Eljött a számvetés ideje, hisz szilveszter napja erről (is) szól!
Hullámzó – talán ezzel a szóval tudom jellemezni ezt az évet.
Januárban csaknem 640 egyetemistát vizsgáztattam
(megj. továbbra sem látom értelmét az online vizsgáztatásnak), februárban volt
néhány nap kikapcsolódásom (amolyan kényszerpihenő), amikor elmerülhettem
gyerekkorom meséi között, és a lemezgyűjteményből is sikerült néhányat
meghallgatnom.
Márciusban belevágtam Dr. Csernus Imre online önismeretfejlesztő
workshopjába mert elhatároztam, hogy tudatosan akarok élni. Hogy mi minden
vezet tudatos önbizalomszerzéshez? Az, amikor tudatosan ugrok bele a racionális
és emocionális konfliktusokba. Tudom, hogy ez a kezdetekben valami új,
ismeretlen, akár félelemmel jár, és az eredmény lehet öröm vagy fájdalom, de
önmagamért megteszem.Miért éri meg? Mert
sikerélményhez vezet és ez megfelelő kisugárzást is eredményez.
Április elején megélhettem a húsvéti ünnepkört, bár
Covid-pajtás miatt idén sem indultam el meglocsolni a szép virágszálakat (hölgy
ismerőseim). Majd a nyuszi meghozta az első Pfizer vakcinámat, míg a hónap
végéhez közelítve moderátora voltam a 35. OTDK Társadalomtudományi szekciójának
kerekasztal beszélgetésének, melynek témája a „Vírus a
mindennapjainkban” volt. Májusban véget ért a workshop és pontot tettem a
tavaszi online félévnek is. Június a nyitás jegyében telt: WestEnd Borpiknik,
Foci Eb, újra hódolhattam a bicajozásnak, és ott lehettem Szepsy István „Életműdíj”
átadóján. A szabadság jegyében július rögtön a Rosalia fesztivállal indult,
majd kisebb betegség után gyógyulásomat a HS7 koncertjével ünnepeltem meg.
Megújult erővel sikerült megünnepelni a Bor-Márk-A 1 éves születésnapját.
Egyszer fenn, egyszer lenn – most az utóbbival indult az augusztus,
elveszítettem az egyik őrangyalomat és ezzel bizony kissé megrendült a világom.
Ennek hatására meglehetősen sok aspektusát átgondoltam az életemnek és
eljutottam egy-két elhatározásra is.
Szeptember (egy oktató
életében ez egy újrakezdés) a hibrid oktatás megkezdését jelentette, majd jött
két kedvenc program: Winelovers 100 Nagykóstoló, és a Budapest Borfesztivál.
Októberben nem feledkeztem meg a Oktoberfestről, amelynek immár második házi
kiadását tartottam. November mindig is egy különleges hónap számomra a
születésem napja miatt. December pedig a várakozás időszaka (advent). A
mókuskerék miatt nem volt sok időm átszellemülni, de a tavalyi esztendővel
ellentétben idén varázslatos volt a karácsony, és jó volt legalább néhány nap
erejéig kiszakadni a munkából és az online világból.
Néhány óra múlva lezárul ez a fejezet, és egy újabb lap nyílik életem könyvében (2022 címmel). A legfontosabb kívánság, amit most megfogalmaztam, hogy legyenek egészségesek azok, akiket szeretek! Ha TI is úgy akarjátok, akkor találkozzunk sokszor személyesen 2022-ben, mert ezek az együtt töltött pillanatok adnak valódi tartalmat, emléket. Vigyázzatok magatokra!
...és tényleg! Vagy legalább is egy újabb példát hozott erre a
nagybetűs élet. Úgy érzem, hogy a Fennvaló (vagy éppen ki, miben hisz)
érdekesen rakott össze bennünket. A fizikum, és a különböző szerveink az csak
egy dolog, de a lélek egy valóságos csoda (ahány ember, szinte megannyi fajta
megnyilvánulását lehet feltérképezni). Az élet - mint tudjuk, de előbb-utóbb
megtapasztalható - nem mindig habos torta. Itt van például a fájdalom, a
veszteség és ezek feldolgozása.
