2020. október 3.

Őszi hangulat

    Itt van az ősz, itt van újra…Ismerjük ezeket a gondolatokat, de idén ez is más, mint ahogy minden, ami bennünket körbevesz. Még akkor is, ha a természet (részben) ugyanazokat a mintákat követi, mint az elmúlt években: rövidebbek a nappalok, ezzel arányosan hamarabb besötétedik, de nemcsak kint, hanem bent is (az emberek lelkében). 

    Valahogy elveszítjük egymást, azt a tulajdonságot, ami alapvetően meghatároz bennünket: az emberségességet. Közben meg van, aki a szeretteit veszíti el, van, aki az egészségét, más meg a munkáját és egyre többen a józan eszüket. Persze, lehet mondani, hogy változó világban élünk, de mi a helyzet az iránnyal? Tényleg ez lenne az új normális? Az, hogy mindenre és mindenkire fittyet hányunk, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene, a lényeg, hogy nekem jó legyen?! 

    Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni és bár egyre gyakrabban érzem azt, hogy Don Quijote-hez hasonló szélmalomharcot vívok, de legalább kitartok az értékeim mellett. Még akkor is, ha ez olykor azzal jár, hogy egyre határozottabban lépek fel az igazságtalanság ellen. 

    Az utóbbi napokban, hetekben a családi kör, néhány közeli barát, ismerős ugyanazt tanácsolta nekem: zárjam ki az okoskodókat, a kotnyeleskedőket, meg úgy zusammen az apró, hétköznapi bosszantó jelenségeket (mert a nap végén ezek mind jelentéktelenek, de sokszor ezek veszik el a figyelmet az igazán lényeges dolgokról). A célom ennek megvalósítása, hogy kizárjam a „zajt”, és közben nem megromlani, nem elbutulni, nem kiégni, hanem hinni és kitartani amellett, amit tanultam, amit képviselek, amiben hiszek! Hogy ez nem tetszik mindenkinek?! Ez van, vállalom! Aki közel áll hozzám az maradni fog, aki meg nem, az nem (vállalható veszteség). 


 

2020. június 24.

Kikapcs


Hivatalosan március 11-e óta megváltozott körülöttünk az élet. Emlékszem előző héten még pont sikerült elbúcsúzni egyik kedvenc budapesti helyemtől (Trapéz). Akkor még nem tudhattam biztosra, hogy egy hosszabb ideig ez lesz az utolsó közösségi élményem is egyben. Másnap rendkívüli rektori utasítás miatt oktatási szünet volt. Ez pont érintette az előadásaimat. Sebaj, több idő jutott arra, hogy elkezdődjön az átállás valami újra, valami másra. Az online oktatás sok potenciált rejtegetett már korábban is, de most egy olyan kényszerhelyzetben találtuk magunkat, hogy szükséges volt felpörgetni a feltárását és teljes módszertant kidolgozni. A nyomasztó napok mellett, órákat, napokat, heteket áldoztam arra, hogy felfedezzem azokat a lehetőségeket, amelyekkel érdekessé lehet tenni az egyetemi foglalkozásokat. Bár éreztem a pozitívumokat, a félév végére mégis úgy érzem, hogy az online oktatás legjobb esetben is maximum kiegészíti, de semmiképpen sem pótolja a face-to-face, egyetemi környezetben zajló órákat (a különféle tevékenységekről, programokról nem is beszélve). Ettől függetlenül érdekes tapasztalat volt szekcióvezetőként részt venni az online TDK-ban.

Közben folyamatosan dolgoztam az első, saját angol nyelvű szakkönyvemen, de a koronavírus-járvány még ilyen téren is bezavart, az amerikai kiadó ugyanis május elején megkeresett és jelezték, hogy költségcsökkentés miatt a folyamatban lévő könyvszerződéseket bontják (így az enyémet is). Ez volt a második olyan alkalom, amikor éreztem, hogy valami mintha elszakadt volna bennem. A projektbe fektetett időm és energiám nem volt hiábavaló (csak éppen egy másik kiadót kell keresnem, ami amúgy sem, de jelenleg főleg nem könnyű).

A veszélyhelyzet alatt végig dolgoztam: a rádióban vagy otthonról megtartottam az óráimat. Nem panasz, csupán mostanra már nagyon éreztem, hogy kezd lemerülni a Duracell nyuszi. Február óta nem láttam a szüleimet, nagyszüleimet, testvéremet. Most, hogy vége a tanévnek jónak láttam kivenni egy kis szabadságot. 
A következő másfél hét alatt, valami teljesen másnak szentelem az időmet. Ez lesz a szívügyem, a mentsváram. Régi terv (álom), ami most végre célegyenesbe ér. Ugyanakkor ettől függetlenül komoly döntések előtt is állok, de legalább ez az időszak erre is jó lesz, hogy egy kis önvizsgálatot tarthassak. Pár napra kikapcsolom magam mindenből: rádió, egyetem, közösségi média, de mint a bumeráng, úgy én is visszatérek. Lehet kicsit másképp, kicsit más célokkal, kicsit más mentalitással. 
Ui. Peti gondolataival maximálisan egyetértek és magam is ezt üzenem a koronavírusnak: Peti kezet mos


2020. február 16.

Egy év, egy újabb mérföldkő

A tegnapi Borjour Magnum és az esti Kowalsky meg a Vega koncert remek alkalmat adtak az ünneplésre. Repül az idő. Egy év talán nem tűnik soknak, de fontos mérföldkő. 
2011-ben kezdtem el oktatni (a doktori védés időszaka előtt, után kihagytam egy tanévet). Idén a nyolcadik évemet "taposom". Teszem mindezt továbbra is teljes gőzzel, odaadással, mert hiszem, hogy csak így lehet, csak így érdemes. Hivatalosan február 15-én lett egy éve, hogy a Budapesti Metropolitan Egyetemhez csatlakoztam. Az előző egyetemekkel szemben, itt egy lendületes, dinamikus környezetbe csöppentem bele. Visszatekintve bátran állítom, hogy hosszú útkeresés után sikerült megtalálnom azt a kreatív környezetet, ami részben párosul az elképzeléseimhez, másrészt pedig támogatja azt az értékrendet, amit oktatóként képviselek. Két hét múlva pedig már kezdődik a tavaszi félév, amit már főiskolai docensként kezdek. Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget!