2017. február 4.

Mindig csak a jók mennek el

Döbbenet...csak néhány pillanat, pár perc és megtörténhet a baj, a végzetes baj. Szomorúság. Ma olyan hírt kaptam, ami beárnyékolta a napomat. Most próbáltam visszahívni a gyerekkori emlékeim egy részét. Általános iskolás voltam és emlékszem mi voltunk az első évfolyam, akik számára "kísérleti" jelleggel, de meghirdette az iskola, hogy választható tárgyként indulhat az informatika, mert lett pár - mai szemmel őskori - gép és egy kis teremben berendezték őket, igen ám, de pontosan a kevés gépszám miatt külön felvételi is volt. Azt hiszem akkor első körben nem sikerült - de sajnos ködösek az emlékeim - majd valahogy mégis részese lehettem az akkori csodának. Volt egy fiatal tanár, aki kedves volt és szombatonként tartott nekünk plusz órákat - úgymond valahogy soron kívül volt ez; talán, meg fizetni is kellett az órákért, bár lehet a memóriám megint zavaros, de nem is ez a lényeg. Akkor még az MS-DOS volt az, ami manapság mondjuk a Windows-nak felelne meg és ezzel ismerkedhettünk meg, majd jött az áttörés - a Norton Commander - aztán a Prince of Persia is. Eszembe jutott, hogy mennyire vártuk az óra utolsó részét, hogy a maradék, kevéske időben élvezzük a játékot. De nem ezért - vagy legalább is nem csak ezért - volt ez fontos, hanem mert már akkor gyerekfejjel, talán V-ik, VI-ik osztályos lehettem érdekelt a számítógép és annak használata, valahogy ugyanis elvarázsolt. Persze akkor még nem is gondoltuk, hogy 2017-ben mindennapos használati eszköz lesz. 
Vissza az órákhoz és a tanár úrhoz. Mivel a gyerekkoromból kevés dologra emlékszem - valahogy az agyam lezárta, törölte az emlékeim nagy részét, gyanítom, hogy a balesetem miatt - így most kicsit nehéz pontosabb emlékeket felidézni. Azt tudom, hogy az iskolai időszakban minden szombat délelőtt, lelkesen mentünk az informatika órákra és már alig vártuk, hogy újabb dolgokat megtanulhassunk (talán valahol még meg is van az informatika füzetem, amelybe szorgalmasan igyekeztem mindent leírni, amit a tanár úr elmagyarázott majd megmutatott nekünk).
Emberek belépnek az életünkbe, de nem mindig tudjuk, hogy meddig maradnak. Van, aki több ideig az életünk része, míg más csak bizonyos "állomásokig" marad velünk. A mai szomorú hír ismét ráébresztett arra, hogy mindannyian Isten kegyelméből kaptunk egy bizonyos időt itt a Földön. Ki többet, ki kevesebbet. Érthetetlen viszont, hogy miért mindig csak a jókat veszi magához. Vagy mégis érthető? Ha jobban belegondolok az Úrnak is szüksége van angyalokra és Ő az volt. Székely Zoltán 47 évesen, 4 gyermek édesapjaként. Mindenki jó, segítőkész és csupa szív embernek tartotta (legalább is ilyeneket hallottam felőle). Ő volt az egykori - első és legjobb - informatika tanárom. Mai fejjel visszatekintve nagyon sokat köszönhetek neki. Úgy érzem, hogy ez a bejegyzés a legkevesebb, amit tehetek.
Végül álljon itt - az ő emlékére - a játék, amit az ő óráinak a végén élvezhettünk egyfajta "jutalomként".
Prince of Persia
Köszönöm!
Tisztelettel, az egykori gyerek és tanuló, Gál Márk.

2016. augusztus 22.

Még egyszer!

