2016. március 1.

Mi is a szeretet?

A tegnap volt annyi lélegzetvételnyi időm, hogy elszaladjak átvenni egy könyvet amit már közel 2 hete megrendeltem magamnak. Az este ahogy olvastam a napi részeket, volt egy nagyon találó írás benne arról, hogy mi is a szeretet. Elvégre ez egy olyan szó, amit mindannyian használunk, holott nem tudjuk igazán jól meghatározni. Ha most egy gyors felmérést készítenék arról, hogy kinek mit jelent a szeretet, nagy valószínűséggel több lenne az eltérő válasz.
„Ha azt mondjuk: valami jó érzelem, akkor abba a csapdába esünk, hogy nem szabunk határt, és például egy gyereknek a szeretet nevében olyat adunk, amire éppen nincs szüksége. Ha viszont túlságosan az értelmi, akarati oldalát hangsúlyozzuk, akkor igazolunk egy tanárt, aki például pusztán a „gyerekek érdekében", a jó nevelésükért megalázza őket, ha rosszat tesznek.
Csak tapogatózhatunk. Most azonban induljunk el egy másik irányból. Az élet két pólusa a tevékenység és a tétlenség, az aktivitás és a passzivitás, van, aki befogad, és van, aki megérkezik. A szeretet talán az, amelyik e kettő között megtalálja az egyensúlyt. Tehát az élet két nagy pólusát a szeretet hozza egyensúlyba.
A cselekvés-nem cselekvés kettőssége nagyon jól érzékelhető a szeretet himnuszában. Hiszen ha a szeretet szót elvesszük a szövegből, és elképzelünk egy embert, aki hosszútűrő, soha nem irigy, nem lobban haragra, mindent elfedez és így tovább, akkor nem feltétlenül a szeretet jut eszünkbe. Inkább egy nagyon visszafogott, az emberi lét tulajdonságait már-már nélkülöző robotra gondolhatnánk. Vagy magunk előtt lehet valaki, aki fekszik egy ágyban, és már nem képes semmire, csak csendesen mosolyog, és mindenre bólogat.
A szerető ember tehát az, aki képes nem cselekedni, amikor csendben kell lenni, de képes szólni és tenni, amikor erre van szükség. A szerető ember az, aki elfogadja a rossz körülményeket, képes beletörődni azokba, ugyanakkor képes ezekben pozitívan, örömmel jelen lenni, és jót tenni, tehát aktívvá válni. Az élet e nagy kettősségének az egyensúlyát kellene megtalálnunk, és akkor a szeretet titkához is eljutunk.
Ezt az egyensúlyt talán egy életen át keressük.” 


2016. január 23.

Mi a helyzet az őszinteséggel?

Miért kéne mindenkivel őszintének lenni? Szerencsére meg lehet találni azokat, akik ezt megbecsülik. Hogy hol érdemes őszintének lenni, kivel érdemes őszintén beszélni, azt két szempont mérlegelésével állapíthatod meg.
„Az egyik: ha beszélgetsz valakivel, figyeled, mennyire néz a szemedbe. Talán sablonosnak hangzik, de ha beszélsz valakivel önmagadról, és közben ő jobbra-balra nézeget („Igen, persze, hogyne, igen..." - „Te nem is figyelsz!" - „De, figyelek, mondjad, persze, hogy figyelek!"), az mind jelent valamit. Vagyis, ha nincsen szemkontaktus. és láthatók az unalom, az elbambulás jelei, ha a másik közben nézegeti az óráját, az okostelefonját, SMS-ezik, akkor miért mondjál el neki bármit?

Ennek a komplikáltabb formája, amikor valaki a szemedbe néz, látszólag hallgat téged, de valójában nem figyel rád" (ezt már néhány alkalommal én is megtapasztaltam).
„Ezt észrevenni csak úgy lehet, ha a különböző érzékszerveidet megfelelően használod. Itt jön be az a nagyon furcsa képességed, hogy érezheted, megéri-e a másikkal őszintén beszélni, vagy nem éri meg. A testtartás és mimika gondos megfigyelése elengedhetetlen annak megállapításához, hogy ki őszinte veled, és ki nem. De a belső érzés is az: hogy mindezt érzed-e. Ha nem figyelsz oda a finom, pici jelekre, és arra, hogy a másik milyen gesztusokat tesz feléd, akkor éppúgy nem fogod észrevenni, kik azok, akik megérdemlik az őszinteségedet, mint ahogy azt sem, ha figyelmeztető jelzést kapsz az élettől. Ennek megfelelően pedig nem fogsz tudni változtatni sem."
Én abból indulok ki, hogy legyek őszinte most, és nézzem meg, hogy (vajon) a másiktól ugyanezt megkapom-e. Ha nem, akkor helló.

2016. január 2.

