2024. december 10.

Ritka alkalmak egyike: egy kis csend a zajban

Azért lett ez a jelen bejegyzésem címe hiszen nem osztok meg gyakran munkával kapcsolatos anyagot itt a blogomon. Most azonban úgy döntöttem, hogy legyen egy kivétel. Nem a reklám kedvéért hiszen ezt a felületet nem olvassák tömegek, hanem azért, mert most aktuális. Az elmúlt években gyakran eltöprengtem azon, hogy miért nem sikerül igazán megélnem az adventi várakozást. Innen jött az ihlet és lehetőséget kaptam a téma feldolgozásához. 

Akinek ideje, kedve engedi olvassa/hallgassa (utóbbit megteheti a Kossuth Rádió segítségével, holnap - dec.11 - 13:30-tól; link is lesz majd utólag). Ami pedig a cikket illeti kattints IDE


 

2024. szeptember 20.

Tanár, segítő, mentor, de leginkább védőangyal!

Péntek: 18:10-kor véget ért a mai egyetemi foglalkozás. Az utolsó percekben már látni ahogy néhányan ficánkolnak, az órát figyelik (péntek délután ez amúgy is érthető), így nem akartam tovább húzni az időt és kb. 7 perccel korábban pontot tettem a mondatom végére. Majd - mint anno régen diákkoromban - letöröltem a táblát, összepakoltam, ránéztem a telefonomra érkezett értesítésekre és hirtelen a szalagcímet olvasva majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Szerencsémre már egyedül voltam a teremben és csak álltam aztán hirtelen leültem, de közben a szemeim továbbra is a készüléken olvasható sorokat figyelték: "Elhunyt Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész." 

Tudom, hogy a halál az életünk része, ahogy azt is tudom, hogy a fájdalom, a gyász azokat érinti, akik itt maradtak a Földön. Ettől még az érzés nem lesz jobb!

Első beszédtanárom (Vinczéné Bíró Etelka) mindig csak jókat mondott róla, sőt amikor felmerült, hogy valószínűleg már nem tudjuk együtt folytatni a közösen megkezdett munkát javasolta, hogy őt keressem. Végül az élet úgy hozta, hogy nem rögtön Ozsváth tanár úrhoz kerültem, de néhány hónappal később mégis úgy alakult, hogy eleinte feles leosztásban, majd teljesen ő vele folytathattam a munkát. Nagyon örülök, hogy Isten így alakította mindezt! Kis idő után kiderült, hogy sok közös van bennünk: a szatmári szálak, vagy éppen az oktatás iránt érzett elköteleződés és szolgálat.

Szerettem, hogy volt egy határozott, de békés aurája. Már amikor találkoztunk a kedves megszólítása (most is itt cseng a fülemben) valahogy jobb kedvre derített: "Hogy vagy kedves Atyámfia?" 

Amikor 2022 július elején eljöttem a Kossuth Rádiótól fontos volt, hogy kapcsolatban maradjunk és jól esett, hogy ez kölcsönös volt, sőt egy ideig a közös munkát is folytattuk (igaz, már az online térben) mert fontosnak tartottam ezt a részét is a Trend FM-en megkezdett munkámnak. Idővel sajnos csökkentek, majd elmaradtak a foglalkozások, javarészt miattam, valamint a sok kötelezettség (rádió, egyetem) miatt. Ennek ellenére olykor sikerült kommunikálnunk, ő is tudta, hogy mi történt velem, és én is, hogy mi a helyzet körülötte. 

Irigyeltem a nagymértékű és széles körű tudását, műveltségét, jártasságát az élet különböző területein. Legutóbb most július elején beszélgettünk: terveztük, hogy hátha sikerül összehozni egy személyes találkozót is valamikor augusztus közepén, végén. Ez végül nem valósult meg és itt a Földön már nem is fog!

Tanár, segítő, mentor, de leginkább védőangyal! Ez volt és marad nekem Ozsváth Sándor! Remélem, hogy egyszer még találkozunk és folytatjuk a beszélgetést. Úgy érzem, lesz miről!

Az igaznak emlékezete áldott!

Ui. a fényképről: minden évben - amikor csak lehetősége volt rá - szeretett ellátogatni a parajdi sóbányába. Rendszerint küldött nekem egy fotót.

2024. augusztus 23.

Álmok, tervek, életút - a média világában

Lássuk csak: 18 év, 9 hónap. Összesen ennyi időt ölelt fel a média, de leginkább a rádiózás az eddigi életemből. Hogy kinek/minek a hatására léptem erre az útra? Jó kérdés és eddig nem is különösebben gondolkodtam el ezen, hisz senki nem tette föl nekem ezt a kérdést. Talán az akkori varázsa, kiegészülve a fiatalsággal és kíváncsisággal hisz első körben a gimnáziumi évekkel ismerkedtem meg a műfajjal (az iskolarádió egyik oszlopos tagjaként a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban). A mi időnkben még kisebb műsorelemeket becsempésztünk a szünetekbe, nem csak a zene szólt (hisz az még önmagában nem jelent rádiózást). Máskor meg egy-egy különleges rendezvényen szóltunk így vagy úgy (pl. gólyabál, vagy a sportnapokon, de hagyományosan a ballagásoknál mi nyújtottuk a technikai – hangosítás, zenei elemek – támogatást).

