2017. november 1.

Mért élnénk, ha nem egy álomért

Nagyon röviden: libabőr, katarzis. 
Jó, kicsit részletesebben: csaknem 1 éve, hogy próbáltam jegyet vásárolni a Pál utcai fiúk előadásra (Vígszínház), már-már lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy mégis egy megfelelő sorban (7-8) találjak jegyet és ne mondjuk az utolsó sorokban. Az áttörés valamikor augusztusban volt, sikerült ugyanis jegyet váltanom az október 31. előadásra. 
Nagyon izgatottan vártam, hiszen csupa pozitív kritikát hallottam és olvastam a darabról (zenés játék két részben). 
Tegnap eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, hogy ismét teltházas előadás volt. Több kedvencem is játszik a darabban, most csupán kettőt említenék meg Józan László (Áts Feri szerepében) és Fesztbaum Béla (Rácz tanár úr). Itt megjegyzem, hogy két ifjú tehetség is szimpatikussá vált számomra: Wunderlich József (Boka) és Vecsei Miklós (Nemecsek). Az előadás egyik szerzeménye már egy ideje nagy kedvencem, volt olyan nap, hogy akár 2-3-szor is meghallgattam: Mi vagyunk a grund -
Azt viszont nem tudtam, hogy melyik jelenetben köszön majd vissza. Amikor eljött ez a pont (libabőr) átéltem, hogy sokkal jobb élőben szembesülni vele, mint a gép előtt üldögélve a youtube-on megtekintve. Viszont az előadás végén - ami hosszú és szűnni nem akaró tapsviharral ért véget, Boka rázendített acapellában majd a többiek szépen csatlakoztak hozzá, nos ekkor jött el az a pont amikor abszolút katarzis élményben volt részem és a közönség állva tapsolta meg a szereplőket.

Jó néhány színházi előadáson voltam még, de ilyen élményben eddig még nem volt részem. Az előadás végig lekötött, minden pillanata izgalmas, érdekfeszítő és lebilincselő. Csak egy néhány részlet: Geréb árulása, a vörös ingesek gyűlésén Nemecsek felvállalja, hogy ő nem gyáva, majd Áts Feri felajánl, neki egy helyez köztük, mire majd jön az elutasítás, stb.
Ha már árulás, a Boka és Geréb közti konfliktus apropójaként is remek dal született:
Bizony, mit is ér, amit ellop egy renegát?
Még egy zenei szösszenetet megosztok veletek, ez pedig a Vörösingesek himnusza. Nekem nagyon megtetszett, azon kaptam magam, hogy a szünetben ezt dúdolgattam:

Viszont a következtetés, ami megmaradt bennem az a "Mi vagyunk a grund" című dal egyik részlete:
"Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért.
Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért." - és valóban, megéri harcolni, küzdeni az álomért. Én személy szerint nem foglalkozom emiatt azzal, ha valaki különcnek, furcsának tart, ugyanis a nap végén számomra az a legfontosabb, hogy nyugodtan a tükörbe tudjak nézni. Ha pedig valamit el akarok érni, vagy éppen valakit szeretnék meghódítani, akkor kitartóan küzdök érte, mert azt csak úgy érdemes, ha 100% mindent beleadok, mert amibe csak pl. 45%-ot fektetek be, annak annyi is lesz a "gyümölcse". 


Remélem és kívánom, hogy egyszer még szabad lesz a grund.

2017. augusztus 21.

Lépni vagy nem lépni?

Fekete vagy fehér? "Katona" vagy "harcos"? Bátor vagy nyuszi? és még ragozhatnám a hasonló végleteket.
Az utóbbi időszakban egyre több ismerősöm talál meg ugyanazzal a kérdéssel. Vázolom az alaphelyzetet:
adott egy fiú és egy lány, akik szeretnek sok időt együtt tölteni, élvezik egymás társaságát, jókat beszélgetnek, kölcsönösen meghallgatják a másikat. Eddig minden szép és jó, viszont 
a) a lány párkapcsolatban van vagy,
b) csupán a fiú barátságára vágyik és nem többre.

