2016. január 23.

Mi a helyzet az őszinteséggel?

Miért kéne mindenkivel őszintének lenni? Szerencsére meg lehet találni azokat, akik ezt megbecsülik. Hogy hol érdemes őszintének lenni, kivel érdemes őszintén beszélni, azt két szempont mérlegelésével állapíthatod meg.
„Az egyik: ha beszélgetsz valakivel, figyeled, mennyire néz a szemedbe. Talán sablonosnak hangzik, de ha beszélsz valakivel önmagadról, és közben ő jobbra-balra nézeget („Igen, persze, hogyne, igen..." - „Te nem is figyelsz!" - „De, figyelek, mondjad, persze, hogy figyelek!"), az mind jelent valamit. Vagyis, ha nincsen szemkontaktus. és láthatók az unalom, az elbambulás jelei, ha a másik közben nézegeti az óráját, az okostelefonját, SMS-ezik, akkor miért mondjál el neki bármit?

Ennek a komplikáltabb formája, amikor valaki a szemedbe néz, látszólag hallgat téged, de valójában nem figyel rád" (ezt már néhány alkalommal én is megtapasztaltam).
„Ezt észrevenni csak úgy lehet, ha a különböző érzékszerveidet megfelelően használod. Itt jön be az a nagyon furcsa képességed, hogy érezheted, megéri-e a másikkal őszintén beszélni, vagy nem éri meg. A testtartás és mimika gondos megfigyelése elengedhetetlen annak megállapításához, hogy ki őszinte veled, és ki nem. De a belső érzés is az: hogy mindezt érzed-e. Ha nem figyelsz oda a finom, pici jelekre, és arra, hogy a másik milyen gesztusokat tesz feléd, akkor éppúgy nem fogod észrevenni, kik azok, akik megérdemlik az őszinteségedet, mint ahogy azt sem, ha figyelmeztető jelzést kapsz az élettől. Ennek megfelelően pedig nem fogsz tudni változtatni sem."
Én abból indulok ki, hogy legyek őszinte most, és nézzem meg, hogy (vajon) a másiktól ugyanezt megkapom-e. Ha nem, akkor helló.

2016. január 2.