2015 januárjában, némi győzködés után beadtam
jelentkezésemet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Közszolgálati
Médiaakadémia Alapítvány által meghirdetett közszolgálati média szerkesztő
szakirányú továbbképzésre. Miután 2004-ben megszűnt a kereskedelmi rádió ahol
dolgoztam és amit már-már a második otthonomnak nevezhettem, nem különösebben hittem
abban, hogy a rádiózás egyszer még visszatérhet az életembe. A képzés részeként
(mint opció) lehetőség volt belevágni egy gyakornoki képzésbe (egy év) az
MTVA-n belül. Itt lehetőséget adtak arra, hogy betekintést nyerjünk a különböző
szakterületekbe (nem csupán tévé és rádió). Az első fél év azonban kötelezően a
hírterületen telt (3x2 havi lebontásban, tévé, rádió - itt Krónika és
hírszerkesztőség), míg a második 6 hónap egy az addigi mentorok ajánlása,
valamint a gyakornok választása alapján, egy fix területen folytatódott.
Részben a helyzet hozta így, meg a döntésem, hogy
végül ezt a második szakaszt is a hírterületen tölthettem. A teljes egy év
alatt remek embereket ismertem meg (akik közül néhányan nagyon közel kerültek
hozzám), elsősorban a mentoraimra gondolok és néhány olyan kollégára, akikre ma már barátként tekintek, de volt még egy másik meghatározó ember is (a hírterület
csatornaigazgató-helyettese), aki végig foglalkozott velünk már akkor is, amikor még
egyszerű gyakornok voltam. Valahányszor adódott valamilyen gond, mindig
szakított rám néhány percet az idejéből és segített. Amikor eljött a végső
döntés ideje (a gyakornoki program végén, akiről/akikről úgy döntöttek)
kulcsszerepet játszott abban, hogy főállásba kerültem. Így alakult, hogy
elkezdhettem a tényleges riporteri karrieremet (eleinte a tévénél). A korábbi
mentoraim mellett, ha bizonytalan voltam, vagy egyszerűen a beosztás kapcsán
volt kérésem, mindig megértő, támogató volt. Egyik meghatározó beszélgetésünkre
is a mai napig szívesen emlékszem vissza: kb. 8-9 hónapig feles megosztásban
dolgoztam, heti 2 nap tévé, 2 nap rádió. Ahogy telt-múlt az idő egyre inkább azt
éreztem, hogy bár a tévés munkát is szerettem, de mivel volt egy-két nehezítő
tényező, aki/ami miatt hosszú távon nem tudtam volna így elképzelni az életem, gondolkodóba estem.
Bár nem ez volt az adott beszélgetésünk alaptémája, mégis ahogy kellemesen
beszélgettünk az irodájában, egyszer csak (derült égből villámcsapás)
megkérdezte: "Márk, hol érzed jobban magad? A tévénél vagy a
rádiónál?" Pár másodpercre lefagyott nálam a "soft", hisz úgy voltam vele,
hogy jó ég, csak nincs a homlokomra írva, hogy ezen agyalok egy ideje, ugye?!
Természetesen tudott a rádiós előéletemről így már csak emiatt sem okozhattam
meglepetést a válaszommal, amit ő egy mosollyal nyugtázott, majd hozzátette:
"ennek örülök, ugyanis bár mindkét területen alapvetően pozitív
visszajelzések jöttek a munkádról, úgy érzem, hogy a rádiósoktól még
inkább." Mit szólnál hozzá, ha akkor csak a rádiónál lennél?"
Mondanom sem kell, hogy nem gondolkodtam sokáig a kérdésen. A többi azóta,
ahogy mondani szokás: már csak történelem. Azt mondjuk nagyon bánom, hogy így
már nem ő maradt a közvetlen főnököm, de utána is többször beszélgettünk. Amikor közelített a doktori védésem megértő volt és
kaptam lehetőséget arra, hogy fel tudjak készülni az alkalomra. Hálám jeléül őt
is meghívtam a doktorrá avató ünnepségre (2018) és nagyon kedvesen válaszolt. Szeretett
volna eljönni, úgy is tervezte, hogy ott lesz, azonban épp a kérdéses napon "dőlt ki" az egyik
szerkesztő, és ő ugrott be helyette, így sajnos nem ünnepelhetett velem/velünk. A jeles alkalom után egy-két nappal küldtem neki fotókat az ünnepségről, a mai napig őrizgetem a válaszlevelét:
"Kedves Márk!
Tiszta szívből gratulálok a doktoridhoz! Kemény munka volt!
Nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál az avatódra és nagyon szerettem volna ott lenni. És itt jön a de... Sajnos éjszaka kidőlt egy szerkesztő ezért dolgoznom kell. Nagyon sajnálom! Még egyszer gratulálok ehhez a szép teljesítményhez és további sok sikert kívánok!
