Lássuk
csak: 18 év, 9 hónap. Összesen ennyi időt ölelt fel a média, de leginkább a
rádiózás az eddigi életemből. Hogy kinek/minek a hatására léptem erre az útra?
Jó kérdés és eddig nem is különösebben gondolkodtam el ezen, hisz senki nem
tette föl nekem ezt a kérdést. Talán az akkori varázsa, kiegészülve a
fiatalsággal és kíváncsisággal hisz első körben a gimnáziumi évekkel
ismerkedtem meg a műfajjal (az iskolarádió egyik oszlopos tagjaként a Kölcsey
Ferenc Főgimnáziumban). A mi időnkben még kisebb műsorelemeket becsempésztünk a
szünetekbe, nem csak a zene szólt (hisz az még önmagában nem jelent rádiózást).
Máskor meg egy-egy különleges rendezvényen szóltunk így vagy úgy (pl. gólyabál,
vagy a sportnapokon, de hagyományosan a ballagásoknál mi nyújtottuk a technikai
– hangosítás, zenei elemek – támogatást).
Innen,
szinte ezzel párhuzamosan sikerült belecsöppenni a professzionális rádiózásba 2
év és 2 hónap a Samtel Rádiónál (abban az időben a város egyik legnagyobb
kereskedelmi rádiója). Azt hiszem, hogy az itt töltött időszak jelentette
számomra igazán azt, amikor beleszerettem ebbe az egész világba. Top 10,
Kívánságműsor, Best of…A legjobbak legjobbjai. Ezek voltak az általam vezetett
adások és mindegyikben lubickoltam. A szerkesztőség, stúdiók, a teljes csapat
szinte olyan volt akkor nekem, mint a második családom. Innen nem önszántamból
jöttem el, hanem egy nagyobb cég felvásárolta a szervezetet és a rádiós
részlegre nem volt igény, amit egyébként az egyik társtulajdonos vett meg, majd
az új rádió indulásával gálánsan felajánlotta, hogy maradhat a magyar nyelvű
adás (igaz rövidebb műsorsávval), azonban fizetést nem tud biztosítani nekünk.
Jött
egy nagyobb szakadék, de aztán jó néhány évvel később megtalált egy másik
lehetőség, ezúttal a helyi televíziónál (Szatmár Tv). Itt nem nagyon találtam a
helyem és bár szerettem az adásokat készíteni, de valahogy életidegennek
éreztem a képi világot ezért körülbelül fél év után kiléptem.
Újabb
hosszabb szünet után és az egyetemi tanulmányaim révén Budapestre sodort az
élet, ahol természetesen másfajta lüktetése volt az életnek, mint
Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Kerestem is sokáig a helyem, és ebben nagy
segítség volt a Golgota Rádió közössége, ahol két éven át szolgáltam. Menet
közben - némi családi finom biztatás hatására - jelentkeztem a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által hirdetett
szakirányú továbbképzésre. Ennek keretében lehetőség nyílt egy gyakornoki
programra a közmédián belül. A program végén pedig teljes állást kínáltak nekem
és röviden így esett, hogy csaknem 8 éven át a televíziós rövidke kitérő
mellett és utána a Kossuth Rádióban szolgálhattam a hazát. Mondanom sem kell,
hogy bekerülni a Kossuthba egy álom volt, amit addig nem nagyon tudtam
elképzelni. Bár napjainkban kígyót, békát kiabálnak a közmédiára, mégis én
szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan mentorom volt (hivatalosan, vagy
akikre én tekintettem úgy) akiktől a szakma rejtelmeit elleshettem,
elsajátíthattam. Ami pedig a környezetet illeti (a Krónika szerkesztősége és a
hírszerkesztőség is egyfajta második családként funkcionált: itt ismertem még
egy-két őrangyalomat és jó néhány barátot).
Hogy
ilyen sok idő után miért léptem ki, az meglehetősen összetett kérdés és felérne
egy külön bejegyzéssel, mindenesetre nem bántam meg a döntésem. Ez ugyanis
lehetővé tette azt, hogy felfedezzem a Trend FM-et. Itt eleinte furcsa
változásokat éltem meg és fedeztem fel azt, hogy mennyiben más és felszabadító
egy kisebb rádióban lenni és alkotni. Ugyanakkor a Kossuth Rádióban szerzett
tapasztalatokat itt tudtam kamatoztatni igazán és ezt a rádió vezetősége is
hamar észrevette: így a kezdeti hírszerkesztői feladat mellé hamarosan bejött a
napi szerkesztői pozíció és majd a saját műsorom (BorMárka). Sőt ez utóbbi
által vált lehetővé az, hogy még egy elemet a bakancslistámról lehúzhatok (ez
pedig egy helyszíni, élő rádiós kitelepülés, ami ráadásul kétszer is
megadatott).
Most már a jelenben
vagyunk: hosszas gondolkodás után egy újabb döntésen túl, ami egyúttal azt is
eredményezte, hogy egy újabb fejezet lezárul. Most a fogasra akasztom a
fejhallgatót és a mikrofon elől sem hangzik már el az, hogy a „hírszerkesztőt
Gál Márkot hallják”, vagy éppen a „kóstolásra fel!” amivel rendszerint a
BorMárka adások végén köszöntem el (apropó, a BorMárkával kapcsolatban lesz
külön bejegyzésem, de csupán a szeptemberi záróakkord után). Érdekes gondolatok
járnak most át ahogy ezeket a sorokat kiírtam magamból, de tudom, hogy Isten
útjai kifürkészhetetlenek. Most pár nap szusszanás, lezárom ezt a fejezetet,
hogy aztán elkezdhessem írni a következőt.