Mi történik akkor, amikor a fiatalember elkezd többet érezni a hölgy iránt? Nyílt lapokkal játszik vagy éppen úgy dönt, hogy nem tesz fel mindent egy lapra mert fél attól, hogy netalán még azt is elveszíti ami eddig kialakult köztük?
Pontosan ezt a kérdést szegezték nekem. Ilyenkor célszerű óvatosnak lenni. Egyrészt addig semmiképpen nem adok tanácsot, ameddig nem kérik másrészt, ha mégis felkérnek rá, akkor maximum felvázolom a barátomnak, hogy milyen alternatívák vannak, de a döntés végső soron az övé. Az tény, hogy gyakoriak az ilyen esetek (velem is előfordult már) és nem mondanám kellemesnek a helyzetet. 
Saját példámból kiindulva azt mondhatom, hogy a várakozó álláspont nem kifizetődő, mert egyrészt az idő az múlik (mint tudjuk), másrészt minél több idő telik el, annál inkább növekszik az őrlődés, illetve az érzések csak felerősödnek és egy esetleges elutasítás után sokkal rosszabb lesz. Vagyis amennyiben egyik vagy másik fél részéről az érzések átlépik a "több mint barátság" határát célszerű minél előbb tisztázni az álláspontokat, így csökken a sérülés mértéke. 

2017. július 12.

Letészem a lantot...

...legalább is egy kis időre.
Már több mint egy hete, hogy lezárult az előző egyetemi félév (és egyúttal a 2016/17-es tanév) mégis szükség volt néhány napra, hogy átgondoljak pár dolgot mert nem vagyok az elhamarkodott döntések híve. 6 év, ha nem is sok, de jelentős idő egy ember életében. Ennyi ideje, hogy egyetemen tanítok. Igaz, mindez nem egy konkrét intézmény falain belül zajlott, hanem kettő, sőt összesen három. Ebből a hat évből 3-3-at két különböző egyetemen, de még két különböző országban töltöttem. 
Ha már számok, még egy érdekesség. Utána néztem a 3-as szám jelentésének és a következőt találtam: az érzelemmentes kommunikáció, kapcsolat, mozgás, közlekedés, jó kifejezőképesség, értelem, értelmi képességek, érdeklődés, beszéd és írás, gondolkodás, kommunikációs készség, tanulás, mozgékonyság, a logika, az üzleti érzék, a kritikai érzék, nyíltság. Szórakoztatás és tanítás a feladata. Helyben vagyunk, hiszen ott a tanítás. Aki jól ismer annak nem meglepő, amikor azt írom, hogy az oktatás számomra nem pusztán egy munkahely, hanem hivatás. Legalább is így tekintek rá. Természetesen ehhez kellett egy jó mentor, valamint 2-3 olyan egyetemi oktató, aki meghatározó szerepet töltött be számomra (tanulmányaim során) és az ő hatásukra (is) választottam ezt a pályát magamnak.
Most anélkül, hogy kvázi az „életem regényét” fogalmaznám meg el kell mondanom, hogy mindhárom egyetemen eltöltött időszak valami pluszt adott ahhoz, aki ma vagyok/lettem. Mondom mindezt úgy, hogy szinte mindenhol sikerült megtapasztalnom az árnyoldalakat is. Sajnos pontosan ebből az irányból „fúj a szél”, ami a jelenlegi helyzetemet eredményezi, viszont (leginkább) ebben a most véget ért félévben csúcsosodtak ki a dolgok. A 6 év alatt néhány évfolyamot sikerült megismernem és szerencsére mindegyikben voltak olyanok, akikben láttam azt, hogy nem csak szeretik az óráimat, de azért járnak be az egyetemre (és az órákra) mert szeretnének tanulni, többre vágynak. Viszont ez az arány évről évre csökkenő tendenciát mutat.
Ebben a félévben lehetőségem volt megismerni egy új nappalis (elsőéves) évfolyamot. Bár az első órák alatt úgy éreztem, hogy érdeklődő és szimpatikus társasághoz van szerencsém, a félév végére ez drasztikusan megváltozott. Eljutottam ugyanis arra a pontra, hogy a félév közben két anonim panasz is érkezett személyem irányában, illetve a félév végére a hallgatói véleményezés (89-ből, 36-an töltötték ki) alapján legalább 8-10 erősen negatív véleménnyel találtam szemben magam. Legtöbben azt kifogásolták, hogy túl sokat kérdezek, kötelező katalógus van, unalmasak az óráim, nagyok, sőt irreálisak az elvárások, stb. Mindezt még kiegészítette az, hogy egy másik egyetemista, aki mesteri képzésre jár (az őszi félévben még tanítottam) azt találta megfogalmazni, hogy semmibe veszem a hallgatóimat
Az meg már csak „hab a tortán”, hogy ebben a hallgatóban nem csak szakmailag, de személyesen is sikerült csalódnom. Igen, nem titok, láttam benne valami különlegeset, ami így utólag belegondolva, könnyen lehet, hogy csak annak láttam, amit látni szerettem volna.
Mindezeket feldolgozva rájöttem arra, hogy ma már egyre inkább nem számít, ha megpróbálok közvetlen lenni a hallgatósággal, nem pedig csak szárazon ragaszkodom a tananyagban leírtakhoz, továbbá az, hogy önálló gondolatokra próbálom sarkallni a hallgatókat, lassan egy Don Quijote szélmalom harccal ér fel. Ha kérdezni merek az már teher, ha van egy bizonyos elvárási szint ami alá nem vagyok hajlandó menni, akkor már a „pokolra a tanárral” típusú vélemények sokaságával találom szemben magam mert ördögtől való, hogy a jó osztályzatért cserébe, jó teljesítmény lenne az elvárt (amiért meg kell dolgozni). Vagyis az a „jó fej” tanár, aki lehetőleg nem követel sok mindent, könnyen megadja az ötöst, nem kötelező bejárni az óráira és nem tesz fel kérdéseket.
Eljött a nap (múlt héten), amikor egy záróvizsga bizottságban elnökként voltam jelen (közigazgatás-szervezés, alapszak). Idén ez a folyamat a szakdolgozat védésén túl a szakismeretekről való számadást is tartalmazta. Két példát mondok: egyik hallgató nem tudta felsorolni a V4-ket alkotó országokat; míg egy másik olyannyira nem tudta megkülönböztetni a menedzsmentet a leadership-től, hogy pontosan a két fogalmat és az ahhoz tartozó jellemvonásokat felcserélve használta. Azt meg már egész halkan jegyzem meg, hogy volt olyan hallgató is akinek a szakdolgozatának módszertani része két esettanulmányt tartalmazott, amelyeket az internetről másolt.
Pár döntést néha nagyon nehéz meghozni, mert óriási fájdalommal jár, de sokszor ez az egyetlen lehetőségünk, hogy újra érezzük, hogy élünk. Mindezek hatására pedig elkezdtem azt érezni, hogy eltűnik az a szikra, ami eddig ott volt bennem. Néha már olyan érzéssel mentem az egyetemre, (utolsó oktatási hetek) hogy alig vártam, hogy már vége legyen az óráknak, holott korábban ennek pontosan az ellenkezőjét éreztem és éltem meg.
Persze lehet azt mondani, hogy minden csakis rajtunk és a belső elhatározásunkon múlik, ami részben igaz is lenne, viszont az én elképzelésem és gondolatvilágom szerint az összkép ennél jóval árnyaltabb. Most azt érzem, hogy választási helyzetbe kerültem: vagy elengedem ezt a fizikailag és lelkileg is megterhelő félévet és megpróbálom a következőt tiszta lappal indítani, reménykedve abban, hogy hátha majd most más lesz, vagy pedig tartok egy szünetet és megpróbálom megkeresni azt az énemet, amelyben még ott volt az a bizonyos szikra.
Továbbra is fenntartom azt, hogy én nyugodt lelkiismerettel tudtam és tudok esténként a tükörbe nézni, mert úgy érzem, hogy az adott szituációból mindig megpróbálom kihozni a legjobbat, még ha nem is mindig volt teljes a siker. Viszont azt tudom és érzem, hogy még egy ilyen félévet nem szívesen akarok átélni sem itt, sem máshol.
Így bár hiányozni fog a tanítás, mégis azt érzem most jobbnak, hogy beiktassak egy kényszerszünetet. Most lesz időm olyan dolgokkal is foglalkozni, amik eddig a rengeteg munka miatt elmaradtak: pl. több időt fordítani a barátaimra, színházba járni, végigolvasni egy könyvet (több is várakozó állapotban van) és nem fáradtan félbehagyni, végrehajtani az utolsó simításokat a doktori disszertáción.
Egyik kedvenc versemből idéznék, ugyanis annyira pontosan megfogalmazta Arany János azt, amit most érzek, hogy (talán) ezt jobban nem is lehetne szemléltetni.
„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága”