén ezek mind jelentéktelenek, de sokszor ezek veszik el a figyelmet az igazán lényeges dolgokról). A célom ennek megvalósítása, hogy kizárjam a „zajt”, és közben nem megromlani, nem elbutulni, nem kiégni, hanem hinni és kitartani amellett, amit tanultam, amit képviselek, amiben hiszek! Hogy ez nem tetszik mindenkinek?! Ez van, vállalom! Aki közel áll hozzám az maradni fog, aki meg nem, az nem (vállalható veszteség). 


 

2020. június 24.

Kikapcs


Hivatalosan március 11-e óta megváltozott körülöttünk az élet. Emlékszem előző héten még pont sikerült elbúcsúzni egyik kedvenc budapesti helyemtől (Trapéz). Akkor még nem tudhattam biztosra, hogy egy hosszabb ideig ez lesz az utolsó közösségi élményem is egyben. Másnap rendkívüli rektori utasítás miatt oktatási szünet volt. Ez pont érintette az előadásaimat. Sebaj, több idő jutott arra, hogy elkezdődjön az átállás valami újra, valami másra. Az online oktatás sok potenciált rejtegetett már korábban is, de most egy olyan kényszerhelyzetben találtuk magunkat, hogy szükséges volt felpörgetni a feltárását és teljes módszertant kidolgozni. A nyomasztó napok mellett, órákat, napokat, heteket áldoztam arra, hogy felfedezzem azokat a lehetőségeket, amelyekkel érdekessé lehet tenni az egyetemi foglalkozásokat. Bár éreztem a pozitívumokat, a félév végére mégis úgy érzem, hogy az online oktatás legjobb esetben is maximum kiegészíti, de semmiképpen sem pótolja a face-to-face, egyetemi környezetben zajló órákat (a különféle tevékenységekről, programokról nem is beszélve). Ettől függetlenül érdekes tapasztalat volt szekcióvezetőként részt venni az online TDK-ban.

Közben folyamatosan dolgoztam az első, saját angol nyelvű szakkönyvemen, de a koronavírus-járvány még ilyen téren is bezavart, az amerikai kiadó ugyanis május elején megkeresett és jelezték, hogy költségcsökkentés miatt a folyamatban lévő könyvszerződéseket bontják (így az enyémet is). Ez volt a második olyan alkalom, amikor éreztem, hogy valami mintha elszakadt volna bennem. A projektbe fektetett időm és energiám nem volt hiábavaló (csak éppen egy másik kiadót kell keresnem, ami amúgy sem, de jelenleg főleg nem könnyű).

A veszélyhelyzet alatt végig dolgoztam: a rádióban vagy otthonról megtartottam az óráimat. Nem panasz, csupán mostanra már nagyon éreztem, hogy kezd lemerülni a Duracell nyuszi. Február óta nem láttam a szüleimet, nagyszüleimet, testvéremet. Most, hogy vége a tanévnek jónak láttam kivenni egy kis szabadságot. 
A következő másfél hét alatt, valami teljesen másnak szentelem az időmet. Ez lesz a szívügyem, a mentsváram. Régi terv (álom), ami most végre célegyenesbe ér. Ugyanakkor ettől függetlenül komoly döntések előtt is állok, de legalább ez az időszak erre is jó lesz, hogy egy kis önvizsgálatot tarthassak. Pár napra kikapcsolom magam mindenből: rádió, egyetem, közösségi média, de mint a bumeráng, úgy én is visszatérek. Lehet kicsit másképp, kicsit más célokkal, kicsit más mentalitással. 
Ui. Peti gondolataival maximálisan egyetértek és magam is ezt üzenem a koronavírusnak: Peti kezet mos