Innen, szinte ezzel párhuzamosan sikerült belecsöppenni a professzionális rádiózásba 2 év és 2 hónap a Samtel Rádiónál (abban az időben a város egyik legnagyobb kereskedelmi rádiója). Azt hiszem, hogy az itt töltött időszak jelentette számomra igazán azt, amikor beleszerettem ebbe az egész világba. Top 10, Kívánságműsor, Best of…A legjobbak legjobbjai. Ezek voltak az általam vezetett adások és mindegyikben lubickoltam. A szerkesztőség, stúdiók, a teljes csapat szinte olyan volt akkor nekem, mint a második családom. Innen nem önszántamból jöttem el, hanem egy nagyobb cég felvásárolta a szervezetet és a rádiós részlegre nem volt igény, amit egyébként az egyik társtulajdonos vett meg, majd az új rádió indulásával gálánsan felajánlotta, hogy maradhat a magyar nyelvű adás (igaz rövidebb műsorsávval), azonban fizetést nem tud biztosítani nekünk.

Jött egy nagyobb szakadék, de aztán jó néhány évvel később megtalált egy másik lehetőség, ezúttal a helyi televíziónál (Szatmár Tv). Itt nem nagyon találtam a helyem és bár szerettem az adásokat készíteni, de valahogy életidegennek éreztem a képi világot ezért körülbelül fél év után kiléptem.

Újabb hosszabb szünet után és az egyetemi tanulmányaim révén Budapestre sodort az élet, ahol természetesen másfajta lüktetése volt az életnek, mint Szatmárnémetiben vagy Kolozsváron. Kerestem is sokáig a helyem, és ebben nagy segítség volt a Golgota Rádió közössége, ahol két éven át szolgáltam. Menet közben - némi családi finom biztatás hatására - jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati Médiaakadémia Alapítvány által hirdetett szakirányú továbbképzésre. Ennek keretében lehetőség nyílt egy gyakornoki programra a közmédián belül. A program végén pedig teljes állást kínáltak nekem és röviden így esett, hogy csaknem 8 éven át a televíziós rövidke kitérő mellett és utána a Kossuth Rádióban szolgálhattam a hazát. Mondanom sem kell, hogy bekerülni a Kossuthba egy álom volt, amit addig nem nagyon tudtam elképzelni. Bár napjainkban kígyót, békát kiabálnak a közmédiára, mégis én szerencsésnek érzem magam, hogy több olyan mentorom volt (hivatalosan, vagy akikre én tekintettem úgy) akiktől a szakma rejtelmeit elleshettem, elsajátíthattam. Ami pedig a környezetet illeti (a Krónika szerkesztősége és a hírszerkesztőség is egyfajta második családként funkcionált: itt ismertem még egy-két őrangyalomat és jó néhány barátot).

Hogy ilyen sok idő után miért léptem ki, az meglehetősen összetett kérdés és felérne egy külön bejegyzéssel, mindenesetre nem bántam meg a döntésem. Ez ugyanis lehetővé tette azt, hogy felfedezzem a Trend FM-et. Itt eleinte furcsa változásokat éltem meg és fedeztem fel azt, hogy mennyiben más és felszabadító egy kisebb rádióban lenni és alkotni. Ugyanakkor a Kossuth Rádióban szerzett tapasztalatokat itt tudtam kamatoztatni igazán és ezt a rádió vezetősége is hamar észrevette: így a kezdeti hírszerkesztői feladat mellé hamarosan bejött a napi szerkesztői pozíció és majd a saját műsorom (BorMárka). Sőt ez utóbbi által vált lehetővé az, hogy még egy elemet a bakancslistámról lehúzhatok (ez pedig egy helyszíni, élő rádiós kitelepülés, ami ráadásul kétszer is megadatott).

Most már a jelenben vagyunk: hosszas gondolkodás után egy újabb döntésen túl, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy egy újabb fejezet lezárul. Most a fogasra akasztom a fejhallgatót és a mikrofon elől sem hangzik már el az, hogy a „hírszerkesztőt Gál Márkot hallják”, vagy éppen a „kóstolásra fel!” amivel rendszerint a BorMárka adások végén köszöntem el (apropó, a BorMárkával kapcsolatban lesz külön bejegyzésem, de csupán a szeptemberi záróakkord után). Érdekes gondolatok járnak most át ahogy ezeket a sorokat kiírtam magamból, de tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Most pár nap szusszanás, lezárom ezt a fejezetet, hogy aztán elkezdhessem írni a következőt.