Ha valaki nem jött volna rá elsőre, szándékosan adtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek. Úgy éreztem ideje kiírnom magamból a szombat esti élményeket, amelyekre még most is szívesen gondolok vissza. Vannak olykor olyan pillanatok az ember életében, amikor egyszerűen nehezen találja a szavakat, amelyekkel vissza tudná adni mindazt, amit átélt. Ez most egy ilyen helyzet, mégis megpróbálom.
Félretéve mindent, amit a bulvár összehordott Ákosról, vagy azt, hogy éppen politikailag melyik oldalhoz tartozik én most arról akarok írni, amit zenészként nyújtott az idei Kolozsvári Magyar Napokon. Talán nem véletlen, hogy az idei rendezvény fő attrakciójaként, pontosan Augusztus 20-án koncertezett a 700 éves kincses városban. Lelkes becslések szerint több mint 35.000-en voltunk jelen a főtéren. Nem tudom, hogy ki mennyire jó matekból, de tessék, íme, nektek egy fejtörő, hány ember van a képen? :-)




Kérem szépen, így nézett ki 2016. Augusztus 20-án Kolozsvár főtere és igen ennyi ember egyetlen előadó miatt. Úgy gondolom, hogy Kovács Ákost nem szükséges bemutatni senkinek. Az, hogy valamennyivel több, mint 30 éve már annak, hogy jelen van, a zenei életben már önmagáért beszél. A koncerten pedig mindenki kedvére "mazsolázgathatott" Ákos különböző zenei korszakaiból, ugyanis volt itt minden: a Bonanza Banzái-os daloktól kezdve, egészen a legutóbbi slágerekig. Így a felnőtt negyvenes-ötvenes, valamint az énekes szólókarrierjét jobban ismerő fiatalabb korosztály tagjai is egyaránt élvezhettek a produkciót. Ami a szó szoros értelmében az volt, hiszen a hangzás mellett, a látvány is olyan volt, amit Erdélyben ritkán látni, tapasztalni egy-egy rendezvényen. 
Aki (jól) ismer, tudja rólam, hogy nagyon kedvelem Ákost, számos dalát (most hirtelen szám szerint nem is tudnám megmondani) ismerem és szeretem (sőt van 1-2 nagy kedvenc is, mint például a Tengermoraj). Részlet a dalból:


Már legalább 2-3 éve tervezem, hogy eljussak végre egy koncertjére és most ez sikerült (persze nem gondoltam volna, hogy pont Kolozsvár lesz a helyszín, de talán ettől lett még különlegesebb az élmény). A két órás koncert profin fel volt építve, dalok és a műsorelemek egyaránt. Ákos nem beszélt sokat (így még több dalra volt idő, erre tett is szóban utalást), de a lényeget így is sikerült átadnia. Mi (a sok ezer ember) úgy tapasztaltam, hogy nem csupán tömegként, hanem arra az időre egyfajta közösségként funkcionáltunk. Egy-egy dal esetében ezt kimondottan érezni is lehetett. Kétszer is visszatapsoltuk (sőt még egy harmadik próbálkozás is volt), nem, hiába mert talán többen is azt érezték, amit én, szinte elrepült az a két óra. Talán egyetlen aprócska "negatívumot" tudok megemlíteni, ami miatt egy csöpp hiányérzetem volt, nevezetesen, hogy elmaradt az "Ilyenek voltunk". Ennek ellenére, a katarzis meg volt és a szokásos "Adjon Isten jó éjszakát" feltette az i-re a pontot. Ákos, köszönöm az élményt, remélem még lesz alkalmam/lehetőségem más hasonló alkalmakon is jelen lenni.
Ákos - Adjon Isten:
 P.S. A Kolozsvári Rádiónak adott interjú (rögtön a koncert után): Ákos: a boldogságom kulcsa az elégedetlenségem

2016. augusztus 5.

Csak lépésenként

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen egy baráti jó tanács ihlette.



Az első (és egyben legfájdalmasabb) lépés: a valóság kimondása.

Például, ha tetszik neked egy lány, akkor, egy-két (vagy akár három) találkozó után határozottan fejtsd ki a szándékaid és megtudod, hogy lehet belőle valami komolyabb vagy ő csupán egy barátot lát benned. Nagyon nem mindegy, hogy olyan vagy, aki várja a „megfelelő pillanatot” (lassú víz partot mos, elvben hiszel) vagy adott pillanatban képes vagy dönteni (akár úgy, hogy fejest ugorva belevágsz az ismeretlenbe) és vállalni a kockázatot, hogy vagy igent, vagy nemet fog mondani a másik fél.
Előbb-utóbb mind meghalunk, és mivel meghalunk, lehet itt agyalni jobbról balra, hogy lépni vagy nem lépni, de közben múlik az időnk.

A félelmek (démonok) legyőzése felé vezető út első lépése tehát a kimondás!