Csernus Imre - A Nő Csajsziknak...részletek

„Mára szinte normává vált, hogy a valós élet helyett online vagy mobiltelefonos alkalmazások útján ismerkedtek. Az biztos, hogy én nem csinálnám így. Nekem elementáris szükségletem, hogy megérezhessem a partnerem kisugárzását. Hogyha érzésekről van szó, online nem fognak átjönni a másiknak a gesztusai. Bármit le lehet írni, bármit. Bármilyen fotót fel lehet rakni. Én viszont igénylem, hogy a másik ne csak állítsa magáról, hogy rendelkezik kisugárzással, hanem érezzem is. Lássam, hogyan villan a szeme, hogyan viselkedik önmagával. Szereti-e önmagát? Figyel-e magára? Laza-e? Ha igen, belülről jön-e a lazaság, vagy pia/drog hatására?...
Amikor mostani fiatalokkal találkozom, akik az online felületen nőttek fel, kiderül, hogy a verbális kommunikációjuk sokkal-sokkal lassabb éles helyzetben, mint online. Az online felületen nincs stresszfaktor. Leülsz a laptop elé, ezerrel nyomod, és sokkal szebbnek láttatod magad, mint amilyen vagy. Éppen ezért ilyenkor az emberek rendkívül bőbeszédűek lesznek. Ha viszont ott van a stresszfaktor (lehet ez belső stressz is, mert, mondjuk, nagy forgalmú a hely, a másiknak kellemetlen az illata, vagy nem úgy néz ki, ahogy vártad) akkor rögtön jön az, hogy nem mered kimondani, ami a fejedben van. Ez a klasszikus: „Jaj, csak nehogy megsértsem a másikat!" típusú, tilitoli kommunikáció. Azonban elfelejted azt, hogy az élet nem két dimenzióban zajlik, mint a laptopon meg a Tinderen, hanem nagyon is háromdimenziós. A személyes tényezők, mint az önbizalomhiány, a belső feszültség, a bizonytalanság, mind-mind kétdimenziós kommunikációra késztet, mert az felületes, az menni fog. De az önfelvállalós kommunikáció nem. Az életben ismerkedni kizárólag sorozatos egymás felé lépegetéssel lehet. Valójában a lépegetés jelenti azt, hogy önmagadat adod: hogy olyannak mutatod magad, amilyen vagy....
De nézhetjük máshonnan is az online kapcsolatokat. Hiába gyors a kommunikáció, azért ott is megy a tilitoli, hogy sok a dolgod, most nem jó, chateljünk ezerrel hónapokig...Rengetegen közületek egész egyszerűen rosszul érzik magukat, ha naponta többször nem lapozzák át, mi történt ismerőseikkel. Mert azt gondoljátok, hogy ha nem aktualizáljátok az ismereteiteket, akkor lecsúsztok valamiről. Viszont a tömeges információ miatt, ha első pillanatban nem éri el a nagyon magasra került ingerküszöbödet, akkor gondolkodás nélkül azt mondod a másikra, hogy hülye kurva vagy hülye fasz. Gondolj bele, hány ismerősöd van! A Tinderen ott a hihetetlen mennyiségű pasi, akit csak átlapozol: halas pasi, szemüveges pasi, tükörszelfis pasi, túlphotoshopolt pasi...Az az infó marad benned, hogy mindig van utánpótlás. Tehát nem kockáztatsz semmit. Jut is, marad is, bárkit secperc alatt lehúzhatsz a retyón. Nem érdekes, mert jön a következő, meg a következő, és itt úgyszintén nincsenek apró lépések, sem fokozatok. Ezért trendiségből leszel együtt egy pasival. Nem attól érzed jól magad vele, és nem attól szeretsz bele, hogy elkezdtétek egymás megismerni, és neked „aha"-élményeid vannak, hisz ráébredsz, mi az, ami közös bennetek, mi az, amiről tudtok beszélgetni, és mi az, amiért mindketten lelkesedtek. Nem veszed figyelembe, hogy a saját belső bizonytalanságaid kompenzálása mennyire befolyásolja a mindenkori párkapcsolatod alakulását...
Tehát ki van lőve az esélye a minőségi párkapcsolatnak: a viszonyotok egyszerűen nem lehet sikeres. Ez nem működik hosszú távon, váltogatod, eldobálod a pasikat, és nem csupán a Tinderen. Jöttök-mentek egymás mellett, egy-két hónapot töltötök együtt, vagy annyit sem. Nem lehet együtt lenni valakivel, nem bírod ki mellette, hogyha nincs közöttetek érzelmi együttrezgés...Úlj be egy kávézóba, és nézd meg a párokat! A kommunikációjuk arról szól, hogy ücsörögnek, piát rendelnek, és azonnal felmennek a Facebookra. Nincs közöttük kommunikáció. Felületesség a köbön...Ez nem a Tom Cruise-féle Mission Impossible, ennek a végén nem lesz happy end. Nem hiheted, és nem győzheted meg magad arról, hogy majd ilyen-olyan fizikális trükkökkel megoldod. Ez tényleg „mission impossible", lehetetlen küldetés.
Mit látsz a filmekben? A pasit a csaja nyaggatja, hogy nincs elég lóvé, miért nem keres többet, nem tudják megengedni maguknak ezt vagy azt, minek is vannak ők együtt, menj a picsába, na jó, béküljünk ki az ágyban. A dolgokat fizikálisan közelítik meg. Az öregedésről, az elmúlásról, a halálról, a fájdalomról, a betegségekről ne dumáljunk, mert olyan nincs. Nincs! Trendi képek megállás nélküli átlapozása. A rendszer mindig gondoskodik róla, hogy rohadt sok frusztrált ember legyen, akik azonnal akarják a boldogságot, vagy azt a felületes valamit, amiről ők azt hiszik, hogy az a boldogság. Ezért balfaszokként megállás nélkül regisztrálni bármilyen Tinderre. Azt gondolják, hogy így meglesz minden. És mivel a kollektív tudatlanság az úr, ezért a társadalom és a fiatalok nagy része elementáris erővel szopatható...
A belső hiányosság mindig feszültséget generál, és aki ezt nem tudja, az csupán tüneti szempontból fogja oldani a feszültségét vagy a depresszív hajlamait. Helló! Akinek nem nyílik ki a szeme, annak egyszerűen nincs esélye boldogságra."

Még csak annyit tennék hozzá a megosztott részletekhez, hogy eljön egy pont az ember életében, amikor már nem csaphatja be önmagát és hiheti azt, hogy az élet olyan lesz, mint amilyennek szeretné. Olyannak kell látni a dolgokat, mint amilyenek.

2015. december 30.

2015 - a lezárások éve

Számomra legalább is ez az év arról szólt. Ilyenkor a Tv-ben, rádióban gyakori, hogy visszatekintenek az elmúló év eseményeire és ki ilyen, ki olyan mértékben hasonlóan jár el a saját élete kapcsán is. De miért jó ha visszatekintünk? Jó-e egyáltalán?
Én ezt a kérdést most csak a magam nevében tudom megválaszolni. Azért gondolom ezt jónak, mert fontosnak tartom feldolgozni azt, ami a múltban lezajlott, ugyanis kizárólag így tudok nyugodt szívvel előre nézni és haladni tovább. Ha fel nem dolgozott, meg nem oldott dolgokat hagyok hátra azok előbb-utóbb, de utol fognak érni és akkor csak még rosszabb lesz (igen, ezt saját tapasztalatból írom, mert volt már rá példa). 
Most ahogyan az emlékeim között keresgélek és folyamatosan bevillannak a különböző események bátran állíthatom, hogy nem tétlenkedtem 2015-ben. 
Rögtön Januárban „beadtam a derekam" és belevágtam egy újabb képzésbe - annak ellenére, hogy 2014 nyarán a doktori szigorlatot követően elhatároztam, hogy a tanulásból ennyi számomra elég lesz, de mint tudjuk a jó pap is holtig tanul, hát akkor egy tanár - de csupán azért, mert időkeret szempontjából még elviselhetőnek ítéltem meg (1 év) és mert nagyon érdekelt (Közszolgálati média szerkesztő, szakirányú továbbképzés). Most, hogy közeleg ennek a képzésnek a vége - már csak a szakdolgozat védés van hátra - határozottan állíthatom, hogy érdemes volt belevágnom, egyrészt azért mert megismerkedtem egy olyan kollégával, akivel szoros barátságot sikerült kötnöm (mint tudjuk manapság az igazi barát ritka, mint a fehér holló) és megismerkedtem még egy néhány érdekes, színes egyéniséggel is, akikkel szintén szeretném tartani a kapcsolatot. Másrészt lehetőséget kaptam arra, hogy közel kerülhessek ahhoz, amit nagyon szeretek végezni (igen ismét rádiózással foglalkozom méghozzá egy olyan helyen ami egy rádiós számára - főleg aki egy kis városból származik - egy valóra vált álom). 
Itt is számos olyan emberrel, kollégával ismerkedtem, meg akikkel nagyon jó együtt dolgozni és jó újra egy hangulatos kollektíva részesének lenni.
Egyedüli kellemetlennek nevezhető szakasz az első félév végi vizsgaidőszak volt (a legnagyobb meleg is ebben az időszakban ütötte fel a fejét). Volt kimondottan egy-két olyan vizsga, ami finoman fogalmazva is szenvedős volt, de legalább egy-két fesztivál (Budavári sörfesztivál, VinAgora borgála) oldotta a feszültséget. Mielőtt még következett volna a szünidő (nyári időszak) lehetőségem volt 1 héten keresztül betekintést nyerni a Petőfi Rádió életébe. A hét folyamán - a Kossuth rádiós tevékenységemnek köszönhetően - lehetőségem volt kilátogatni a Derby és Gasztroangyal fesztiválra ahol egy-egy interjút is rögzíteni kellett az egyik műsorhoz. Remek alkalom volt (a kánikulát leszámítva) és így sikerült személyesen megismerkednem Borbás Marcsival is.
A nyár hátralevő részét inkább hullámzónak nevezném, néhány megpróbáltatással, bizonytalansággal, de ahogy az idő mindig repül, így ez is eltelt.
Az egyik ilyen bizonytalanságra sikerült Augusztus végére választ kapnom és ez azt is jelentette, hogy Szeptembertől új szállást kellett találnom magamnak. Így történt, hogy 3,5 év után könnyes búcsút intettem a IX. kerületnek és új otthonra találtam a IV. kerületben. Az első napok, hetek voltak szokatlanok, de mostanra már sikerült megszoknom és megszeretnem a környéket.
De a húzós időszak most jött csak igazán. Szeptember, Október és egészen November közepéig nem láttam semmilyen fényt az "alagútban" amiben benne voltam, alaposan. Úgy hozta a sors, jobban mondva Isten jobbnak látta, hogy ne legyen még tanítási tevékenységem is ebben az őszi félévben, mert valószínűleg összeroppantam volna a sok határidős teendő, feladat miatt. Ennek ellenére, nem lehetett okom szomorkodásra és komoly hiányérzet sem alakulhatott ki bennem, mivel sikerült néhány alkalommal helyettesítenem méghozzá angol nyelvű tárgyakat oktattam, vendéghallgatóknak. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon élveztem ezt a néhány alkalmat és a visszajelzések alapján a hallgatók is.
Novembertől pedig elindult számomra a gyakornoki program  a közmédiában és ennek az első két hónapját a szívemhez közel álló területen (rádió) tölthettem, ahol sikerült rengeteg szakmai tapasztalattal gazdagodnom, mert egy remek mentorom volt.
Szóval miért lezárások?
  • Doktori disszertáció, elkészült (komoly, kihívásokban, megterhelésben gazdag időszak volt);
  • Szakdolgozat - közszolgálati média szerkesztő képzés - elkészült (a legmelósabb igazából az volt, hogy szinte párhuzamosan dolgoztam egy adott időszakban a szakdolgozaton és a disszertáción, a határidő miatt, azért mert az interjúk lebonyolítására Októberben került sor és ezeket még valamikor fel/át kellett dolgoznom)*
  • Hosszú idő után (10 év, még kimondva, leírva is rengeteg) sikerült lezárnom magamban egy olyan kapcsolatot, ami már rég a múlté, de ezt valahogy a szívemnek nehéz volt elfogadnia. Mindez köszönhetően egy bizonyos valakinek, aki csak úgy besétált az életembe anélkül, hogy én ezt akartam, vagy terveztem volna. Ezzel a személlyel (is) hullámzó kapcsolatom volt, de mostanra már rájöttem és be kellett látnom, hogy a Fennvaló általa kizárólag ebben kívánt segíteni nekem, hogy végre le tudjam zárni azt, ami a múltamból ilyen sokáig elhúzódott. Sokszor van az úgy, hogy bizonyos emberek besétálnak az életünkbe (van, aki több ideig marad, van, aki nem) és mi akkor nem tudjuk még, hogy milyen céllal történik mindez. Majd csak idővel jövünk rá, hogy (mint ahogy minden az életben), ez is okkal történik.
  • Elköltöztem régi szállásomról (egy korszak lezárult)
* = nagy hálával és köszönettel tartozom Radetzky Andrásnak, aki lényegében valóra váltott egy álmomat, azáltal, hogy interjút készíthettem a Class FM programigazgatójával és így ott lehettem a rádióban, sőt még egyik kedvencemmel (Abaházi Csaba) is találkozhattam a stúdióban, illetve a Juventus rádió (most már Sláger FM) új vezérigazgatójával és ott is tehettem egy kitérőt a stúdióban, ahol Somogyi Zoltánnal sikerült találkoznom.
Minden lezárult korszak egyúttal új kapukat is megnyit. 
Hogy merre tovább?
Kíváncsian várom, mi mindent tartogat számomra 2016. Ami már biztos: szakdolgozat védés januárban, doktori disszertáció műhelyvita szintén januárban (majd nagy védés remélhetőleg Június vége, Július elejéig). Emellett céljaim között van még végig járni a közmédiában a gyakornoki programot (+ egy újabb álmomat valóra váltanék, ha a munkahely is összejönne) és mellette az oktatást is szeretném folytatni (ha engedik, és még igényt tartanak rám). Aztán ki tudja, még hiszem azt is, hogy valahol vár rám a boldogság (ezúttal már nem a szakmai részre gondolok). 
Mivel már 2 napja állandóan ez a dal van a fejemben, így ezzel zárom a 2015-ös évösszegző soraimat: