2026. október 23.

Október 23. margójára: mit kezdünk a szabadsággal?

 

Szatmárnémetiben ma ugyanolyan péntek van, mint bármelyik másik héten. Az üzletek nyitva, az emberek dolgoznak, a város éli a megszokott életét. Magyarországon viszont nemzeti ünnep van. Hetven esztendeje ezen a napon tört ki az 1956-os forradalom és szabadságharc. Különös érzés ezt most ismét a szülővárosomból szemlélni, ahol ugyanaz a történelmi dátum egészen másként van jelen a hétköznapokban, mint az országhatár túloldalán.

Itthon járva ma előkerült két régi könyvem. Még általános iskolás koromban vásároltam őket az akkori történelemtanáromtól. Az Árpád-vér és az Elődeink nem 1956-ról szólnak, mégis elgondolkodtató volt éppen ezen a napon újra a kezembe venni őket. Eszembe jutott, mennyi minden változott azóta, és mennyi mindent viszünk tovább – olykor észrevétlenül is – azokból az évekből, amikor még csak ismerkedtünk a történelemmel és próbáltuk megérteni a világ működését.

Azóta az is világosabbá vált számomra, hogy a történelem nem csupán dátumok, események és nagy tettek sorozata. Mindig ott van mögötte az ember. A maga döntéseivel, bátorságával, gyengeségeivel, esendőségével. És talán éppen ezért nem lehet a múlt tanulságait egyszerűen a történelemkönyvek lapjai közé zárni.

Hetven évvel 1956 után ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy méltóképpen emlékezünk-e azokra, akik életüket, szabadságukat vagy jövőjüket kockáztatták. Hanem az is, hogy mit kezdünk mi magunk azzal a szabadsággal, amelyet ma sokszor magától értetődőnek tekintünk.

Bevallom, amikor a mai társadalomra, különösen pedig az emberi kapcsolatok alakulására tekintek, egyre kevésbé vagyok derűlátó. Olyan világban élünk, amelyben szinte korlátlanok a kapcsolatteremtés lehetőségei, mégis mintha egyre nehezebben találnánk egymáshoz. Könnyen beszélünk értékekről, tisztességről, bizalomról és megbecsülésről. De vajon akkor is fontosak ezek, amikor már nem szolgálják közvetlenül az érdekeinket?

Hány kapcsolat marad meg addig, amíg a másik hasznos, érdekes vagy éppen kényelmes számunkra? Hányszor cseréljük fel az odafigyelést a látszattal, a valódi beszélgetést néhány odavetett mondattal, az őszinte érdeklődést pedig azzal, hogy mit remélhetünk a másiktól? És vajon hányszor nevezzük barátságnak azt, amiben valójában már régen nem a kölcsönösség, hanem a pillanatnyi érdek tartja életben a kapcsolatot?

Mindez nem áll meg a barátságok vagy a munkatársi kapcsolatok világánál. A férfi és nő közötti ismerkedésben is egyre inkább érzékelhető ez a bizonytalanság. A saját és a nálam fiatalabb nemzedék életében egyaránt. Miközben aligha volt valaha ennyi lehetőségünk új embereket megismerni, sokszor éppen a valódi megismeréshez szükséges türelem, kíváncsiság és kitartás hiányzik. Mintha könnyebb volna továbblépni, mint megérteni valakit. Könnyebb újabb lehetőségek után nézni, mint időt és figyelmet szentelni annak, aki már ott van előttünk.

És talán nem is az elutasítás vagy a csalódás a legnehezebb ebben, hiszen ezek mindig is hozzátartoztak az emberi kapcsolatokhoz. Sokkal inkább az a közöny, amellyel olykor elmegyünk egymás mellett, vagy éppen hátat fordítunk a másiknak. Amikor a másik ember érzései, reményei vagy egyszerűen csak a tisztességes válaszhoz való igénye is másodlagossá válik. Amikor a szabadságot összetévesztjük azzal, hogy semmivel és senkivel szemben nem tartozunk felelősséggel.

