Itt van az ősz, itt van újra…Ismerjük ezeket a gondolatokat, de idén ez is más, mint ahogy minden, ami bennünket körbevesz. Még akkor is, ha a természet (részben) ugyanazokat a mintákat követi, mint az elmúlt években: rövidebbek a nappalok, ezzel arányosan hamarabb besötétedik, de nemcsak kint, hanem bent is (az emberek lelkében).
Valahogy elveszítjük egymást, azt a tulajdonságot, ami alapvetően meghatároz bennünket: az emberségességet. Közben meg van, aki a szeretteit veszíti el, van, aki az egészségét, más meg a munkáját és egyre többen a józan eszüket. Persze, lehet mondani, hogy változó világban élünk, de mi a helyzet az iránnyal? Tényleg ez lenne az új normális? Az, hogy mindenre és mindenkire fittyet hányunk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, a lényeg, hogy nekem jó legyen?!
Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni és bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy Don Quijote-hez hasonló szélmalomharcot vívok, de legalább kitartok az értékeim mellett. Még akkor is, ha ez olykor azzal jár, hogy egyre határozottabban lépek fel az igazságtalanság ellen.
Az utóbbi napokban, hetekben a családi kör, néhány közeli barát, ismerős ugyanazt tanácsolta nekem: zárjam ki az okoskodókat, a kotnyeleskedőket, meg úgy zusammen az apró, hétköznapi bosszantó jelenségeket (mert a nap végén ezek mind jelentéktelenek, de sokszor ezek veszik el a figyelmet az igazán lényeges dolgokról). A célom ennek megvalósítása, hogy kizárjam a „zajt”, és közben nem megromlani, nem elbutulni, nem kiégni, hanem hinni és kitartani amellett, amit tanultam, amit képviselek, amiben hiszek! Hogy ez nem tetszik mindenkinek?! Ez van, vállalom! Aki közel áll hozzám az maradni fog, aki meg nem, az nem (vállalható veszteség).

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése