...legalább is egy kis időre.
Már több mint egy hete, hogy lezárult az előző egyetemi félév (és egyúttal a
2016/17-es tanév) mégis szükség volt néhány napra, hogy átgondoljak pár
dolgot mert nem vagyok az elhamarkodott döntések híve. 6 év, ha nem is sok, de
jelentős idő egy ember életében. Ennyi ideje, hogy egyetemen tanítok. Igaz,
mindez nem egy konkrét intézmény falain belül zajlott, hanem kettő,
sőt összesen három. Ebből a hat évből 3-3-at két különböző egyetemen, de még
két különböző országban töltöttem.
Ha már számok, még egy érdekesség. Utána
néztem a 3-as szám jelentésének és a következőt találtam: az érzelemmentes
kommunikáció, kapcsolat, mozgás, közlekedés, jó kifejezőképesség, értelem,
értelmi képességek, érdeklődés, beszéd és írás, gondolkodás, kommunikációs
készség, tanulás, mozgékonyság, a logika, az üzleti érzék, a kritikai érzék,
nyíltság. Szórakoztatás és tanítás a feladata. Helyben vagyunk, hiszen ott a
tanítás. Aki jól ismer annak nem meglepő, amikor azt írom, hogy az oktatás
számomra nem pusztán egy munkahely, hanem hivatás. Legalább is így tekintek rá.
Természetesen ehhez kellett egy jó mentor, valamint 2-3 olyan egyetemi oktató,
aki meghatározó szerepet töltött be számomra (tanulmányaim során) és az ő hatásukra (is)
választottam ezt a pályát magamnak.
Most anélkül, hogy kvázi az „életem
regényét” fogalmaznám meg el kell mondanom, hogy mindhárom egyetemen eltöltött
időszak valami pluszt adott ahhoz, aki ma vagyok/lettem. Mondom mindezt úgy,
hogy szinte mindenhol sikerült megtapasztalnom az árnyoldalakat is. Sajnos
pontosan ebből az irányból „fúj a szél”, ami a jelenlegi helyzetemet
eredményezi, viszont (leginkább) ebben a most véget ért félévben csúcsosodtak
ki a dolgok. A 6 év alatt néhány évfolyamot sikerült megismernem és szerencsére
mindegyikben voltak olyanok, akikben láttam azt, hogy nem csak szeretik az
óráimat, de azért járnak be az egyetemre (és az órákra) mert
szeretnének tanulni, többre vágynak. Viszont ez az arány évről évre csökkenő
tendenciát mutat.
Ebben a félévben lehetőségem volt
megismerni egy új nappalis (elsőéves) évfolyamot. Bár az első órák alatt úgy
éreztem, hogy érdeklődő és szimpatikus társasághoz van szerencsém, a félév
végére ez drasztikusan megváltozott. Eljutottam ugyanis arra a pontra, hogy a
félév közben két anonim panasz is érkezett személyem irányában, illetve a félév
végére a hallgatói véleményezés (89-ből, 36-an töltötték ki) alapján legalább
8-10 erősen negatív véleménnyel találtam szemben magam. Legtöbben azt
kifogásolták, hogy túl sokat kérdezek, kötelező katalógus van, unalmasak az
óráim, nagyok, sőt irreálisak az elvárások, stb. Mindezt még kiegészítette az,
hogy egy másik egyetemista, aki mesteri képzésre jár (az őszi félévben még tanítottam)
azt találta megfogalmazni, hogy semmibe veszem a hallgatóimat
Az meg már csak „hab a tortán”, hogy ebben a hallgatóban nem csak
szakmailag, de személyesen is sikerült csalódnom. Igen, nem titok, láttam benne
valami különlegeset, ami így utólag belegondolva, könnyen lehet, hogy csak
annak láttam, amit látni szerettem volna.
Mindezeket feldolgozva rájöttem arra,
hogy ma már egyre inkább nem számít, ha megpróbálok közvetlen lenni a
hallgatósággal, nem pedig csak szárazon ragaszkodom a tananyagban leírtakhoz,
továbbá az, hogy önálló gondolatokra próbálom sarkallni a hallgatókat, lassan
egy Don Quijote szélmalom harccal ér fel. Ha kérdezni merek az már teher, ha
van egy bizonyos elvárási szint ami alá nem vagyok hajlandó menni, akkor már a „pokolra
a tanárral” típusú vélemények sokaságával találom szemben magam mert ördögtől való,
hogy a jó osztályzatért cserébe, jó teljesítmény lenne az elvárt (amiért meg
kell dolgozni). Vagyis az a „jó fej” tanár, aki lehetőleg nem követel sok
mindent, könnyen megadja az ötöst, nem kötelező bejárni az óráira és nem tesz
fel kérdéseket.
Eljött a nap (múlt héten), amikor egy
záróvizsga bizottságban elnökként voltam jelen (közigazgatás-szervezés,
alapszak). Idén ez a folyamat a szakdolgozat védésén túl a szakismeretekről
való számadást is tartalmazta. Két példát mondok: egyik hallgató nem tudta felsorolni
a V4-ket alkotó országokat; míg egy másik olyannyira nem tudta megkülönböztetni
a menedzsmentet a leadership-től, hogy pontosan a két fogalmat és az ahhoz
tartozó jellemvonásokat felcserélve használta. Azt meg már egész halkan jegyzem
meg, hogy volt olyan hallgató is akinek a szakdolgozatának módszertani része
két esettanulmányt tartalmazott, amelyeket az internetről másolt.
Pár döntést néha
nagyon nehéz meghozni, mert óriási fájdalommal jár, de sokszor ez az egyetlen
lehetőségünk, hogy újra érezzük, hogy élünk. Mindezek hatására pedig elkezdtem
azt érezni, hogy eltűnik az a szikra, ami eddig ott volt bennem. Néha már olyan
érzéssel mentem az egyetemre, (utolsó oktatási hetek) hogy alig vártam, hogy
már vége legyen az óráknak, holott korábban ennek pontosan az ellenkezőjét éreztem és
éltem meg.
Persze lehet azt
mondani, hogy minden csakis rajtunk és a belső elhatározásunkon
múlik, ami részben igaz is lenne, viszont az én elképzelésem és gondolatvilágom
szerint az összkép ennél jóval árnyaltabb. Most azt érzem, hogy választási
helyzetbe kerültem: vagy elengedem ezt a fizikailag és lelkileg is megterhelő
félévet és megpróbálom a következőt tiszta lappal indítani, reménykedve abban,
hogy hátha majd most más lesz, vagy pedig tartok egy szünetet és megpróbálom
megkeresni azt az énemet, amelyben még ott volt az a bizonyos szikra.
Továbbra is fenntartom azt, hogy én
nyugodt lelkiismerettel tudtam és tudok esténként a tükörbe nézni, mert úgy
érzem, hogy az adott szituációból mindig megpróbálom kihozni a legjobbat, még
ha nem is mindig volt teljes a siker. Viszont azt tudom és érzem, hogy még egy
ilyen félévet nem szívesen akarok átélni sem itt, sem máshol.
Így bár hiányozni fog a tanítás, mégis
azt érzem most jobbnak, hogy beiktassak egy kényszerszünetet. Most lesz időm olyan
dolgokkal is foglalkozni, amik eddig a rengeteg munka miatt elmaradtak:
pl. több időt fordítani a barátaimra, színházba járni, végigolvasni egy könyvet (több is várakozó állapotban van)
és nem fáradtan félbehagyni, végrehajtani az utolsó simításokat a doktori
disszertáción.
Egyik kedvenc versemből idéznék, ugyanis annyira pontosan megfogalmazta Arany János azt, amit most
érzek, hogy (talán) ezt jobban nem is lehetne szemléltetni.
„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága”
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága”