Persze nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha régen minden emberi kapcsolat mélyebb, minden döntés tisztességesebb lett volna. Aligha volt így. De azzal sem tudok feltétel nélkül azonosulni, hogy a technikai fejlődés és lehetőségeink gyarapodása szükségszerűen emberibbé teszi a világunkat. Mert lehetünk egyre gyorsabbak, tájékozottabbak, elérhetőbbek, ha közben lassan elveszítjük annak képességét, hogy valóban jelen legyünk egymás életében.

És itt kezdődik az önvizsgálat.

Mert könnyű számon kérni másokon a figyelmet, a következetességet, a becsületet vagy éppen az empátiát. De vajon mi magunk mindig megadjuk-e ezeket? Tudunk-e figyelni akkor is, amikor abból semmiféle előnyünk nem származik? Képesek vagyunk-e tisztességesen jelen lenni egy kapcsolatban akkor is, amikor az már erőfeszítést kíván? És megőrizzük-e emberségünket akkor is, amikor csalódunk másokban?

Ezeket a kérdéseket magamnak is felteszem. Mert a másokban felismert hiányosságok nem mentenek fel bennünket a saját felelősségünk alól. Attól, hogy olykor joggal érezzük magunkat megbántva, mellőzve vagy félreértve, még nem válik természetessé, hogy mi is ugyanígy bánjunk másokkal.

Talán ezekre a kérdésekre nehezebb válaszolni, mint ünnepi beszédeket mondani.

1956 hősei természetesen nem a mai emberi kapcsolataink gondjaira kerestek megoldást. Egy elnyomó rendszerrel szemben álltak ki a szabadságért, sokan a legnagyobb áldozatot is vállalva. Ezt a történelmi küzdelmet nem lehet és nem is szabad összemérni a jelen hétköznapi csalódásaival. Az általuk képviselt értékek azonban ma is kérdéseket szegeznek nekünk. Mert a szabadság nemcsak történelmi vívmány, hanem erkölcsi felelősség is. Nem pusztán arról szól, hogy mire van lehetőségünk, hanem arról is, hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel.

A szabadság ugyanis önmagában még nem tesz bennünket jobb emberré. Lehetőséget ad arra, hogy azzá váljunk. De hogy ezt a lehetőséget mire használjuk, már rajtunk múlik.

Ma itt, Szatmárnémetiben nincs munkaszüneti nap. A város a megszokott életét éli, a naptár mégis ugyanazt a dátumot mutatja. De talán nem is baj, ha az emlékezés olykor éppen a hétköznapok közepén talál ránk. Egy régi könyv, egy gyermekkori emlék vagy néhány csendes perc révén, amikor nemcsak arra gondolunk, mit kaptunk az előttünk járóktól, hanem arra is, mit adunk majd tovább azoknak, akik utánunk következnek.

Mert hetven évvel 1956 után nekem nem csupán az a kérdés, hogy megőriztük-e a szabadság emlékét. Hanem az is, hogy megőriztünk-e valamit abból az emberségből, amely nélkül a szabadság is könnyen kiüresedhet.

A szabadságot könnyű ünnepelni. Sokkal nehezebb úgy élni vele, hogy másoknak is maradjon belőle.

2026. október 17.

Amikor az alaposság már nem érték?

Egy ideje vissza-visszatérő kérdés foglalkoztat: vajon mikor jutottunk el oda, hogy a precizitás, a pontosság, az alaposság és a lelkiismeretesség lassan elveszíteni látszik a becsületét?

 

Vannak feladatok, amelyek mögött jóval több van, mint amit a végeredményből bárki is lát. Késő estébe nyúló munka, kora reggeli befejezés, újabb ellenőrzések, egyeztetések, pontosítások. Újraolvasom, mérlegelem, javítom a mondataimat, mert fontos nekem, hogy amit kiadok a kezemből, az szakmailag és emberileg is vállalható legyen. Nem feltétlenül azért, mert ezt bárki külön megköszöni vagy elismeri, hanem mert így tanultam, így szocializálódtam, és talán még mindig hiszek abban, hogy a jól elvégzett munkának önmagában is van értéke.

Aztán időnként szembesülök azzal, hogy ami nekem természetes belső igényesség, az másoknak legfeljebb egy teljesített feladat. A mögötte húzódó munka, a ráfordított idő és energia, az olykor meghozott áldozatok pedig mintha már nem lennének különösebben érdekesek.

Van azonban számomra egy ennél is fontosabb mérce. Szeretek esténként úgy belenézni a tükörbe, hogy közben béke van bennem. Hogy tudom: amit vállaltam, amibe belevágtam, amiért felelősséget éreztem, abban megtettem mindazt, ami tőlem tellett. Nem állítom, hogy mindig hibátlanul, és azt sem, hogy soha nem tévedek. De szeretném megőrizni annak a bizonyosságát, hogy nem a könnyebb utat választottam pusztán azért, mert megtehettem volna. Mert vannak dolgok, amelyekben nem mások elismerése, hanem a saját lelkiismeretünk az igazi mérce.

Talán éppen ezért tud különösen fájni, amikor úgy érzem, hogy mindez a másik fél számára alig jelent valamit. És ez messze nem csupán a munkáról szól. Emberi kapcsolatokban, közeledésekben, közös tervekben is megélhetjük ugyanezt. Amikor időt, figyelmet, őszinte szándékot és önmagunkból is valamit adunk, aztán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy mindennek mintha nem volna különösebb súlya. Nem azt várom, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodjon, érezzen vagy cselekedjen, mint én. De azt igen, hogy az egymás felé tett erőfeszítéseink ne váljanak láthatatlanná. Mert talán kevés dolog tud annyira elkeseríteni, mint amikor az ember jó szándékát és igyekezetét egyszerűen természetesnek veszik.

Persze tudom, hogy nem minden rajtunk múlik. Mindenkinek vannak nehézségei, korlátai, olykor egymással versengő feladatai. Nem is a tökéletességet kérem számon. Sokkal inkább azt a kölcsönösséget hiányolom, amely nélkül a közös munka, de talán minden emberi kapcsolat is előbb-utóbb elveszíti az egyik legfontosabb összetevőjét: az egymás iránti megbecsülést.

Érdekes világban élünk. Ha valamit tőlünk várnak, akkor rendszerint fontos a határidő, az alkalmazkodás, a rugalmasság és a gyors reagálás. Amikor viszont mi számítanánk ugyanerre, olykor mintha hirtelen egészen más mérce lépne életbe. És ami az egyik oldalon elvárás, az a másikon már csak lehetőség. De vajon nem ugyanez történik egyre gyakrabban az élet más területein is?

Mintha lassan természetessé válna, hogy a lelkiismeretes ember majd úgyis megoldja. Hogy aki alapos, az majd úgyis utánajár. Aki pontos, az majd úgyis időben elkészül. Aki komolyan veszi a vállalásait, az majd úgyis alkalmazkodik. És miközben mindez egyre inkább magától értetődő elvárássá válik, egyre ritkábban tesszük fel a kérdést: vajon mi mennyire becsüljük meg ugyanezt a másikban?

Néha az az érzésem, hogy sokkal könnyebben találunk magyarázatot arra, miért nem sikerült valamit megtennünk, mint arra, hogyan lehetne mégis megoldani. Hogy az igényességet szavakban továbbra is értéknek tartjuk, de a mindennapi gyakorlatban már nem mindig vagyunk hajlandók áldozatot hozni érte.