Tisztelettel:
Gyukity István"
Valamikor még idén májusban írtam neki egy
mail-t jelezve, hogy majd valamikor aug. 20-a után szeretnék vele beszélgetni,
akkor is az addigi nyitottságával reagált. Egy a bökkenő, hogy erre már nem
lesz lehetőségem. Továbbra is szeretem a munkám, de nincs az a mennyiségű
elköteleződés, ami sziklaszilárddá tenne, amikor munka közben jön veled szembe
az a hír, ami az egyik lehető legrosszabb kategóriába tartozik. "Elhunyt
barátunk, kollégánk, mentorunk, az MTVA hírigazgató-helyettese, Gyukity
István." Először csak leírva láttam néhány perccel 21:00 előtt, majd
elhangzott a tévéhíradóban, én meg csak ültem és a sírás fojtogatott, olykor
nem is sikerült megfékeznem a könnyeimet és visszagondolva szerintem
robotpilóta üzemmódban oldottam meg a maradék két órát a szerkesztői
műszakomból. Bár aznap reggel tudtam meg, hogy mi történt vele, de elkezdtem
imádkozni, reménykedni a felépüléséért. Azonban este már jött is a lesújtó hír.
A napokban tartottunk egy közös gyertyagyújtást
a kollégákkal Istvánra emlékezve. Szerintem még egy ideig nagyon nehezen fogom
tudni használni vele kapcsolatban a múlt időt. A cégen belül, pozíciómtól
függetlenül számomra ő a főnök, ezt néhány hónapja személyesen is el tudtam
neki mondani, amit egy széles mosollyal nyugtázott és mondta, hogy örvend annak,
hogy így érzek. Amióta beléptem a munka világába (2002) több szervezetnél dolgoztam
már, így volt szerencsém jó néhány vezetőhöz, de messze István viszi a prímet,
mert ő több mint egy főnök: emberségből (ebbe az egyre inkább embertelen
világban) csillagos 10-es és ezt nem is lehet tovább fokozni. Miközben
folyamatosan azt kérem, hogy bárcsak itt lenne még velünk, bárcsak több ilyen
ember lenne, mint ő, szeretném azt gondolni, hogy Isten nem nekünk akar
rosszat, amikor magához szólít ilyen embereket, hanem ő is tudja, hogy a jókkal
érdemes erősíteni az égi csapatot. Csak remélni tudom, hogy szerettei
vigasztalást lelnek a gyászban.
Sipos Tomi csodálatos dalának egy részével,
ezzel az általam készített kis összeállítással búcsúzom (egy időre) az én
szeretett főnökömtől, kollégámtól. Isten óvjon és vigyázzon rád István! Te
pedig onnan fentről azért ne feledkezz meg rólunk! Én biztos nem fogok rólad!
Itt van az ősz, itt van újra…Ismerjük ezeket a gondolatokat, de idén ez is más, mint ahogy minden, ami bennünket körbevesz. Még akkor is, ha a természet (részben) ugyanazokat a mintákat követi, mint az elmúlt években: rövidebbek a nappalok, ezzel arányosan hamarabb besötétedik, de nemcsak kint, hanem bent is (az emberek lelkében).
Valahogy elveszítjük egymást, azt a tulajdonságot, ami alapvetően meghatároz bennünket: az emberségességet. Közben meg van, aki a szeretteit veszíti el, van, aki az egészségét, más meg a munkáját és egyre többen a józan eszüket. Persze, lehet mondani, hogy változó világban élünk, de mi a helyzet az iránnyal? Tényleg ez lenne az új normális? Az, hogy mindenre és mindenkire fittyet hányunk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, a lényeg, hogy nekem jó legyen?!
Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni és bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy Don Quijote-hez hasonló szélmalomharcot vívok, de legalább kitartok az értékeim mellett. Még akkor is, ha ez olykor azzal jár, hogy egyre határozottabban lépek fel az igazságtalanság ellen.
Az utóbbi napokban, hetekben a családi kör, néhány közeli barát, ismerős ugyanazt tanácsolta nekem: zárjam ki az okoskodókat, a kotnyeleskedőket, meg úgy zusammen az apró, hétköznapi bosszantó jelenségeket (mert a nap végén ezek mind jelentéktelenek, de sokszor ezek veszik el a figyelmet az igazán lényeges dolgokról). A célom ennek megvalósítása, hogy kizárjam a „zajt”, és közben nem megromlani, nem elbutulni, nem kiégni, hanem hinni és kitartani amellett, amit tanultam, amit képviselek, amiben hiszek! Hogy ez nem tetszik mindenkinek?! Ez van, vállalom! Aki közel áll hozzám az maradni fog, aki meg nem, az nem (vállalható veszteség).