Csernus Imre - A Nő Csajsziknak...részletek

„Mára szinte normává vált, hogy a valós élet helyett online vagy mobiltelefonos alkalmazások útján ismerkedtek. Az biztos, hogy én nem csinálnám így. Nekem elementáris szükségletem, hogy megérezhessem a partnerem kisugárzását. Hogyha érzésekről van szó, online nem fognak átjönni a másiknak a gesztusai. Bármit le lehet írni, bármit. Bármilyen fotót fel lehet rakni. Én viszont igénylem, hogy a másik ne csak állítsa magáról, hogy rendelkezik kisugárzással, hanem érezzem is. Lássam, hogyan villan a szeme, hogyan viselkedik önmagával. Szereti-e önmagát? Figyel-e magára? Laza-e? Ha igen, belülről jön-e a lazaság, vagy pia/drog hatására?...
Amikor mostani fiatalokkal találkozom, akik az online felületen nőttek fel, kiderül, hogy a verbális kommunikációjuk sokkal-sokkal lassabb éles helyzetben, mint online. Az online felületen nincs stresszfaktor. Leülsz a laptop elé, ezerrel nyomod, és sokkal szebbnek láttatod magad, mint amilyen vagy. Éppen ezért ilyenkor az emberek rendkívül bőbeszédűek lesznek. Ha viszont ott van a stresszfaktor (lehet ez belső stressz is, mert, mondjuk, nagy forgalmú a hely, a másiknak kellemetlen az illata, vagy nem úgy néz ki, ahogy vártad) akkor rögtön jön az, hogy nem mered kimondani, ami a fejedben van. Ez a klasszikus: „Jaj, csak nehogy megsértsem a másikat!" típusú, tilitoli kommunikáció. Azonban elfelejted azt, hogy az élet nem két dimenzióban zajlik, mint a laptopon meg a Tinderen, hanem nagyon is háromdimenziós. A személyes tényezők, mint az önbizalomhiány, a belső feszültség, a bizonytalanság, mind-mind kétdimenziós kommunikációra késztet, mert az felületes, az menni fog. De az önfelvállalós kommunikáció nem. Az életben ismerkedni kizárólag sorozatos egymás felé lépegetéssel lehet. Valójában a lépegetés jelenti azt, hogy önmagadat adod: hogy olyannak mutatod magad, amilyen vagy....
De nézhetjük máshonnan is az online kapcsolatokat. Hiába gyors a kommunikáció, azért ott is megy a tilitoli, hogy sok a dolgod, most nem jó, chateljünk ezerrel hónapokig...Rengetegen közületek egész egyszerűen rosszul érzik magukat, ha naponta többször nem lapozzák át, mi történt ismerőseikkel. Mert azt gondoljátok, hogy ha nem aktualizáljátok az ismereteiteket, akkor lecsúsztok valamiről. Viszont a tömeges információ miatt, ha első pillanatban nem éri el a nagyon magasra került ingerküszöbödet, akkor gondolkodás nélkül azt mondod a másikra, hogy hülye kurva vagy hülye fasz. Gondolj bele, hány ismerősöd van! A Tinderen ott a hihetetlen mennyiségű pasi, akit csak átlapozol: halas pasi, szemüveges pasi, tükörszelfis pasi, túlphotoshopolt pasi...Az az infó marad benned, hogy mindig van utánpótlás. Tehát nem kockáztatsz semmit. Jut is, marad is, bárkit secperc alatt lehúzhatsz a retyón. Nem érdekes, mert jön a következő, meg a következő, és itt úgyszintén nincsenek apró lépések, sem fokozatok. Ezért trendiségből leszel együtt egy pasival. Nem attól érzed jól magad vele, és nem attól szeretsz bele, hogy elkezdtétek egymás megismerni, és neked „aha"-élményeid vannak, hisz ráébredsz, mi az, ami közös bennetek, mi az, amiről tudtok beszélgetni, és mi az, amiért mindketten lelkesedtek. Nem veszed figyelembe, hogy a saját belső bizonytalanságaid kompenzálása mennyire befolyásolja a mindenkori párkapcsolatod alakulását...
Tehát ki van lőve az esélye a minőségi párkapcsolatnak: a viszonyotok egyszerűen nem lehet sikeres. Ez nem működik hosszú távon, váltogatod, eldobálod a pasikat, és nem csupán a Tinderen. Jöttök-mentek egymás mellett, egy-két hónapot töltötök együtt, vagy annyit sem. Nem lehet együtt lenni valakivel, nem bírod ki mellette, hogyha nincs közöttetek érzelmi együttrezgés...Úlj be egy kávézóba, és nézd meg a párokat! A kommunikációjuk arról szól, hogy ücsörögnek, piát rendelnek, és azonnal felmennek a Facebookra. Nincs közöttük kommunikáció. Felületesség a köbön...Ez nem a Tom Cruise-féle Mission Impossible, ennek a végén nem lesz happy end. Nem hiheted, és nem győzheted meg magad arról, hogy majd ilyen-olyan fizikális trükkökkel megoldod. Ez tényleg „mission impossible", lehetetlen küldetés.
Mit látsz a filmekben? A pasit a csaja nyaggatja, hogy nincs elég lóvé, miért nem keres többet, nem tudják megengedni maguknak ezt vagy azt, minek is vannak ők együtt, menj a picsába, na jó, béküljünk ki az ágyban. A dolgokat fizikálisan közelítik meg. Az öregedésről, az elmúlásról, a halálról, a fájdalomról, a betegségekről ne dumáljunk, mert olyan nincs. Nincs! Trendi képek megállás nélküli átlapozása. A rendszer mindig gondoskodik róla, hogy rohadt sok frusztrált ember legyen, akik azonnal akarják a boldogságot, vagy azt a felületes valamit, amiről ők azt hiszik, hogy az a boldogság. Ezért balfaszokként megállás nélkül regisztrálni bármilyen Tinderre. Azt gondolják, hogy így meglesz minden. És mivel a kollektív tudatlanság az úr, ezért a társadalom és a fiatalok nagy része elementáris erővel szopatható...
A belső hiányosság mindig feszültséget generál, és aki ezt nem tudja, az csupán tüneti szempontból fogja oldani a feszültségét vagy a depresszív hajlamait. Helló! Akinek nem nyílik ki a szeme, annak egyszerűen nincs esélye boldogságra."

Még csak annyit tennék hozzá a megosztott részletekhez, hogy eljön egy pont az ember életében, amikor már nem csaphatja be önmagát és hiheti azt, hogy az élet olyan lesz, mint amilyennek szeretné. Olyannak kell látni a dolgokat, mint amilyenek.