Pedig nekem a pontosság soha nem pusztán az óráról vagy a határidőkről szólt. Az alaposság sem egyszerűen a hibák elkerüléséről. Ezek mögött valami sokkal fontosabb húzódik meg: a felelősségvállalás, a másik ember munkájának, idejének és érzéseinek tisztelete, valamint annak felismerése, hogy amit teszünk vagy éppen elmulasztunk, az másokra is hatással van.

Lehet, hogy ma már kissé régimódinak számítok ezzel a gondolkodással. Az is lehet, hogy túl sokat várok egy olyan világtól, amelyben egyre gyakrabban a látszat, a gyors eredmény és az ügyes magyarázat fontosabbnak tűnik a csendben, becsülettel elvégzett munkánál. És talán az sem kizárt, hogy az ember az évek során összegyűlt csalódásai miatt érzékenyebbé válik mindarra, amiben korábban még magától értetődően hitt.

Mégsem szeretném elhinni, hogy ezek az értékek végérvényesen idejétmúlttá váltak.

Mert ha már a lelkiismeretesség sem számít, ha a pontosság csak addig fontos, amíg másoktól várjuk el, és ha az alaposságot természetesnek vesszük, de megbecsülni elfelejtjük, akkor nem csupán a munkánk vagy az emberi kapcsolataink minőségéből veszítünk. Hanem valamit abból az emberi tartásból is, amelynek egykor még becsülete volt.

Nem tudom, hogy a világ változott-e meg ennyire, vagy én ragaszkodom makacsul olyan értékekhez, amelyeknek ma már kevesebb becsülete van. Egyvalamit azonban tudok: nem szeretnék azért engedni a saját mércémből, mert mások talán könnyebben engednek a magukéból.

Mert a nap végén nekem kell belenéznem abba a bizonyos tükörbe. És szeretném, ha akkor is béke lenne bennem, amikor a világ körülöttem erre egyre kevesebb okot ad.

2026. szeptember 6.

Hogy legyen miből tovább világítani

Egy évvel ezelőtt, az új egyetemi tanév küszöbén ezen a felületen arról írtam, hogy tizenhárom évnyi oktatói munka után egy időre leteszem a lantot. Akkor még egyfajta sabbaticalként gondoltam az előttem álló tanévre: szükségem volt arra, hogy kiszakadjak abból a körforgásból, amelyet a felkészülések, órák, dolgozatok, szakdolgozatok, vizsgák, záróvizsgák és persze a mindezekkel járó adminisztráció jelentett.

Akkor ezt írtam: „Nem állítom, hogy végérvényesen leteszem a lantot, de egy évre biztosan.”

Eltelt az az egy év. És közben megszületett a válasz is. Nem volt valamiféle látványos fordulópont, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy pontosan tudom, merre tovább. Inkább lassan álltak össze a dolgok. Az elmúlt tanév adott némi távolságot ahhoz, hogy kívülről is rá tudjak nézni arra, mi fér bele az életembe, kire/mire szeretnék energiát fordítani, és melyek azok a szakmai feladatok, amelyekben most igazán otthon érzem magam.

Az biztos, hogy jót tett a megállás. Nem hiányzott az állandó készülés, a vizsgaidőszakok hajrája vagy az a saját magammal szemben támasztott elvárás, hogy egy-egy óra végére lehetőleg én is legalább annyira elfáradjak, mint a hallgatók. Tavaly azt írtam, hogy én csak így tudom és csak így szeretem csinálni. Ezen ma sem változtatnék. Talán éppen ezért kellett felismernem azt is, hogy ha egyszer visszatérek a rendszeres oktatáshoz, akkor ugyanilyen intenzitással tenném. Félig, megszokásból vagy pusztán azért, mert tizenhárom évig az életem része volt, nem tudnám.

Így végül arra jutottam, hogy idén szeptembertől nem folytatom oktatói munkámat. Ezt a mondatot még most is furcsa leírni. Nem azért, mert megbántam volna a döntést, hanem mert egy hosszú és fontos szakmai fejezet kerül ezzel pont helyett inkább pontosvessző mögé.

A Budapesti Metropolitan Egyetem 2019-ben egy olyan időszakban talált meg, amikor különösen sokat jelentett, hogy valahol szakmailag és emberileg is bizalmat kaptam. Sokféle hallgatóval találkozhattam, magyar és külföldi diákokkal egyaránt, voltak remek óráink, emlékezetes beszélgetéseink, sikerélmények és természetesen nehezebb pillanatok is. Mindezekért hálás vagyok a fennvalónak!

És talán különösen jó érzés úgy lezárni ezt a fejezetet, hogy közben nem csukódik be mögöttem az ajtó. Az egyetemmel megmaradt a jó kapcsolat, és abban maradtunk, hogy a jövőben is számíthatnak rám vendégelőadóként, moderátorként vagy más olyan alkalmakon, ahol éppen szükség lehet rám. Vagyis valószínűleg nem ez volt „az utolsó hangos dal”.

Közben ugyanis egy másik szakmai történet is elkezdődött. Április óta a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálatának munkáját is erősítem kommunikációs koordinátorként és tartalomfelelősként. Az elmúlt hónapokban ennek egyik legnagyobb és legláthatóbb feladata két új honlap elindítása volt. Elsősorban ezek tartalmi elemeinek kidolgozásáért feleltem, emellett pedig az Oktatási Szolgálat kommunikációs feladataiba is egyre mélyebben bekapcsolódtam.

A két oldal augusztus 20-án vált elérhetővé, az indulásukról és a mögöttük álló szakmai szándékról pedig éppen a napokban jelent meg egy összefoglaló a reformatus.hu-n. Egyelőre természetesen még induló tartalommal működnek, és bőven van mit tovább építeni rajtuk. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ezek nem valamiféle elkészült művek, amelyek mögött hátra lehet dőlni, hanem inkább egy hosszabb történet első látható állomásai. Ez a feladat számomra nagy megtiszteltetés. És legalább ugyanekkora felelősség.

Az oktatás világa tehát furcsa módon mégsem került távolabb tőlem. Csak más oldalról kapcsolódom hozzá. Már nem elsősorban egy tanteremben állok egyetemisták előtt, hanem azon dolgozom, hogy egy olyan szolgálat munkája váljon láthatóvá és érthetővé, amely református oktatási intézményekkel, pedagógusokkal, vezetőkkel és közösségekkel áll kapcsolatban.

Talán ez az egész elmúlt év egyik érdekes felismerése számomra: sokszor nem úgy lépünk tovább, hogy magunk mögött hagyunk valamit. Néha ugyanahhoz az ügyhöz érkezünk vissza, csak egy másik ajtón keresztül.

Tavaly a bejegyzésem végén ezt írtam: „Most tehát egy szerelemmel kevesebb, de ki tudja, még az is lehet, hogy pont ez fog lehetőséget, teret adni egy másik szerelemnek.”

Akkor még nem tudtam, pontosan mit jelent majd ez a mondat. Most már valamivel jobban sejtem. Az elmúlt év nem arról szólt, hogy megtagadtam volna azt, amit korábban szerettem. Inkább arról, hogy megpróbáltam helyet teremteni annak, amire most szeretnék nagyobb figyelmet fordítani. És közben azt is elfogadni, hogy nem kell minden szerepet egyszerre, teljes erőből vinni.

A tavaly idézett Gárdonyi-gondolatot ma sem érzem kevésbé igaznak: „A tanító olyan lámpás, hogy minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát.”

Talán csak annyit tennék hozzá egy év távlatából: néha arra is szükség van, hogy vigyázzunk arra a lámpásra.

Hogy legyen miből tovább világítani.

Akár egy másik helyen. Akár egy másik szerepben.

Másként tovább.